Milyen változást hoz az életünkbe egy harmadik gyermek? Minden terhesség más? Az anyaság egy konstans vagy változó állapot? Hogyan lehet felkészülni egy közelgő, ismeretlen helyzetre? Félelmek, öröm, elengedés, megengedés. A harmadik gyerekemmel vagyok várandós. Szubjektív látkép, személyes érzések, egyéni stratégiák a küszöbön álló nagycsaládos létről.

Amikor pár hónapja megtudtam, hogy újra babát várok, az öröm és meglepettség érzése egy erős sokk-érzéssel is keveredett: hogyan fogom én ezt bírni, úristen, nagyobb lakás kell, mi lesz a másik kettővel, hogyan tudok nekik is elég figyelmet szentelni... stb. Napokig, hetekig tartott ez a döbbenet, amibe újabb és újabb elméleti és praktikus, valóságos és jócskán eltúlzott félelmek keveredtek. Az első hetek hormonfröccse nálam inkább sötét víziókat hozott, mint euforikus örömet. A következő képet láttam magam előtt: egy minden eddiginél sírósabb, nem alvós csecsemő, a mostani lakásunk, ahol már most sem férünk el és még egy babaágyat be kell zsúfolni valahová (de hova is?), nyűgös és a síró csecsemőtől felébredő nagyobb gyerekek, újabb hullám testvér-féltékenység és undokság, egy halálosan fáradt apa, aki egyszerre próbál apaként és a munka frontján helytállni, és egy végtelenségig lestrapált, kinyúlt mackónadrágos, tejfoltos pólós, karikás szemű anya (én), akinek még zuhanyozni sincs ideje, nem hogy a saját feltöltődésére vagy a szeretett munkájára időt szánni. Rosszul hangzik, nem? Egy jó kis thriller kezdődne így... Szerencsére tisztul a kép, a sötét fellegek is oszlóban, de szeretek őszinte lenni (magamhoz és hozzátok is), így azt sem titkolom, hogy nem csupa öröm-móka-kacagás a saját életem (mint ahogy nyilván a tiétek sem), időnként vannak borúsabb napjaim, sötétebb vízióm és félelmeim nekem is. A kérdés az, hogy mit kezdünk ezekkel. Én mit kezdek az enyémekkel.

A várandósság

Tényleg mindegyik más. Az első fizikailag volt nehéz, elég sok pluszkilóval és állandó haskeményedésekkel (gyakorolja a méhem az összehúzódásokat - mondták, hát elég szorgalmasan gyakorolta...). Mindent elolvastam (a paráztatós fórumokat bújtam órákig a neten, most már tudom: TILOS!), és épp ezért persze mindennel kapcsolatban állandó kétségem volt (ehetem-e, magamra kenhetem-e, csinálhatom-e). Óriási öröm és várakozás, alapos felkészülés: szakirodalmak és tanfolyamok tömkelege, aztán egy természetes szülés, ami mégsem volt nekem annyira természetes és euforikus, mint amennyire készültem rá, és nehéz, nagyon nehéz felépülési időszak a gyermekágyas időszakban.

A második sokféle komplikációtól terhes (erről már sokszor írtam, hiszen erre belső válaszul született meg ez a blog), tele egy óriási adag szorongással, a bizonytalanságtól való félelemmel, ágyhoz kötöttséggel az utolsó hónapokban, a koraszülés gyanújával, aztán egy tervezett császármetszés, ami a vártnál sokkal kevésbé viselt meg, írtam is róla itt. Viszonylag könnyű felépülés a császármetszés után, leginkább pedig elképesztő öröm és megkönnyebbülés, hogy a tudott és ismert genetikai rendellenességén kívül nincs más baja a babánknak és semmilyen speciális beavatkozást, gondozást nem igényel a megszületése után.

A harmadik szorongósan indult (ld. első bekezdés képzelt thriller-forgatókönyve). Most, félidőben viszont jól alakul minden. Az elején saját magamnak gyártott parákon kívül még volt egy aggodalomra okot adó közepes kockázatot mutató Down-kór tesztem, amit aztán egy másik vizsgálattal szerencsésen kizártunk. Persze folyton puffogok a magyar egészségügy teljes alkalmatlanságán, rozzantságán és idejétmúlt gyakorlatain (könyörgöm, miért kell szifilisz-tesztet csináltatnom minden egyes terhességemnél?), amivel óhatatlanul is szembesül minden kismama a várandósgondozás kapcsán. De mindezeken túljutva és túltéve magamat, van most egy fizikailag meglepően könnyen viselt terhességem: kevés pluszkiló, fittség, fürgeség, tettrekészség  - a 4,5 éves és 1,5 éves örökmozgó fiaim mellett mondjuk ez alapkövetelmény.... Eszembe se jut internetes fórumokat bújni, nem aggódom azon, hogy mit ehetek és mit nem (ja, persze a 160 g-os szénhidrát-diétát kell tartanom most is, az meg már jól megy), tudom már milyen természetes úton szülni és azt is, milyen császárral, mindkettő szóba jöhet most, lesz, ami lesz, meglátjuk, állok elébe. Az elmúlt napokban megjött a már nagyon várt könnyűség és lazaság-érzés, egy őszinte, mosolygós öröm az egyre többször rugdalózó babámra gondolva és a kezemet a hasamra tapasztva, bizalom magamban és abban, hogy ez jó és minden jól alakul majd. Ja és lány lesz! Két fiú után nem mondom, hogy nem örülök ennek. :-)

Az anyaság

Sokszor hullámvasút, de már jól ismerem az emelkedőit, lejtőit és kanyarait. Más élethelyzetekben és kapcsolati viszonyokban soha meg nem tapasztalt érzéseim vannak és voltak az anyaság kapcsán. Magasságok és mélységek. Korábban soha nem gondoltam volna, hogy ez nem egy egynemű érzés: szeretem a gyerekem, szeretek anyának lenni - kész, slusszpassz. Na ehhez képest minden van, teljes tobzódás az érzelmek skáláján, állandó változás, állandó újradefiniálása a saját anyaszerepemnek. Így 5 év után azt már elmondhatom, hogy elég otthonosan mozgok benne, kevés dolog tud meglepni, ismerem már saját magamat és a reakcióimat, tudom mi megy jól nekem és mi az, amiben még fejlődhetnék. Tudom, hogy elég jó anya vagyok, de nem tökéletes - és ezzel megelégszem. Nem támasztok irreális elvárásokat sem magammal, sem a gyerekeimmel szemben, tudok sodródni és tudok határozottan fellépni is, ha kell. Látom már a családunk habitus- és viselkedésmintázatát, kinek mi az igénye, szükséglete, kinek mi a nünükéje, amire érdemes figyelni, nekem mi a szükségletem, amit szintén nem érdemes elhanyagolni, nem félek attól, hogy mi lesz, ha betegek lesznek a gyerekek, sokszor voltak már, és azt is túléltük. Ebben nem várok óriási meglepést, valószínűleg ez a tapasztalati tudás és szemléletmód már megy magától a harmadik esetében is.

Idő, én, jövő

Ami a legnagyobb parát okozta nekem, az az volt, hogy úgy éreztem, a háromgyerekesség egy nagyüzem, egy daráló. Na, itt már tényleg elveszel te, megszűnnek a felnőtt szerepeid és anya vagy egy egész életre - gondoltam. A kétgyerekességbe nemhogy könnyen beleszoktam, de nagyon megszerettem és könnyűnek érzetem eddig, erről is írtam itt. Ez biztosan azért is van így, mert egybeesett azzal az időszakkal, amikor tudatosan kezdtem el foglalkozni azzal, amire vágytam, amit szeretek (blogolás és a coaching), lehet, hogy nagy szavak: de mégis: megtaláltam önmagam. Stabil családi háttér, támogató és egy igazi társ férj, növekvő, életrevaló gyerekek, egy saját, kedvemre való és organikusan épülő karrier-út, sok szabadság, a saját feltöltődős időm "kiharcolása". Olyan nagyon nem kellett harcolni érte, inkább csak magamnak megfogalmazni, hogy mire is van szükségem és aztán ezt némi sok kompromisszum árán megvalósítani, de megfogalmazni és megengedni magamnak tényleg nehezebb volt. 

Szóval van egy bejáratott üzemmód, ami nagyon komfortos most nekem, ahol a felnőtt szerepeimnek és igényeimnek (munka, pihenés, kapcsolatok ápolása, tanulás) is van kellő tere a család mellett - és ez törik most szét újra apró darabkáira. Honnan és hogyan lesz elég időm 3 gyerek mellett? Hol leszek benne én, a saját szükségleteim, azok a tevékenységek, amelyek egyensúlyban tartanak? Milyen lesz a jövő? Innentől kezdve a gyerekeim jövője jelenti én jövőmet is? Tényleg a 3 gyerek etetése, gondozása, nevelése, oviba, iskolába, edzésre hordása jelenti az én perspektívámat már örökre? Kicsit elbizonytalanodtam és elgyengültem erre a gondolatra, mert tudom, hogy nekem (és szerintem más felnőtteknek is) szükségem van felnőtt üzemmódra ahhoz, hogy a családom mosolygósnak lásson, ne pedig egy végtelenségig lestrapált családanyának.

De mit tudok tenni?

Őszintén szólva egy időre elhagyott a megoldásközpontú, stratégiai tervezős coaching-szemléletem, és jól belesüppedtem az önsajnálatba. A férjem viszont észnél volt és azt kérte, menjünk el egy kicsit otthonról és beszélgessünk arról, hogy melyikőnk mit is szeretne igazán, mire biztosítsunk időt és teret egymásnak majd 3 gyerek mellett is. Na, ez áttörés volt. Mindenkinek javaslom ilyen vagy ehhez hasonló helyzetekben ezt az egyszerű technikát: 1. menj el otthonról, mert az otthoni tér ugyanazokat az ismétlődő, destruktív gondolatokat hozza elő - máshol könnyebb más szemszögből ránézni a dolgokra. 2. előtte egyedül gondold át, mi fontos neked, fogalmazd meg őszintén az igényeidet. 3. beszéld meg valakivel, lehetőleg a célszeméllyel a dolgot. Óriási megkönnyebbülés volt érezni, hogy ezt meg tudjuk majd oldani. Valószínűleg. Remélem. A háromgyerekesség nyilván kicsit nehéz lesz az elején, nem alszunk, fáradtak leszünk, sodródunk és úszunk az árral az első hónapokban (ebben már jó vagyok), de aztán lesz egy pont (nálam eddig ez a 3-6. hónap között jött el valamikor), amikor kibukkanunk a felszínre, egy nagy levegőt veszünk és már lehet egy kicsit fókuszálni arra, hogy mindenki igénye (igen, a miénk, felnőtteké is, nem csak a gyerekeké!) ki legyen elégítve a mi új, közös, ötfős családi életünkben. Így legyen. Bizakodva nézek a jövőbe. :-)

Ur Anita

coach

...és mivel tényleg meghatározó dolog most ez az én életemben, ezért erre reflektálva a nyáron indítok egy kifejezetten kismamáknak szóló coaching-csoportot. Egy mini-csoportot 4 fővel, ahol 3 egymást követő alkalommal beszélgethetünk olyan dolgokról, amelyre a szülésfelkészítő tanfolyamok nem készítenek fel. Te és nem a baba lesz a fókuszban, az, hogyan tudsz felkészülni a szülés utáni időszakra, arra, hogy kiegyensúlyozott és önazonos maradj. Megmondás és paráztatás nem lesz, közös beszélgetés és egyéni tervek készítése annál inkább. Érdekel, érint téged is? Első vagy második, harmadik gyerekedet várod? Akkor figyeld az Örömterv facebook oldalát, hamarosan kiteszem az eseményt, amelyhez csatlakozhatsz!