2017. máj 29.

"Valahogy mindig tovább tudtam lépni"

írta: ur.anita
"Valahogy mindig tovább tudtam lépni"

Interjú Lipták Orsival, a HellóAnyu! alapítójával és vezetőjével

orsi_5.JPG

Hogyan lehet egy kifejezetten erős társadalmi küldetéssel rendelkező ötletet sikerre vinni? Hogyan lehet több mint 10 évig építeni egy álmot a megvalósulásig? Hogyan lehet nem feladni, amikor nem sikerülnek a megtervezett következő lépések? Hogyan lehet folyamatosan fejlődni akkor is, amikor elborít a napi munka? Elmondom a négy varázsszót, ami a #sikeresnők sorozatom újabb interjúnak fontos tanulsága: hit, kitartás, egyensúly, flow. Lipták Orsival, a HellóAnyu! megálmodójával és alapítójával készítettem interjút. Nagyon női történet és nagyon sikeres!

HellóAnyu! Ökokávézó, anyaközpont, családbarát közösségi tér - és ami mindezt összefogja szellemiségként: egy igazán baba- és gyerekbarát szemlélet. És ez nemcsak szlogen, hanem itt tényleg minden azt szolgálja, hogy gyerekkel együtt is felnőtt programot csinálhasson minden szülő, legyen szó akár egy laza barátnős kávézásról, üzleti tárgyalásról gyerekkel együtt, önfejlesztésről és munkába visszaállást segítő tréningről, tematikus beszélgetésről, tangóról vagy közös baba-mama programról. Otthonos tér, barátságos hangulat, támogató atmoszféra, ahol gyerekkel vagy gyerek nélkül is bármikor szívesen látnak. A helyet szinte minden kisgyerekes budapesti ismeri, de a nőt, aki mögötte van, annál kevesebben. Lipták Orsival, a HellóAnyu! alapítójával és vezetőjével beszélgettem arról az útról, ami az ötlettől és a tervektől a megvalósításig és a működtetésig vezetett.

liptakorsi_vermes_tibor.jpg

Hogyan és mikor született meg az ötlet, hogy egy ilyen helyet szeretnél csinálni?

Lassan 14 éve, hogy elkezdett érlelődni bennem a gondolat, az első gyerekem születésével együtt. A kisbabámmal gyakran beleütköztem abba, hogy kisgyerekes nőként addig alapvető szükségletekhez egyáltalán nem, vagy csak  komoly korlátozással, bonyolult szervezéssel férek hozzá. Olyasmire gondolok, ami azelőtt a mindennapi rutin része volt, és gondolkodás nélkül ment, mint a karikacsapás: közlekedés, bevásárlás, barátok, társaság – ezekbe sokszor tört bele a bicskám, és közben magamban lázadoztam, hogy bizony nem kellene ennek így lennie, hiszen egyáltalán nem ördögtől való, hogy az ember gyerekkel együtt is szeretne kapcsolatban maradni a legjobb barátnőivel, akiknek még esetleg nincs gyereke, és nem mindig a saját négy fala között akar velük találkozni... Így jött a gyerekbarát kávézó ötlete, persze akkoriban még nem tudtam, hogy ehhez egy társadalmi vállalkozás lesz a keret, és egy ilyen komplex, Magyarországon biztosan egyedülálló és innovatív modell fog születni.

Coachként gyakran tapasztalom, milyen az, amikor valakiben megszületik a „tökéletes” ötlet, amivel teljesen tud azonosulni, amit magáénak érez, ami lelkesedéssel tölti el. Csodálatos, rendkívüli érzés, de innen jön a neheze… Hogyan lesz az álomból megvalósulás? Nálad hogy volt ez, mi következett az ötlet megszületése után?

További ötletek. :)

Eleinte folyamatos tervezés volt, főleg játszótereken, más anyukákkal.

Arról, hogy milyen funkciókat ötvözzön egy ilyen tér, és pontosan hogyan is ötvözze. Hogy hogyan lehetne minél önfenntartóbb üzleti modellt létrehozni, ami lehetőség szerint teljes egészében a saját céljait szolgálja. Hogy egyáltalán mi is a műfaja ennek az egésznek, van-e már ilyen bárhol a világon, és ha igen, hogy működik. Hogy hol legyen, mekkora legyen, és hogyan és miből tud létrejönni. És persze van-e erre igénye a budapesti anyukáknak. Ezek mindegyike egyenként is súlyos kérdés, és sok munka van a válaszok mögött... Az ötletelésbe aztán bekapcsolódott a NESsT, velük nyolc hónapot dolgoztunk a tervek finomításán, de más szervezetek, mentorok is mellénk álltak, és elindult a hely- és pénzkeresés, szervezetalapítás, hatósági egyeztetések is.

Mi volt a legnagyobb nehézség, amivel meg kellett küzdened az előkészítés során?

Sok mérföldkő volt, ami ott, abban a helyzetben sokszor szinte megoldhatatlan problémának tűnt. Például alig sikerült helyet találni, aztán nem sikerült kivenni, többször a küszöbön álltunk, majd az utolsó pillanatban borult minden. A pénzekkel ugyanez volt, sokszor olyan váratlan kiadások merültek föl, amire egyáltalán nem volt esély, hogy valaha is fedezni lehet.

Volt olyan pillanat, amikor azt érezted, feladod és nem folytatod tovább?

Persze, több ilyen is volt. Például a helykeresés kálváriájának finisében. Nagyon sok helyet megnéztünk két éven keresztül, rengeteget tárgyaltunk, aztán nagy nehezen kötöttünk egy szóbeli megállapodást egy üzlethelyiségre, erre alakítottuk ki a költségvetést, és amikor végre két helyről egyszerre nyertünk pénzt, és alá akartuk írni a megállapodást, kiderült, hogy az eltelt másfél hónap alatt azt a helyet kiadták. Na, akkor azért eléggé meginogtam. Felkerestem mindkét szervezetet (NESsT és NCTA, ők voltak az első komoly támogatóink), hogy most akkor mi legyen – ugyanis elég jól ismertem a többi kiadó üzlethelyiséget, és tudtam, hogy az elnyert pénz semmire se lesz elég. A fentiek miatt nagyon elhúzódott az egész, a konkrétabb meg a lazábban kapcsolódó emberek szétszéledtek, a végén már én is alig hittem el, hogy valaha ki fog nyitni ez a hely. 

Mi lendített ki ebből?

Azt hiszem, mindig láttam még egy - akár teljesen unortodox vagy irracionális - lehetőséget, amit még meg lehetett próbálni. Úgy éreztem, csak akkor nyugodhatok bele, hogy mindent megtettem, ha azt még körbejárom.

És valahogy mindig tovább tudtam lépni, bár mindig csak egy picit, általában nem láttam a végét.

A megvalósuláshoz vezető úton egy másik jól megfogható pont szokott lenni a „mindjárt kész” szakasza, amikor már csak egy hajszál választ el a nyitástól, a tényleges megvalósulástól. Gyakran felmerül ilyenkor ez a három kérdés: „tényleg ezt akarom?” „képes vagyok rá?”, „bírni fogom?”. Hogy emlékszel vissza, benned milyen érzések voltak a nyitás előtti időszakban?

Akkor már csak ki akartam nyitni. Úgy gondoltam, ha addig eljutunk, hogy tényleg el tud kezdeni működni a hely, minden gördülékenyen fog menni, vagy legalábbis sokkal inkább, mint előtte. Nem tudtam elképzelni a nyitás utáni időszakot, de sok mindennel szembesültem azóta, amire nem számítottam. Egyébként sok ilyen „mindjártkész”-pillanat is volt: eleinte, hogy legyen pályázat, támogatás, bármi, csak legyen esély arra, hogy valóság lehet az álomból. Amikor a NESsT szervezet beválogatott minket az első körös mentorprogramjába,

az ugyanolyan ijesztő is volt, mint amekkora öröm: hogy most akkor tééényleg???

Aztán ugyanez volt a hellyel. Csak legyen meg a hely, és minden rendben lesz. Aztán arra kevés lett a pénz. Akkor azt gondoltam, csak legyen végre elég pénz, hogy valahogy, rengeteg önkéntes munkával, hihetetlenül kompromisszumosan, de kinyithassunk. És ezek a mérföldkövek azóta se értek véget... Minden egyes nehézségen segített átlendíteni a sok-sok támogatón és mentoron kívül egy női közösség, akikkel háromhetente találkoztunk másfél éven keresztül és amellett, hogy vállalkozásfejlesztési és coaching támogatást kaptunk, hihetetlen inspiráló volt, hogy nagyon hasonló élethelyzetekkel és vállalkozási szituációkkal találkoztunk.

És a HellóAnyu!-időszámítás első napja, első hete – az milyen volt?

Iszonyú fárasztó, csak kapkodtam a fejem. Arra készítettek fel, hogy rengeteget kell majd hirdetni a helyet, és legalább egy év lesz, mire elérjük a célközönséget, és lesznek rendesen látogatók. Programokkal pedig februárban már biztosan nem tudunk elindulni, hisz mindjárt vége az évadnak.

Ehhez képest egymást érték a megkeresések, hamarosan beteltek a termek, és nem volt ritka a telt ház sem.

Fél év alatt 5000 követőnk volt a Facebookon, és több mint 30 médiamegjelenésünk, meg rengeteg új partnerünk.

Szinte nyitástól kezdve együttműködünk egymással, mivel teljes mértékben tudtam azonosulni a szellemiségetekkel, ezért választottam azt, hogy nálatok önkénteskedem: rendszeresen tartok ingyenes coachingot kisgyerekes nőknek. Az első időkben azt láttam, hogy nagyon leterhelt vagy: te álltál a pultban, te intézted a levelezést, a programok szervezését és a lebonyolítását is, de még a boltba is te ugrottál ki a hiányzó alapanyagokért. Milyen tanulságai voltak számodra ennek a kezdeti időszaknak?

És a takarítást is. :)

Ez annyiból nagyon jó volt, hogy a működést teljes egészében átláttam.

Most is ezért állok be a pultba, vagy veszek részt akármelyik munkafolyamatban, amiben csak tudok. Az első három hónap volt a legnehezebb, de fél év alatt már négyen lettünk, ami egy elég kiegyensúlyozott működés volt, és nagyon felszabadító volt számomra, hogy bizonyos feladatok már nem csak rám hárulnak, hanem egy kis csapat teszi bele nap mint nap az ötleteit, munkáját a HellóAnyuba.

liptak_orsi_molnar_aniko.jpg

Most már több mint két éve működik a HellóAnyu! és népszerűbb a hely, mint valaha. Miben más a HellóAnyu! mostani működése és benne a te saját működésed, mint másfél-két évvel ezelőtt?

Egyrészt folyamatosan növekszik a hely, rengeteget fejlődött az infrastruktúra és a működés folyamatai is. Nyitottak vagyunk a vendégeink visszajelzéseire, nekik is köszönhetjük, hogy olyan hely a HellóAnyu, amilyen. A tér, a programok és a gasztronómiai választék is a látogatók igényei szerint alakul.

Amiben folyamatosan fejlődni kell, az a rugalmasság, az alázat.

Nincs két egyforma nap, nincs két ugyanolyan szituáció, nincs kiszámítható forgalom, folyamatosan alkalmazkodni kell a legváratlanabb helyzetekhez - ha valami állandó, az a változás.  Muszáj megoldás-orientáltan kezelni minden apró kis dolgot, és tetten érni, majd jó irányba terelni, ha problémázás van – annak ellenére, hogy a probléma-orientált gondolkodás sokkal gyakrabban fordul elő.

Egyértelműen közösségformáló, közösségteremtő hely a HellóAnyu! De te magad is közösséget, csapatot építettél magad köré a munkatársaidból. Milyen kihívásokat és milyen megerősítő élményeket éltél meg vezetőként ebben a belső közösségépítésben?

Nekem nagyon nehéz még mindig elhinni, hogy másokat is érdekel ez az egész, nem csak engem, és szívesen jönnek ide dolgozni. :) Nagyon sokat kapok, tanulok mindenkitől, akivel hosszabb-rövidebb ideig együttműködünk, és hálás vagyok mindenkinek, aki valaha is mellém állt.  Leginkább az önmotivált, megoldásorientált embereket keresem, akik a saját területükön önállóan is képesek működni, kreatívan és hatékonyan megoldani feladatokat, helyzeteket, ugyanakkor csapatjátékosok is.  Persze a kezdeti 2-4 fős csapat egészen máshogy működik, mint a 10-14 fős: több protokollra, folyamatleírásra van szükség, több kis munkacsoport is alakult. Nekem rengeteget kellett tanulnom, és ennek soha nem is lesz vége, teljesen az elején vagyok.

Például delegálni, és bízni a másik emberben. Kompromisszumokat kötni. Megtalálni a megfelelő pillanatot, és időben döntést hozni.

A legfontosabb, hogy ez egy egymást segítő, támogató közeg legyen - ez egyben a legnehezebb feladat is.

Hogyan tovább, milyen terveid vannak a következő évekre?

Erre nehezen tudok válaszolni, olyan sok a változó faktor a történetben. De nagyon remélem, hogy a HellóAnyu már beleírta magát a gyerekbarát Budapest történetébe, vagyis  érvényes a modell, a kezdeményezés. Ez abból is látszik, hogy számos azóta megnyílt hely számára szolgált mintául, amiket sokszor maguk a látogatók definiálnak HellóAnyu-nak. :)

Egy utolsó kérdés, ami kihagyhatatlan ebben a témában: számodra mit jelent a siker?

Húha, ez se könnyű, sőt, mindig zavarba jövök ha a sikerrel asszociálnak. De az első két szó, ami eszembe jut:

az egyensúly és a flow.

Ha minden téren egyensúlyban vagyok, akkor tudok csak sikeresen dolgozni. Lehetnek és voltak is egyensúly-eltolódások a munka felé, de most már tudatosan odafigyelek, hogy időben visszabillentsem a mérleget. A munka mellett időt kell teremtenem a családra, a délutánokat és a hétvégéket megpróbálom minél nagyobb részben velük tölteni, sok közös programot csinálni, kirándulni, kertészkedni. És nekem is kell idő saját magamra: rá kellett jönnöm, hogy van pár dolog, ami számomra több mint hobbi, úgyhogy megpróbálok most ezekhez is visszatérni.

Maga a munka pedig akkor sikeres számomra, ha egyben flow is, és ez most így is van: senki nem kényszerít, örömmel teszem a dolgom nap mint nap, és nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy valami mást csinálok.

Fotók: 1. Szöllősi Mátyás; 2. Vermes Tibor; 3. Molnár Anikó

A HellóAnyut ITT tudjátok követni a Facebookon. Az Örömterv blogot pedig ITT.

A #sikeresnők sorozatom korábbi interjúi elérhetők ITT és ITT.

 

 

 

 

 

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Mentés

Szólj hozzá

interjú #sikeresnők