Gondoltam, spórolok az időmmel, ezért emailes interjút kértem, Nelli pedig jófej volt és elvállalta. Majd a kész anyag egy technikai malőr folytán elveszett, így aztán mégiscsak találkoznunk kellett élőben, hogy meglegyen az interjú. Mert ne már, hogy épp egy slow témáról szóló interjút lezavarjak gyorsan! Jól is volt ez így. :-) Aztán találkoztunk és beszélgettünk ráérősen, egy-egy bögre mentatea mellett mindenféle olyan dologról, amely cseppet sem illik a kívülről látható, normatív siker összképébe: elbizonytalanodásról, mélypontokról, a „valósítsd meg az álmod” divatos szlogen hátulütőiről, stresszről és sok munkáról. Pedig nagyon is a siker részei ezek! Itt a #sikeresnők sorozatom legújabb darabja: egy őszinte és nagyon tanulságos interjú Krajcsó Nellivel, a Slow Budapest alapítójával és vezetőjével. Aki elégedett, önazonos és sikeres – de mindemellett voltak és vannak nehézségei is, mert igen: ilyen a siker.

Korábban kommunikációs szakemberként dolgoztál multi környezetben, majd úgy döntöttél, hogy kiszállsz ebből. Mi volt az a pont, ahol úgy érezted, váltanod kell?

Éveken keresztül borzasztóan túlpörögtem az életemet, rengeteg stresszbetegséggel küzdöttem, tulajdonképpen az egész Slow Budapest abból indult, hogy a saját boldogtalanságomra kerestem megoldást. Ekkoriban olvastam a slow mozgalomról, és akkor eldöntöttem, hogy eldobom a gyógyszereket és azt is elhatároztam, hogy életmódot váltok. Nagyon személyes volt a motiváció, hiszen ez egy érzelmi töltésű döntés volt, amiben nagyon hittem, ebből született meg a Slow Budapest ötlete is.

Aztán végül 2013-ban otthagytam a reklámszakmát. Akkor már egy éve ment a Slow Budapest, így egy darabig két főállásom volt egyszerre. Akkoriban úgy nézett ki egy napom, hogy este 7-re hazaértem a főállásomból, és este 8-tól éjszakánként és hétvégén foglalkoztam a Slow Budapesttel. Ez egy idő után már nem volt fenntartható és ellentétben állt azzal, hogy arról beszélek, hogy lassítsunk, én meg két munkát végzek egyszerre… Jött egy megkeresés, hogy menjek egy kis szervezethez dolgozni, persze töredékéért az eddigi fizetésemnek. A semmibe nem tudtam volna kiugrani, ez jó lehetőség volt a váltásra. Az volt a feltételem, amikor elfogadtam az állást, hogy szabadon végezhessem a munkámat és mellette csinálhassam az akkorra már szerelemmé vált Slow Budapestet.

Nagyon foglalkoztatott az, hogy amit szeretek, azt hogyan lehet a munkámmá tenni.

A váltáskor felírtam néhány kérdést, ami a félelmeimet, kétségeimet vette sorra: mi lesz velem, ha otthagyom az állásomat, miből lesz bevételem stb. Tudtam, hogy kevesebb pénzből kell megélnem, ezért a fő kérdés az volt, hogyan tudok majd költséget csökkenteni. Így aztán évekig alig jártam vásárolni, egy csomó mindenből lejjebb kellett adnom. Mondjuk ezt nem éreztem nagyon nagy áldozatnak.

Mi segített neked ebben a kezdeti időszakban?

Sokat segített a kezdetekkor, hogy nagy volt a lelkesedés a Slow Budapest körül, a családom és az ismerősök részéről is sok támogatást kaptam. A TEDx csapata is támogatott szakmailag, sok önkéntes felajánlás érkezett és érkezik még ma is. Ez nagyon sokat jelentett nekem.

Aztán fél év után kirúgtak abból a munkából, amit végeztem, és akkor tényleg nem volt semmilyen más bevételem. De ez jó is volt, mert így rá lettem szorítva, hogy tovább gondolkodjak, hogy teljes erőbedobással csináljam a Slow Budapestet. Szerintem csak így lehet, ha van tétje a dolognak. A nyomás tehát jó is volt, de persze egy csomó szorongással együtt járt, komoly mélypontokat is hozott nekem.

Örülök, hogy szóba hoztad, mert fontos erről beszélni: minden új dologba való belekezdés nehézségekkel és kétségekkel teli időszak. De attól, hogy vannak nehézségek, a projektünk továbbvihető, a nehézség a siker része. Neked mi okozta a legnagyobb nehézséget az elején?

Szerintem legtöbbször az önismeret hiánya okozza a legnagyobb nehézséget.

Az üzleti siker terén is így van ez, ha a nulláról kezded felépíteni a vállalkozásodat, ilyenkor ugyanis sokkal intenzívebben jönnek a félelmek, az önbizalomhiány, ha nem tudsz tisztán kommunikálni, vagy ha nem vagy képes nemet mondani – mert akkor egész egyszerűen szétforgácsolódsz. Ezeket mindenkinek át kell élnie a kezdetekkor, meg kell küzdenie velük.

Amikor a reklámszakmában dolgoztam, akkor csapatban dolgoztunk, megoszlott a felelősség. Itt viszont, a Slow Budapest elindítása után sokkal nagyobb volt a felelősség, a nevemet és az arcomat adtam valamihez, egyedül én voltam felelős azért, amit csináltam. A sikerhez elengedhetetlen volt a hitelesség, ennek megőrzése és fenntartása nagyon fontos nekem azóta is.

Hogyan tudtál úrrá lenni a nehézségeken?

Azt hiszem, segített az is, hogy gyerekkoromban versenyszerűen úsztam, volt tapasztalatom abban, hogyan kell kitartóan küzdeni egy célért. És egyébként is van bennem egy bátorság, ami miatt nem adom fel a döntő pillanatban a dolgokat. A nehézségeken való továbblépésben a legmeghatározóbb a személyes motiváció volt: hiszen én azért kezdtem el ezt az egészet, hogy magamon segítsek és nagyon hittem benne. A sikerhez vezető út önismereti út is volt egyben.

Nincs siker nagy bukfencek nélkül. Ha utána fel tudsz állni, akkor már fel vagy vértezve a további nehézségekre.

2012-ben alapítottad a Slow Budapestet. Engem nagyon foglalkoztat az a kérdés, hogyan lesz egy saját életünkben valid és működőképes dologból – ami nálad a slow életmódváltás volt - elköteleződés, munka, megélhetés, sőt a te esetedben társadalmi küldetéssel rendelkező mozgalom is. Tényleg, hogyan lesz?

A Slow Budapest nagyon hamar széles körben ismertté vált. 2012-ben tartottam egy TED-előadást, ami aztán berobbant a köztudatba, az egész kreatív szakma, ez a nyitott, befogadó közeg vevő lett erre, jöttek az önkéntesek, a nyilvános szereplések. Mindenki imádta, egy igazi love brand lett a Slow Budapest.

Közben pedig én magamat nem láttam sikeresnek. Nagy kételyek voltak bennem akkor, nem voltam biztos benne, hogy én ezt tényleg meg tudom csinálni. Az segített, hogy

annyira hajtott belülről ez a dolog, olyan mértékű belső elköteleződés volt, hogy nem tudtam nem csinálni, nem folytatni.

Volt bennem egy erős belső vágy, hogy az üzenetünket minél több emberhez eljuttassam. Én azóta is megalomán vagyok, kicsiben nem tudok gondolkodni – ez az egyik önszívatásom. Kommunikációs közegből jövök, végül is érthető, hogy a Slow Budapest is kommunikációs projekt volt az elején: szerettem volna, ha megtudja az egész világ, hogy lassítani kell.

Szerinted mi kellett, mi kell a sikerhez?

Ha nagyban csinálsz valamit, ahhoz nemcsak hit és elköteleződés kell, hanem józan ész is.

Ha most a kezdetekhez visszamehetnék, akkor azt a kérdést tenném fel magamnak, hogy ha levesszük az egészből a lelkesedést, akkor vajon józan ésszel felmérve: benne vagy-e abban az évekig tartó szívásban, amit ez a döntés hoz, amivel egy ilyen projekt együtt jár? A „valósítsd meg az álmodat!” típusú szlogenek sokszor csak üres lufik. Mert látom, hogy az emberek egy idő után, fél-egy év után rádöbbennek arra, hogy óriási munka és befektetés az álmaik mentén megvalósított vállalkozás vagy munka, ami bizony sok konfliktussal jár együtt. Ez sokszor kedvezőtlenül hat a párkapcsolatra, a magánéletre, viszont a sok munka még nem hozza vissza anyagilag-bevételekben azt, amit vártak tőle, még nincsenek látható sikerek. Ez nagy nyomás tud lenni.

Hogyan lehet ezt jól csinálni? Mit érdemes szem előtt tartani?

Az egy nagy kérdés, amit már az elején jó, ha felteszel magadnak, hogy bírod-e majd ezt.

Nem kell minden hobbiból üzletet csinálni.

Mert amint üzletté válik valami, teljesen átalakul a viszonyotok: a hobbidat imádod és az a mindened, amíg csak hobbi; de amint üzletté válik, amivel csalódások és kudarcok is biztosan együtt járnak: feladattá válik, nem szórakozássá. Jön vele az adminisztráció, a költségek, az adózás, a kötelezettségek.

Én azt mondom, hogy ha van egy állásod, ami oké, amit tudsz vállalni és mellette egy hobbid, ami hobbi marad és nem válik nyomássá, akkor lehet, hogy ez a te utad, ennél kell maradni. Ma úgy működik minden, hogy bármit csinálsz, mindent ki kell rakni a nyilvánosság elé, az internetre, a közösségi médiába, hogy ismert legyen és sikeressé váljon. De ha te megtaláltad magadnak a saját, örömet adó hobbidat, pl. hobbicukrászkodsz, akkor nem feltétlenül kell egyből cukrászdát nyitni, mert ez óriási kötelezettségekkel jár.

Lehet, hogy már az is siker, ha rátaláltál arra, ami inspirál és ami visz előre, nem feltétlenül kell, hogy ez kifelé is látszódjon, nem kell ebből bizniszt csinálni.

Ez mérlegelés és döntés kérdése, hogy akarod-e és vállalod-e, hogy üzletté váljon valami és túlmutasson a hobbidon. És itt megint visszautalok az önismeretre, mert anélkül nem megy ez a döntés, meg anélkül sem, ha nem tudod átlépni a saját korlátaidat.

Hogyan mérsékelhetők a kockázatok?

Az kevésbé kockázatos, ha olyan dologgal indulsz el, ami nem annyira tőkeigényes dolog. Mi is épp így indultunk el, a Slow Budapest az én szellemi termékem volt, amibe ugyan sok időmet öltem bele, de egy fillér nélkül indult el, sok önkéntes szakmai segítséggel, például az első basic honlapunk is így készült el. Egyedül nem lehet ilyesmit végigcsinálni - társas támogatás nélkül. Nekem jó tapasztalataim vannak ezen a területen:

ha látják, hogy be vagy gyulladva – jó értelemben – akkor egy mágnesként kezd el viselkedni az adott ügy: vonzza az érdeklődőket és a támogatókat.

„A Slow Budapest célja a figyelem felhívása a túlhajszoltságra, és egy lassabb, egyensúlyra törekvő életmód népszerűsítése. Hiszünk abban, hogy a lassítás nem luxus, nem a sebességről, hanem a jelenlétről, a tudatosságról és a mindennapi döntésekről szól” – írjátok a honlapotokon. Rövid időn belül széles körben ismertté és kedveltté vált Magyarországon az általatok elindított slow szemlélet. Kinek szólnak a programjaitok és miben tudtok segíteni?

Egy nagyon széles réteget szeretnénk megszólítani, ezért nem tettük ezt az egész slow szemléletet túlságosan komolykodó köntösbe. Amit mi csinálunk, az fiatalos, szerethető, befogadható, értik az emberek, hogy miről szól és azt is, hogy miért van szükségük rá és lelkesedni is tudnak érte. A Slow Budapest egy belépő szint lehet az önismerethez, az életmódváltáshoz, a változáshoz, a lassításhoz - ami mögött komoly szakmaiság van, mert például pszichológusokkal dolgozom együtt. Az emberek szeretnek hozzánk csatlakozni, mert látják, hogy komolyan vesszük az üzenetünket és hiszünk abban, amit csinálunk.

Te személyesen hogy állsz a stresszel?

Attól, hogy a Slow Budapestet vezetem és mindfulness trénerként dolgozom, még nem azt jelenti, hogy az én életemben nincsen stressz. Az elején ez okozott is nekem némi rossz érzést, de aztán elfogadtam, hogy ez is az életem része és most már szívesen beszélek róla másoknak is. Nem vagyok egy guru, igenis sok stresszt élek meg én is a mindennapokban. Másoknak más munkája és stresszforrása van, nekem viszont a Slow Budapest a munkám: ez okozza a stresszt, a konfliktusokat, a túlórát.

Nem a stressz önmagában a probléma, hanem az, ha nem tudunk vele mit kezdeni.

Nagyon sokrétű a tevékenységetek: többek között slow sétákat vezettek, anti-határidőnaplót adtok ki, slowhow előadásokat tartotok és mindfulness tréningeket szerveztek. Hogyan lehet átlátni és kézben tartani a szervezet ennyiféle tevékenységét?

Jól tudok rendszerben gondolkodni, rendszereket kidolgozni és működtetni. Nekem ez nagyon jól megy szerencsére. Itt mindig előre kell menni, új dolgokat kell folyton megtanulni:

én öt éve, mióta ezt csinálom, folyamatosan a komfortzónámon kívül vagyok.

Többnyire összetett és komplex feladatokban kell működnöm, hamarosan kijövünk például a SlowTime nevű online programunkkal, ami azért jött létre, hogy aki nem tud eljönni egy eseményünkre vagy külföldön él, az is részt vehessen ezeken. Ez a program egy komoly fejlesztés, ez az új kihívás, amit kitaláltam magamnak. De én praktikusan gondolkodom, ez segít abban, hogy átlássam a nagyobb rendszereket és az ok-okozatokat a munkámban.

A vezetői munka a legtöbb munkahelyen stresszes, konfliktusos, határidőkkel terhelt munka. És sokszor magányos is. Milyen a Slow Budapestet vezetni, hogyan csinálod, hogy ne csak túléld, hanem megéld a vezetést?

Nem akarom azt az illúziót kelteni, hogy a vezetői munka nálunk problémamentes, mert nem így van. Nem az Őrségben dolgozom, egy erdő közepén… bár én ott is biztosan kitalálnék egy nagy és kihívásos feladatot magamnak! Próbálok minél bölcsebben benne lenni a helyzetekben, amikben szervezetileg működünk. Van egy jó csapat körülöttem, de úgy érzem, hogy még mindig én vagyok az a központi ember, aki mindenkivel kommunikál. Látszik még most is, hogy én ezt egyedül kezdtem el, ezért még továbbra is mindenki inkább hozzám kötődik, mint egymáshoz. Nehézséget jelent az is, hogy mivel nincsen irodánk, ezért igazi csapatként, amely egy térben dolgozik, nehéz együttlennünk - de már évek óta dolgozom ezen.

A stresszes helyzetek szerintem leginkább az előre tervezéssel kezelhetők.

Én nagyon előretervezős személyiség vagyok, erre próbálom a csapatomat is rávenni. Az is egy elvem, hogy mindig emberként kommunikáljunk egymással. Van olyan, hogy 1300 fő jelentkezik egy előadásunkra, őket el kell helyezni, az egészet meg kell szervezni, ez óhatatlanul feszültséggel jár. Én emberként is értékelem a munkatársaimat, és mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a Slow Budapestnél a munka nem mindig slow-ban zajlik - ezzel a szemlélettel jól kezelhetők ezek a feszültségek.

Mit javasolnál azoknak, akik most döntenek úgy, lassítani szeretnének. Mivel és hogyan kezdjék?

A lassítás nem arról szól, hogy van napi két órám a semmittevésre, és folyamatosan flow-ban élem az életem, hanem pont abból jön a tanulás, hogy a nehézségeimet is megélem.

Nincs olyan, hogy egyszer lelassulsz és aztán már örökre lassú leszel. A megérkezés soha nem jön el. Az egy illúzió, hogy van egy pillanat és egy érzés, amit meg lehet ragadni és aztán az nem múlik el. Én most éppen sokat dolgozom, ami tudom, hogy átmeneti. És ez azt is jelenti, hogy én nem mindig slow-ban élem az életemet, de megengedem magamnak, hogy lehetek gyors és akár stresszes. Nem az hozza meg az egyensúlyt, ha kerülöd a stresszhelyzeteket, ha elbújsz a nehézségek elől.

Az is siker, ha úgy tudod az egyensúlyt megteremteni, hogy a meglevő életmódodból nem lépsz ki. Én nem látom megoldásnak a tömeges kiugrást a meglévő életünkből és munkánkból, ezt egyszerűen nem mindenki tudja megtenni egzisztenciálisan, családi vagy egyéb okok miatt. Inkább az kifizetődő, ha figyelünk arra, hogy ne csak adjunk folyton magunkból, hanem fel is töltsük a raktárainkat.

Meg kell tanulni figyelnünk magunkra.

A saját életünkben tett kis lépésekben hiszek: ne legyen stresszforrás még az is, hogy lassítani akarunk.

Mire vagy a legbüszkébb?

Nehéz erre válaszolni, mert nehezen adom át magam a sikereknek. Sokszor hiányzik ez a megállós büszkeség-érzés, ezt most éppen tanulom. Persze rendszeresen ránézek arra, ami van, és mindig rájövök, hogy ez az egész nagyon jó és hogy boldoggá tesz.

Én szeretem az eredményeket, szeretem, ha látszik a siker. Sok munkám van emögött. Ebben szeretnék, a Slow Budapestben, a stresszel együtt is egyensúlyt fenntartani. Igen, van úgy, hogy 12 órát dolgozom egy nap, de akkor is megvan a meditáció, meg a jóga, és mindig figyelek arra, hogy mit eszem éppen; nincs okostelefonom sem. Azt hiszem, ez a leglényegesebb, hogy

tudok határt szabni és betartok néhány sarokpontot minden körülmények között,

például ha az anyukám, a barátom vagy a testvéreim hívnak, akkor felveszem a telefont, mert ők fontosak nekem. 

címlapfotó: Csákányi Attila; szövegközi fotók: Gangel Gergely

Az interjút Ur Anita - Örömterv blog - készítette.

Ha szeretnéd követni a Slow Budapest programjait, kövesd őket a Facebookon ITT!