Mit köszönhetek a könyveknek?
Mindent. Na jó, ez talán így nem igaz. Nem mindent, de nagyon sok mindent. Vallomás következik a könyvekhez fűződő viszonyomról. Természetesen a poszt végén ajánlok is könyvet: valamit, ami mostanában volt nagy hatással rám. És a ti véleményetekre is nagyon kíváncsi vagyok: te mit köszönhetsz a könyveknek, és mi volt számodra az elmúlt 5 év legmeghatározóbb könyve?
Első generációs értelmiségi vagyok a saját családomban. Annyira első generációs, hogy közel s távol sincs más diplomás a családomban; azóta sem, a nálam fiatalabb generációban sem. Egy mátrai faluból származom, itt jártam áltisibe, ahol mindenkinek van szőlője/málnája/nagy kertje/traktora - sok dolga és gyomlálástól hajlott háta, munkától kérges keze: vagyis alapvetően mezőgazdasági tevékenysége főállásként vagy mellékesként egy másik mellett. Szinte nem ismertem olyan felnőttet a faluban, akinek nem az volt a fő kötelezettsége a szabadidejében: hajnalonta, esténként és hétvégenként, hogy a szőlőbe járt ki - a sajátjába vagy napszámosként a szomszédéba - kapálni, metszeni, permetezni. Mindenki ezt csinálta a polgármestertől a tanárokon át a nyugdíjas nénikig.
Nos, az én egyetlen esélyem a "kitörésre" a könyvek voltak. Bár ez így szélsőségesen hatásvadásznak és szentimentálisan hangzik, mert a valóságban egyáltalán nem volt semmilyen szándékom a "kitörésre", ugyanis a gyerekkort egy lassan csordogáló, nyugalmas, biztonságos, csodálatos tündérvilágnak éltem meg, és egyáltalán nem gondoltam, hogy bármit el kellene érnem, vagy bárhová el kellene jutnom innen. Egyszerűen csak felfedeztem azt a néhány könyvet a vitrines szekrényünkben, ami fellelhető volt nálunk otthon: szám szerint kb. tíz összesen. Jókaik és Mikszáthok, és egy érthetetlen kakukktojásként Stendhaltól A pármai kolostor. Kb. 9 éves lehetettem, már biztos olvasástudással és óriási kíváncsisággal. Egy nyár alatt legyűrtem több Jókai-regényt és gyorsan beiratkoztam a falusi könyvtárba, hogy még többet ki tudjak kölcsönözni - és itt eldőlt minden.
Megfertőzött a dolog, kinyílt a világ, minden szabadidőmben olvasni szerettem volna. A kötelező olvasmányok már nem jelentettek kihívást, hetedik-nyolcadikos koromban már Dosztojevszkijt és Tolsztojt olvastam (az orosz klasszikusokat a mai napig imádom!), és a gimi előtti nyáron a Faustot gyűrtem otthon a kertben, napozás közben. Egyszerűen lenyűgözött az a szellemi kihívás, amit az olvasás nyújtott, nem akartam senkinek semmit bizonyítani vele, és nem is kérkedtem vele (nem is nagyon lett volna kinek...) csak lételememmé, napi szükségletemmé vált az olvasás (meg a gondolkodás). A szüleim becsületére legyen mondva, nemcsak hogy hagyták a dolgot, de biztattak is és büszkék voltak rám. Egyértelmű volt, hogy a közeli kisváros gimijében folytatom a tanulmányaimat, ahol a hasonszőrű osztálytársaknak és néhány kiváló tanáromnak köszönhetően megalapozódott és munícióval töltődött fel az a világra nyitott, érdeklődő, bizalommal teli, kihívásoktól nem félő, rejtett szépségekre fogékony, eredményeket kitartó munkával elérő, autonóm, bátran vitázós-érvelős szemlélet és működésmód, ami a mai napig is jellemző rám. Bulizós kamaszok voltunk, de sikk volt komoly könyveket olvasni, művészfilmet nézni és ezekről beszélgetni az elhanyagolt, gazos Orczy-kert padjain ücsörögve, az óriási világmegváltás közben természetesen bőszen cigizve - ahogy ezt 16 évesen illik csinálni. :-)
Szintén egyértelmű volt az út a bölcsészkar és a magyar szak felé, amit nem bántam meg azóta sem, bár az ELTE közel sem hozta azt a minőséget és szellemi pezsgést, a közösségi érzést meg végképp nem, amit én vártam tőle, de a fővárosi élet és a tengernyi lehetőség pótolta ezt a hiányt. Egyetemistának lenni maga a szabadság, vonzások és választások, kis felelősség, nagy lelkesedés, belekóstolni ebbe-abba - meg is éltem alaposan ezt a szabadságot minden tekintetben.
A felnőtt kihívások
Aztán, ahogy jött a munka, az olvasás is kezdett kevesebb lenni és egyébként is már más érdekelt, mint korábban. Nem a nagy klasszikusok, inkább a kortárs tűnt izgalmasnak: Esterházy, Nádas, Spiró, Závada. Felnőtt olvasmányok, felnőtt reflexiókkal. Már fél év is beletelt, mire egy könyvet elolvastam, hol volt már a kamasz vehemenciája, amikor egy éjszaka olvastam el egy regényt! Aztán a harmincas éveim elején volt egy megviselős szakításom (kinek nem volt?), ami után képtelen voltam olvasni. Mást is képtelen voltam: példának okáért szegény szobanövényeimet is kihalasztottam, hónapokig nem locsoltam őket, de könyvet se vettem a kezembe talán kb. egy évig. Egyszerűen nem tudtam figyelni rá, mindig máshol járt az eszem, folyton újra kellett olvasnom minden sort, untam, nem érdekelt, fárasztott. Érdekes módon Agatha Christie húzott ki a gödörből. Szó szerint. Jó egy év semmit nem olvasás után adtam egy esélyt egy véletlenül hozzám keveredett krimijének. Szerencsére az egyik legjobbal kezdtem, Az ABC-gyilkosságokkal - addig még csak kezembe se vettem krimit, de ez jó választás volt. Pont ez kellett nekem, könnyed, laza, mégis elképesztően jól megírt csavaros történet, az imádnivaló, pár mondattal kitűnően felvázolt angol karakterekkel és klisékkel. És azzal a bizsergető izgalommal, hogy ki a gyilkos (tényleg nem találtam ki eddig még szinte soha). Mára szinte a teljes életművet olvastam, nehéz-stresszes időszakokban egyenesen megváltás egy pár oldalnyi Agatha Christie-t olvasni, engem azonnal kikapcsol. Az első gyerekem születésekor a szülőszobára is ezt vittem magammal, a vajúdóban töltött rémesen izgulós, de még alig-történős órákban is Agatha Christie-t olvastam, ez lehet, hogy morbidnak tűnik, de nekem jólesett és kicsit elterelte a figyelmemet a szorongós várakozásról.
Az elmúlt 5 év legmeghatározóbb könyve
Na, ezek után már csak töredéknyi szabadidőm volt az addigiakhoz képest... Az első pár hónap szoptatós időszakot azonban tudatosan arra használtam, hogy olvassak és filmeket nézzek. Tudtam, hogy később erre már nem nagyon lesz időm (igazam volt). Idilli bekuckózós időszak volt ez az első 4-5 hónap - olvasási szempontból. Nemalvás és egyéb frissanyás nyavalyák szempontjából annyira nem volt idilli... Utána viszont már nem lehetett ezt a kultúr-szoptatás programot folytatni, mert hatékonyan hadonászott a fiam és a figyelme is azonnal elterelődött a szopásról, ha könyvet vettem a kezembe vagy bekapcsoltam egy filmet. Addig azonban olyan filmeket néztem, amelyek valamiért híresek, fontosak, alapok - de nekem eddig kimaradtak, pl. így néztem meg szoptatások közben A piszkos tizenkettőt vagy a Mozart és Salierit - filmek tekintetében nagyon is tudatosan válogattam. Olvasni viszont azt olvastam, ami a kezem ügyébe került, hosszú idő után újra beiratkoztam könyvtárba és onnan kölcsönöztem találomra könyveket. Így akadt a kezembe az a könyv, ami az elmúlt 5 év legmeghatározóbb olvasmánya számomra, azóta sincs erősebb élményem ennél:
Jonathan Franzen: Szabadság
Semmit nem tudtam róla, soha nem hallottam róla korábban, csak a regény elolvasása után néztem utána a szerzőnek. Mint kiderült, a kortárs amerikai próza legünnepeltebb sztárja, igazi nagyágyú a fickó. Nos, a regény is az, amely 2010-ben jelent meg. Nem ajánlom tinglitangli limonádénak, könnyed esti elalvós kikapcsolódásnak, ugyanis nem adja könnyen magát ez a könyv, időt kell rá szánni. Nehéz, szinte filozofikus a nyelvezete, sokszor egy-egy téma szinte külön kis esszéként, tudományos megalapozottságú kis zárványként szerepel a regényben (többek közt korrupcióról, környezetszennyezésről vagy a fogyasztói társadalomról), hogy aztán mesterien szövődjön bele a többszálú cselekménybe és a szereplők karakterének felépítésébe. Húsbavágó, kőkemény többgenerációs családtörténet, pedig nincs benne semmi véres vagy megrendítő dolog - egyszerűen csak baromira valóságos. Mindemellett komoly társadalomkritika és példázat is egyben. A történet és a szereplők karaktere és élettörténete magával sodor sokszáz oldalon keresztül, bármennyire is nehéz technikailag olvasni ezt a bravúrosan megírt szöveget, mégis letehetetlen, húz magával és nem ereszt. Megmarkol, ráismertet, szembesít. Ezt hívják katarzisnak. Én személy szerint színházban vagy moziban könnyebben meg tudom élni ezt a katarzis-élményt, olvasás közben ritkábban. Ez azon kevés könyvek egyike, ahol ezt éreztem. Több mint félezer oldal, de érdemes belevágni! Itt pedig a szerzővel Magyarországon készült egyik interjút olvashatod.
A Szabadság hatalmas, poszt-updike-i amerikai családregény modern szerelmekről és házasságokról, egyszerre komikus és tragikus feltérképezése a szabadság fogalmával és gyakorlatával együtt járó kísértéseknek és terheknek: a tinédzserszex mámorának és izgalmainak, a középkorúság hirtelen megbillenő kompromisszumainak, városi létnek és pusztuló természetnek, a birodalomépítés nyomasztó súlyának. Hogyan éljünk, szeressünk, boldoguljunk egyre zavarosabb világunkban: az amerikai nagyregények örök kérdései, új, nyersebb megvilágításban.
Neked mi az elmúlt 5 év legmeghatározóbb olvasmányélménye? Te mit köszönhetsz a könyveknek? Gyere, oszd meg velünk itt, kommentben vagy az Örömterv facebook-oldalán, hogy mi is inspirálódhassunk!
----------------------------------------------------------------------------
Tetszett a cikkem? Szeretnél értesülni az összes blogbejegyzésemről a Facebookon? Mivel a Facebook kereskedelmi okokból korlátozza az új bejegyzések megjelenését a hírfolyamodban (vagyis sajnos csak véletlenszerűen, időnként jelennek meg) - egy egyszerű beállítással kiküszöbölheted ezt: az Örömterv oldalán a Tetszik vagy a Követed gomb fölé vidd a kurzorodat és a legördülő menüből válaszd a "Megjelenítés elsőként" beállítást. Így az új bejegyzéseim a hírfolyamod tetején jelennek majd meg, te pedig nem maradsz le róluk. ...És tedd meg ezt más kedvenc oldalaiddal is, így azt kapod majd, amit valóban olvasni-látni szeretnél! :-)
