A tökéletes hétvége és egy zacskó fagyasztott zöldborsó
Ordas közhely a minden rosszban van valami jó. Olyannyira, hogy nem is nagyon lehet magunkra vonatkoztatni egy éles helyzetben. Amit viszont (talán) lehet, az a keresd/vedd észre/bukkanj rá, hogy mi az az egy momentum, ami egy nagyon sz@r helyzetben segít neked kizökkenni és visszatalálni az egyensúlyodhoz. Személyes élménybeszámoló következik némi lehangoló közállapot-bemutatással, azzal az egy bizonyos momentummal, fagyasztott zöldborsóval, és a felismeréssel, hogy tökéletes hétvége nem létezik - vagy lehet, hogy de, viszont nem úgy. Plusz egy fontos telefonszám a cikk végén.
Nagyjelenet
Szombat délután, Budapest, Baleseti Intézet. A kérdés: törés vagy csak ficam. A tippem, hogy ez csak egy rándulás, mert törésem már volt régebben és az ennél jobban fáj. De dagad rendesen a boka alatti rész a lábfejemen, alig fér a cipőbe, bicegek csak vele, muszáj megmutatnom egy orvosnak. Taxival jöttem be az utcáról, nem sokkal azután, hogy az ominózus "félrelépés" megtörtént. Tudtam nagyjából, hogy mire számítsak, de az alatt a csaknem 5 óra alatt, amit itt töltök, azért mégiscsak fejbevág a magyar egészségügy végtelen nyomora. 1 azaz 1 orvos rendel ambulánsan. Mint 1-2 óra múlva, kiismerve a rendszert, kiderül, tulajdonképpen 3 rendelőben dolgozik egyszerre ez az egy szem orvos. Viharzik át egyikből a másikba, az egyikben sebeket varr össze, a másikban töréseket rak helyre, ahol meg én várok, ott folyik át először mindenki a rendszeren. Kb. negyvenen várnak arra, hogy sorra kerüljenek. Mindenki a személyzetből üveges tekintetű, végletekig fáradt, fásult és leterhelt. És mivel ez egy Baleseti Központ, tehát negyedóránként hoz be a mentő és hagy a folyosón hordágyon mozgásképtelen, magatehetetlen, vérző fejű, törött csontú, rémült embereket, aki meg nem hordágyon van, az biceg, jajong, szitkozódik, sír vagy apatikusan maga elé bambulva várja a folytatást. Ülőhely nincs elég, lábsérültek álldogálnak féllábon. Vízautomata nincs, vizet csak pénzért lehet venni, mint ahogy mobiltelefont is csak pénzért lehet feltölteni egy automatánál. A beteg WC nagy része használhatatlan, ami mégis, az nem mozgássérültekre tervezett. Ez meg ugye az a hely, ahol mindenki az. Nincs egyetlen szabadon használható kerekesszék vagy mankó sem, így a lábsérültek féllábon ugrálnak át a folyosó másik végén álló röntgenig. NEM FOLYTATOM. Értitek és ismeritek, ugye? Döbbenetes állapotok, végtelenül megalázó és sokkoló helyzetek.
Mit csinálok én? Én egy egyszerűbb eset vagyok, túlzás lenne azt állítani, hogy traumatizált lennék, simán el tudok ugrálni a WC-re, van nálam pénz, tudok venni üdítőt, megiszom és azzal töltöm a ráérős időmet, hogy elképesztően dühös vagyok: egyrészt magamra, amiért ez történt velem és nem figyeltem eléggé arra a buckára a járdán másrészt erre az egész ótvar helyre, ahol most nekem várnom kell. Fortyogok a dühtől belül, az igazán illetékeseket (akik persze nem egy ilyen közkórházban gyógyíttatják a nyavalyáikat) többször is elküldöm magamban melegebb éghajlatra. Várok, várok és várok... és a düh, a csalódottság, a tehetetlenség szinte teljesen átveszi az uralmat felettem.
A pillanat, ami megváltoztat
És akkor eljön az a bizonyos pillanat. Észreveszem a mellettem ülő nénit. Már majdnem két órája vagyok mellette, de csak most látom meg. Egy francia filmből kilépett aprócska, idős, cuki, ápolt néni, bőven 80 fölött. Decens kockás rakott szoknyával, vasalt és keményített bézs színű blúzzal, szépen reszelt körmökkel, halvány színű rúzzsal a száján. Élénk, szinte huncut a tekintete, majd kicsattan a jókedvtől és jólnevelten, alig hallhatóan vihog a közelben levő fél focicsapat (akik szerencsétlenül járt csapattársukat kísérték el) hangos, alpári viccein és harsány viselkedésén. A csapattárs sápadt a fájdalomtól, mozdulni sem tud, muszáj valahogy tartani benne a lelket. A néni felé fordulok, a karja gézzel felkötve. "Nem fáj?"- kérdezem. "De, nagyon is!". "Akkor miért tetszik ilyen jókedvűnek lenni?". "Mert olyan jó, hogy élek!" És akkor elmeséli: a piacról hazafelé jövet át akart szaladni a zebrán a piros lámpa ellenére, mert úgy látta, hogy nem jön autó. De jött. És elütötte. Szerencsére csak a karja sérült meg, mentő hozta be. A széke alatt a kosarában ott kókadozik egy retekcsomó és illatozik egy újhagyma-csokor. A néni a megtestesült pozitív szemlélet, mindenkihez van egy jó szava, mosolyogva jön ki a röntgenből, és panasz helyett örül.
Örül, hogy él.
Valami átszakad bennem. Innentől kezdve megy nekem is az elengedés, a megengedés, a pozitív szemlélet. Csak a lábam rándult meg, ez nem a világvége. Végre kilátok magamból és a tehetetlen-hadakozó dühömből, csalódottságomból. Csinálok néhány egyszerű légzőgyakorlatot, ki-be, ki-be, stabilizálódik a hangulatom, átveszem a kontrollt én magam az eddigi kontrollvesztett, sodródó állapot helyett. Alaposan megfigyelek mindent és mindenkit - ítélkezés nélkül. Veszek egy másik néninek egy üdítőt, mert látom, hogy nyalogatja a kicserepesedett szája szélét és kérdés nélkül is rájövök, hogy nincs nála se pénz, se innivaló. Elfogadja. Látom az orvos végtelen fáradtságát és frusztrációját, amikor végre bejutok hozzá a rendelőbe. Futószalag. Nem kérem számon rajta az eddigieket, nem ő a hibás. Újra a helyemen vagyok, nem vagyok megalázható, nem vagyok kizökkenthető. Köszönöm a néninek. Klára, így hívták. Jobbulást, Klára!
Előzmény
A tökéletes hétvégét terveztem meg szombat-vasárnapra. Igazából már előtte se ment simán a dolog: csütörtökön még lumbágóm volt - aznap fájdalomcsillapítókon éltem, túlélésre játszottam: csak a gyerekek ne haljanak éhen, minden mást hagytam a fenébe. A lumbágó péntekre jelentősen enyhült és anyukámék elvitték a két nagyobbikat vidékre, hogy végre pihenni tudjak hétvégén. Őszintén szólva, ha a háromból csak egy gyerek van otthon hétvégére, ami eddig még egyszer sem fordult elő, akkor az egy tökéletes wellness-hétvégének tűnik. Szóval lehet tényleg pihenni, aludni - bármikor, bármeddig, ez a luxus netovábbja. A két szélvész fiú a nagymamát boldogítja, én meg a kicsi 7 hónapossal prímán tudok majd pihenni, mert tudom, hogy addig van ilyen úri jó dolgom, amíg el nem kezdi heteken belül a helyváltoztató mozgást. Addig minden perc értékes. Utána is, de máshogy - állandó éber figyelmet és jelenlétet igényel majd. Most viszont még csak forog egy játszószőnyegen és édesen elbirkózik egy plüssnyuszival hosszú időn keresztül. Aztán a férjem is megjött hullafáradtan a vidéki munkájából, örültünk a közös hétvégének, a hátam is jól volt már, végre egy kis idő arra, hogy beszélgessünk, igyunk egy pohár bort a teraszon, este megnézzünk egy filmet és még étterembe is el szerettünk volna menni. És aludni, aludni, aludni. Jól hangzik, ugye? Hát ebbe rondított bele a csúnya lábficamom szombaton, a fél napomat a Balesetin töltöttem. Este pedig, a tervezettnél egy nappal előbb, a két nagyobbik gyerek is megérkezett, mert anyukám lebetegedett. Nesze neked, tökéletes hétvége!
Utózmány
Nem állítom, hogy buddhista nyugalommal viseltem utána minden percét a hétvégének. Mert aznap este még volt egy nagy kiakadásom. Az egész mindenen. Aztán viszont megint tudtam viszonylag békés elfogadással viselni a helyzetemet. Egy zacskó fagyasztott borsó a lábfejemen. Ritmust adott az éjszakának és a nappalnak is, ahogy jártam a fagyasztóhoz újrahűteni a felengedett borsót. A ritmus és a rendszer segít átvészelni a nehezebb napokat. Még akkor is, ha az a ritmus történetesen a borsó olvadási-visszafagyási átlagidejéhez kötött. Az is egy rendszer. Amikor nem volt a lábamon, akkor intéztem az ügyes-bajos dolgaimat, amikor újra kellően fagyos volt, akkor pihentem újra felpolcolt lábbal. A férjem meg helytállt egyedül mindenben (nagyon hálás vagyok, hogy ő nem csak "besegít", hanem teljes mértékben tud helyettesíteni). Aztán rájöttem, hogy tölthetem a felpolcolt lábas időszakot a pici játszószőnyegének a szélén is, így volt két olyan napunk, ami párhetes csecsemőkorában volt utoljára, így tényleg a nap nagy részét egymás közvetlen testközelségében töltöttük. Játszogatással, egymás mellett fekvéssel, sok szemkontaktussal, dúdolgatással. Aztán olvastam is, A francia nők sosem ráncosodnak c. klasszikust, amit nemrég kaptam a negyvenedik szülinapomra. Na, majd most megtudom, hogyan nem fogok ráncosodni! Egyébként meg marhára nem érdekel, ha ráncosodom - na, pont erről szól a könyv! Nekem való. Szóval tényleg minden rosszban van valami jó, csak észre kell venni a kizökkentő, egyensúlyba hozó pillanatot-pillanatokat.
És egyébként még erre az óriási, filozofikus felismerésre jutottam:
Két dolgot a legnehezebb elviselni. Ha valamit nagyon vár az ember. Meg azt, ha valamit nagyon nem.
Mindjárt teszek is alá egy naplementét, és mehet a fészbúkra aforizmaként. :-)
A lábfejem zöld, mint egy ogrénak, bicegve járok, de semmi vész, ez is elmúlik egyszer. Élek. Lélegzem. Jól vagyok.
KÖZÉRDEKŰ INFORMÁCIÓ: mivel ezt a blogot elég sokan olvassátok, ezért felhasználom a nyilvánosságban rejlő lehetőséget, hogy közérdekű információt terjesszek. A Balesetin az adminisztrációkor leszúrtak, hogy miért oda mentem, miért nem a Merényibe, mert én oda tartozom. Honnan kellett volna ezt nekem tudnom, hogy oda menjek és ne a közismert Baleseteibe??? A Merényiben még életemben nem jártam, azt sem tudom, hol van. Erre odaadták egy kis cetlikén, hogy a Központi Ágynyilvántartó (először esküszöm, ágytálnyilvántartónak olvastam!) tudja, azt kell felhívnom, hogy hova tartozom és milyen bajjal milyen kórházi ügyeletre menjek, amelyik éppen ügyeletes aznap. Na, ilyen névvel, ekkora közismertséggel biztos mindenki ezt a számot hívogatja, ha bajban van. Mondtam is az orvosnak búcsúmondat gyanánt, hogy mennyire örülnék, ha a brüsszelezős plakátkampány helyett legalább néhány vacak kis milliót arra költenének, hogy ezt a telefonszámot kiplakátolják, csinálnának neki valami pofás és könnyen kiguglizható honlapot és úgy általában adnának egy rendes nevet neki, tőlem akár nemzeti is lehetne - amit aztán jól felhívhatna mindenki, ha kificamodik a lába az utcán. Mondta, hogy ő is örülne.
Tehát budapestiek és budapesti agglomerációban élők, ezt a számot hívjátok, ha ti vagy gyermeketek sürgős ellátásra szorul, lábon be tudtok menni, de nem tudjátok, hogy hova menjetek:
KÖZPONTI ÁGYNYILVÁNTARTÓ (0-24h-ig hívható)
061 311-6000
