Megszületett a harmadik!
Újra van változás bőven az életemben, megszületett a harmadik gyerekem! Ígértem nektek beszámolót, íme a harmadik születése, három felvonásban - az én megéléseimmel.
Nos, ez volt a legkönnyebb. Egészen meglepő módon nagyon jól viseltem fizikailag a terhességet, jobban, mint az előző kettőt, pedig mindenhol éreztették velem, hogy hú, de öreg vagyok ("túlkoros gravida" - mondta szakszerűen az egyik orvos) a magam mindjárt 40 évével. Kevés pluszkiló szaladt fel, ami köszönhető a szigorú 160g-os szénhidrát-diétának, amit tartanom kellett a terhességi cukorbetegség miatt. Vígan mászkáltam, tettem-vettem, dolgoztam egészen az utolsó hetekig. Akkor viszont már nehéz volt, de nem lepődtem meg, az előző terhességekből már tudtam, hogy az utolsó 6 hétben értelmét nyeri szó szerint is a terhesség szó, ezért szeptembertől már nem terveztem be semmit az életembe. Jól tettem, mert a végére pihenésre, fekvésre lettem ítélve, 3 nap kórházi bentfekvés is volt a 32. héten. Nem mondom, hogy jólesett, de az orvosom extra óvatosságának nem mertem ellentmondani, én is jobbnak láttam, ha megkapom a protokoll szerint előírt szteroidos injekciókat, mivel nyitott volt a méhszáj és fennállt a koraszülés veszélye. Éreztem én, hogy nem most lesz még a szülés, van még időm, de így mindenképpen biztonságosabb volt.
Aztán várt még ránk egy családilag-logisztikailag megoldandó egy hét: a terhesség végén a férjem Norvégiába utazott munkaügyben egy hétre, ezt tudtuk már jó előre, ezért fel tudtunk készülni rá, én már biztosan nem tudtam voltam ellátni a két nagyobbik gyerkőcöt, ezért a nagymamához mentek hat napra. Soha nem voltak még ennyi időre távol tőlem, de tudtam, hogy jó kezekben lesznek, ezért próbáltam pihenésre fordítani ezt az időt és nem aggódásra. Két nap után sikerült is. :-) Elképesztően nagy ajándék volt ez a hat nap egyedüllét! Öt éve nem volt ilyen, hogy ennyi időt csak magamra fordíthattam volna egyhuzamban, amikor bármit megtehettem, és nem voltak kötelezettségek. Jó, a bármi azért túlzás: mert szívesen elmentem volna bulizni hajnalig táncolva és koktélozva a barátnőimmel, vagy szaunázni, vagy biciklizni, vagy túrázni, vagy ittam volna egy fél üveg jó vörösbort, vagy elutaztam volna két napra a Balatonhoz, ami nyáron kimaradt... meg ilyesmi, amiket a fekvésre-pihenésre ítélt mindenórás állapotomban nem tudtam megtenni. De mégis, csodálatos érzés volt, hogy 1. csend van a lakásban, 2. ott vannak a tárgyak, ahová letettem őket és nem lesz egy borzasztó mókusvacok a lakásból pár perccel a rendrakás után, 3. akkor kelek és fekszem, amikor jólesik 4. nem főzök, hanem rendelek kaját magamnak 5. maratoni tévézéseket és többórás könyvolvasós etapokat csaphatok bármikor napközben 6. hosszan cseveghetek telefonon anélkül, hogy bárki azért óbégatna, hogy töröljem ki a fenekét. Hat nap paradicsomi állapot, re-szingliség, majdnem-szabadság, felelősség-nélküliség!
2. A szülés
Tudtuk előre, hogy császármetszéses műtét vár rám. Egyrészt a második szülésem is császár volt, amitől még a harmadik lehetett volna természetes úton való szülés, de a kislányom az utolsó pillanatig sem akart bent megfordulni, így farfekvéssel pedig egyértelművé vált, hogy ő is császárral fog születni. Az az igazság, hogy nem voltam csalódott. Az első gyerekem hüvelyi úton született, megtapasztaltam már azt is, egyébként az elsőt és a másodikat összehasonlítva számomra a császáros szülés volt a jobb élmény: az első szülés meglehetősen traumatikus volt, amit nehéz, hosszas fizikai felépülés követett, ehhez képest a császáros szülés számomra sokkal jobban megélhető volt, kiszámítható, könnyebben feldolgozható. Kíváncsian vártam, most hogyan lesz, hogyan élem meg. Volt még egy kis para az utolsó két hétben, hogy túl pici a baba a korához képest, de próbáltam ezt elengedni: "rendben lesz minden, tudja mikor kell érkeznie, akkorra megfelelő súlya lesz" - mondogattam magamnak.
Hirtelen jött. Én csak besétáltam egy rutin CTG-re a kórházba a 37. héten, minden rendben volt, a baba remekül volt a CTG szerint. Véletlenül épp szembetalálkoztam a folyosón az orvosommal, örültünk egymásnak, mondta: akkor ő most megvizsgálna. Mondtam, minek - úgyis megyek hozzá pár nap múlva vizsgálatra. De azért nézzük meg, unszolt ő. Jó volt, hogy megnéztük. A méhszáj kétujjnyira nyitva, a magzatvíz pedig csordogál... (ugyan gyanús volt nekem, de még két terhesség után sem volt egyértelmű, hogy ez az). Tehát azonnal császár, már ne is menjek haza. A férjem behozta a cuccaimat, engem pedig előkészítettek a műtétre. Na, ekkor már elkezdtem izgulni. Hiába az előző császáros tapasztalatom, a bizalom az orvosomban, a férjem megnyugtató jelenléte - azért ez mégiscsak egy kockázatos hasi nagyműtét. Azt is valószínűtlen volt elképzelni, hogy pár órán belül a kezemben lesz a kislányom és láthatom őt.
Beindult az olajozottan működő kórházi műtét-előkészítő gépezet. Most is az volt az érzésem, mint az előzőnél, hogy mindenki profin teszi a dolgát, mindenki szakszerű, kedves, megnyugtató. Kommunikációból csillagos ötös az egész műtéti team, csakúgy mint utána az intenzív osztály személyzete. Sokszor van-volt bajom az egészségügyben az elégtelen kommunikációval (semmibevétel, tárgyként kezelés, türelmetlenség, szófukarság, flegmaság... ismerős nektek is, ugye?), de itt mintha kaptak volna egy kommunikációs tréninget a dolgozók, a műtősfiútól kezdve a nővéreken át az orvosokig mindenki... vagy egyszerűen csak megfelelő érzelmi intelligenciával és empátiával állnak ehhez a helyzethez. Remélem, ők nem mennek kényszerűségből külföldre dolgozni, mert simán megállnák a helyüket egy svéd kórházban is, tízszer ennyi fizetésért. Mégis, mindezen pozitívan értékelt körülmény ellenére, nagyon nehéz volt megélni, hogy innentől kezdve én passzív alanya vagyok ennek az egésznek, történik velem valami, ahol én és a saját akaratom sehol nincsen, én egy test vagyok, akiből kivesznek egy babát, és nincs ráhatásom az eseményekre. Magyarul tehetetlennek és kiszolgáltatottnak éreztem magam, ami a legborzasztóbb érzések egyike, akkor is, ha tudom, hogy ez csak átmeneti állapot.
A műtét nem ment simán. Sehogysem tudtak beleszúrni a gerincembe, sokszori szurkálós próbálkozás és kb. 10 perc után sikerült csak (túlságosan zártak a csatornák, hangzott az aneszteziológus magyarázata) - én közben már az ájulás határán voltam, gondoltam: egy óriási tűvel össze-vissza szurkálják itt a gerincemet, ha most nem bénulok le, hát akkor soha. És akkor eszembe jutottak a nyári mindfulness tanfolyamon tanult légzés-gyakorlatok: elkezdtem befelé figyelni, a légzésemre koncentrálni. Fél perc múlva már nyugodt voltam, meg is dicsértek, milyen fegyelmezetten, szépen ülök görbített cicaháttal, anyaszült meztelenül a műtőasztalon mozdulatlanul és milyen békésen tűröm ezt a gerincbeszúrós horror-processzust. Ja, épp meditálok - mondtam. :-) Aztán végre sikerült jó helyre szúrni, de nem hatott az érzéstelenítés. Zsibbadok már? Kérdezgették félpercenként. Nem, nem zsibbadtam. Bökdösték egy tűvel a hasamat, hogy érzem-e. Éreztem, nagyon is. Megint hosszú percek teltek el, már folyt az egyeztetés a műtőben, hogy akkor legyen inkább altatás, ami persze jóval kockázatosabb, amikor végre megérkezett a várt láb- és fenékzsibbadás, kezdődhetett a műtét. Ezzel együtt viszont nem várt mellékhatások is jelentkeztek: fulladás-érzés, hányinger, borzasztó rosszullét - oxigénre tettek, én megijedtem, nyugtattak, mindjárt vége lesz, a férjem szorította a kezem, tudtam, hogy pár percről van csupán szó, de úrrá lett rajtam a pánik, a légzőgyakorlatok itt már mit sem értek, mert konkrétan azt éreztem, hogy menten megfulladok. Aztán végre kivették a kislányomat, onnantól kezdve viszont a megkönnyebbülés egy döbbenetes kábasággal párosult (valószínűleg kaptam egy jókora adag nyugtatót). A hangokat csak távolról hallottam, mindent egy ködfüggönyön keresztül láttam, fogalmam sem volt ki ez a csecsemő és miért teszik rám - minden teljesen valószínűtlennek és érthetetlennek tűnt, szerintem a nevemet sem tudtam volna megmondani.
A műtét utáni kötelező 6 órás időtöltés az intenzív osztályon viszont már rendben ment. Két-három óra alatt elmúlt a kábaság, és a tehetetlen rongybaba-érzés deréktól lefelé is kezdett múlni. Az öntudatom, a normál észlelésem és az életkedvem is visszatért. Ezzel együtt persze jött a fájdalom is, már ismerősként köszöntöttem, tudtam az előző császármetszés-tapasztalatomból, hogy nincs értelme hasonlítgatni, hogy melyik fáj jobban, mi nehezebb: a természetes szülés fájdalma vagy a császár utáni műtéti fájdalmak. Mindkettő nehéz és fájdalmas a maga módján, és persze egyéni fájdalomküszöb-kérdése is, de nálam szubjektívan biztosan toronymagasan vezet a 6 órás intenzív-osztályos vendégeskedés végén a kötelező lábraállás és kitotyogás a mosdóba nővéri segédlettel. Kínszenvedés minden mozdulat és minden lépés. Most is ez volt, de tudtam, hogy óráról órára, napról napra jobb lesz. Mantráztam magamban: hősnő vagyok, erős vagyok, egyre jobb lesz. Így is volt, a harmadik-negyedik napon fizikailag már túlvoltam a nehezén és végre már nem úgy járkáltam a folyosón, mint egy besz@rt pingvin, amit utáltam az első napokban. A fájdalom is enyhült, a tejem is megindult - fellélegeztem.
3. Az első négy hét
Két gyerek után nem voltak olyan illúzióim, hogy könnyű, rózsaszín, pihe-puha, babaszagú álom lesz az első pár hét. Tudtam, hogy kemény lesz. A kislányommal minden rendben volt, cuki, picurka kislány, formás kis fejecskével, átalvós első napokkal, ahogy azt újszülöttként illik csinálni. Ami viszont otthon történt közben, az nem volt mindennapi. Csak címszavakban: a kisebbik fiam egy fertőző, bárányhimlőhöz hasonló kiütéses gyerekbetegséget kapott el, a kéz-láb-száj vírust, ami a szülés másnapján tört ki rajta, a magas láz miatt pár napra kórházba is került, ahová a férjem feküdt be vele. Utána ez a vírus végigsöpört mindenkin, majd kísérőbetegségként - ha még ez nem lett volna elég - krupp és tüdőgyulladás társult hozzá. A férjem hősiesen állta otthon a sarat egyedül a két gyerekkel, maga is betegen. Mi a picivel nem mehettünk haza, mert újszülöttre kifejezetten veszélyes ez a fertőzés. Ezért először az anyósomnál töltöttünk egy hetet, majd miután ő is beállt a sorba és segített a fiúknak, majd beteg lett, mi kényszerűen tovább kellett, hogy álljunk, így hát átköltöztünk egy sarokra onnan egy bérelt airbnb-lakásba a babával. Turistaként a városodban egy bérelt lakásban - akár izgalmas és kalandos is lehetett volna ez a dolog, ha mindezt nem egy újszülöttel csinálom végig, tökegyedül, rémesen aggódva az otthoniakért. Aztán 19 nap(!) után végre hazamehettünk és újra láthattam a nagyobb gyerekeimet, akik borzasztóan hiányoztak már.
Még folyamatban ennek a pár hét kényszerű különlétnek és a megpróbáltatásoknak a feldolgozása, és az is lesz még egy kis idő, amíg a gyerekek lelkéből sikerül kimasszírozni ezt a hosszas anya-hiányt. De így, négy hét után lassan kezd normalizálódni a helyzet. Én folyton szoptatok, kint süt a nap és jó kinézni az ablakon szoptatás közben, a gyerekek kezdenek rehabilitálni engem és újra a bizalmukba fogadni, a pici szépen hízik-kerekedik és hasfájósan visít, a lakásban rémes rendetlenség van, nem emlékszem, hogy mostam-e ma már fogat (valószínűleg nem), minden pillanatban képes vagyok elbóbiskolni (tényleg öreg vagyok már, egyre kevésbé bírom az éjszakázást). De már sikerült például erre a posztra egy kis időt lecsípnem, ami kifejezetten biztató jel, hogy a káoszból kezdünk a rend útjára lépni. Lassan, nagyon lassan kezdjük belakni ezt az új, háromgyerekes létet. Izgalmas időszak következik... :-)
Van köztetek, aki szintén többgyerekes szülő? Ti hogy éltétek meg a családi változást az elején? Örömmel veszem a hozzászólásotokat akár itt, akár az Örömterv fb-oldalán!
Ur Anita
az Örömterv blog szerzője
