Leszögezem: nem vagyok (gyerek)pszichológus. Coach vagyok, vagyis döntések átgondolásában és meghozatalában támogatom az embereket. Akár a szülőket is. És közben én magam is szülő vagyok, ebben a minőségemben nekem az egyik legnagyobb dilemmát két évvel ezelőtt az okozta, hogy adjam-e bölcsibe a gyerekemet. Miért is akkora para ez a döntés?

Minden döntés para - mindegyik más szinten és mértékben. De ha csak rólunk szól, csak ránk hat ki a következménye, akkor megnyugtatóbb érzés, hogy legfeljebb én szívok, majd tanulok belőle és kész. A gyereknevelés a szülés után (és már előtte is) döntések végeláthatatlan sorából áll - milyen nem kötelező oltást adassak be a gyerekemnek, mikor kezdjem a hozzátáplálást, egy ágyban aludjunk-e a gyerekkel, hordozzam vagy babakocsiztassam stb. -, és ebben az a legnehezebb, hogy mindezt nem magunkért, hanem a gyerekünk érdekében tesszük. Mi tartozunk felelősséggel a döntésért, de az valahogy mégsem egy tiszta, befolyásmentes döntés (mint ahogy egyik döntés sem az), hanem a saját hiedelmeinken, társadalmi és családi hátterünkön és az össztársadalmi trendeken is múlik, hogy mi lesz végül.

Én azt tapasztaltam két évvel ezelőtt, hogy másoknál és nálam is, az adjam-e bölcsibe a gyerekemet kérdés volt az egyik legnehezebb döntés. Mert ez egy jelentős dolog, egy-két évre szóló hosszútávú következményekkel, az eddigi közös családi életünk teljes megváltozásával, a leválás kézzelfogható megindulásával. Akkor az volt az érzésem, hogy alapvetően bölcsiellenesség van a köztudatban, "a gyereknek 3 éves koráig az anyja mellett a helye" szólam közhelyszerű ismételgetésével. Nehéz volt tisztán a gyerekemre és a mi családunk érdekeire vonatkozó döntést hoznom, mert állandó lelkiismeretfurdalást éreztem, hogy milyen borzasztó anya vagyok, aki másra bízza, intézménybe adja a gyerekét - naponta mást gondoltam: igen, mégse, igen, mégse: és ez így ment hetekig. A fiam 20 hónapos volt, nagyon mozgékony, nagyon érdeklődő, ingerkereső és úgy éreztem, jó lesz neki a közösség, méghozzá hónapokig még csak fél napra járt, ebédig - és csak három napot a héten. 2 év távlatából jó döntés volt. Szeretetteljes, érzelemgazdag környezetet kapott, valódi gondoskodást, sok-sok szociális és érzelmi tanulási lehetőséget. De jobban örültem volna, ha már akkor is olvashatom ezt a cikket, hiteles szakember tollából, tudományos tényekkel alátámasztva; talán segített volna, hogy magabiztosabban hozzam meg a döntést. Nekem megnyugtató ez a vezérgondolat:

Az egyetlen, ami számít, az a minőségi szülőség.

Meg az, hogy a te gyerekednek, saját magadnak, a ti saját családotoknak mi a jó. Minden megoldás érvényes megoldás, ami teljesen működőképes, harmonikus és elégedettséget hozó lehet a gyakorlatban - minden érdekelt fél számára. Bölcsi-kérdésben is ezt érzem irányadónak. A kulcs a saját önismeret, a saját családunk valós érdek- és értékrendszerének ismerete; és legfőképpen a gyerekünk személyisége, jelenlegi fejlődése és igényszintje. Amennyire lehet, ellenző vagy támogató közhelyektől mentesen, meg az "én időmben bezzeg" kezdetű jószándékú tanácsokat fül mellett elengedve. A mi családunk a mi családunk. Nekünk az lesz a legjobb, hogy... Másnak meg más.

Mellesleg mióta kétgyerekes anya vagyok, egyre megengedőbb vagyok magammal szemben, egyre többször érzem azt, hogy "elég jó anya" vagyok a rossz napjaimmal együtt is, és azt is, hogy a szülői döntések  alakíthatók, szükség esetén megváltoztathatók rugalmasan, ha a helyzet úgy kívánja. Épp ezért kevesebbet  parázom azon, hogy valamit "elrontok" a gyereknevelés során. Persze, elrontok. De aztán meg helyreigazítom. És jól van ez így, megy az élet tovább. :-)