2018. feb 13.

Gyeplőt vissza a kézbe!

írta: ur.anita
Gyeplőt vissza a kézbe!

horse-1139142_1920.jpg

Milyen az, amikor kicsúszik a kezedből az irányítás? Amikor csak sodródsz a történésekkel, és úgy érzed, hogy nagyon kevés ráhatásod van az események kimenetelére? Az átmeneti kontrollvesztés teljesen normális, mindenkivel előforduló élethelyzet, de ettől még nagyon vacak érzés. Saját bevált tippjeimet olvashatjátok arra az esetre, ha a saját hajatoknál fogva szeretnétek kirángatni magatokat ebből az állapotból!

Hosszan érleltem ezt a cikket, na nem szándékosan, hanem azért, mert én magam is ilyen átmeneti kontrollvesztést éltem meg az elmúlt kb. másfél hónapban. Az én esetemben egy többszörös betegségcunami volt a kiváltó ok: egyik nyavalya jött a másik után, dominósorként döntve le mindenkit az egész családban. Én magam is beteg lettem, és megéltem azt, hogy nemcsak hogy semmi de semmi nem tervezhető, kiszámítható és megvalósítható úgy, mint ahogy máskor szokásos, de még mozdulni és változtatni sincs erőm a dolgokon.

Merthogy a kontrollvesztés együtt jár az általános enerváltsággal és a "minden mindegy" állapot érzésével is. Fontos, hogy ezt az állapotot és átmeneti időszakot megkülönböztessük a depressziótól. A depresszió betegség, súlyos és tartósan fennálló tünetegyüttest jelent, kezelése szakember (pszichológus, pszichiáter) feladata, ilyen esetekben a segítségkérés rendkívül fontos, egyértelműen életminőséget javít és a továbblépést segíti a szakember által nyújtott terápiás támogatás. De itt most nem erről, hanem a "kis időre kicsúszott a lábam alól a talaj" érzésről van szó. Amikor szakít velünk a pasink; amikor megszűnik az állásunk és nem tudjuk, hogyan tovább; amikor nagyon összejönnek a dolgaink; amikor hosszabb időre betegek leszünk... Mindenki megél ilyen nehezebb időszakokat, de ilyenkor többnyire saját hatáskörben kezelhető problémákról van szó, amelyekre előbb-utóbb születik megoldás.

Ha épp benne vagyunk, akkor a legrosszabb a kiszolgáltatottság érzése. Nem, inkább a tehetetlenség. Vagy mégis inkább a beláthatatlanul hosszúnak tűnő idő. Vagy a bizonytalanság. Vagy ezek mindegyike. :-)

Én egy idő után tudatosan kezdtem el kezelni az életemben ezeket a nehéz heteket-hónapokat. Ugyanis kevésnek éreztem azt, hogy ölbe tett kézzel várom, hogy legyen már jobb és közben folyton csak panaszkodom. Egyszerűen nem hatékony ez a hozzáállás. Felőrli a maradék energiánkat is és nem lesz jobb egy fikarcnyit sem. Igen, ez itt a fő kérdés:

hogyan lehetne egy fikarcnyit jobb?

Nem, nem javulnak meg, múlnak el és válnak semmivé a gondok, a problémák és a kellemetlen érzések varázsütésre. Nincsenek csodák. El kell ismerni, hogy ezekhez idő kell. Sőt, sokszor nem is csak mi kellünk hozzá, hanem más emberek, objektív külső körülmények vagy egészen egyszerűen véletlenek (szerencse, isteni segítség, koboldok, manók, jótündérek... - mindenki helyettesítse be a hite szerinti megfelelővel). Szóval a legrosszabb, amit tehetünk: 1. ostorozzuk magunkat, hogy milyen bénák, tehetetlenek, semmirekellők vagyunk, 2. gyors és azonnali, mindent megváltoztató megoldásokat várunk.

Megmondom, mi vált be nekem. A kis lépések. A türelem és a kellő idő biztosítása a dolgok elsimulásához. És az önmagammal való kedvesség és együttérzés (nem sajnálat!). De legfőképpen a CSINÁLÁS. A tevékenységben, a tettben, a látható és gyakorlatias, kézzelfogható dolgokban hiszek. Ez egy jókora ellentmondásnak tűnik, mert coachként mit is csinálok? Beszélgetek az emberekkel arról, hogyan lehetne jó (vagy még jobb) nekik. Kívülről nézve szájtépésnek, gondolatkísérletnek, pusztába kiáltott szónak tűnik az ilyesmi. De nem az, mert mindvégig arra törekszem, hogy ha a beszélgetések során sikerül kimondani, megfogalmazni dolgokat, akkor azokat valamilyen módon váltsuk is tettekre: próbáld ki, csináld meg, kezdd el!

Ezerszer több tapasztalattal, tanulással, hozadékkal jár a CSINÁLÁS, mint a róla való gondolkodás.

Ehhez persze tisztában kell lenni a saját lehetőségeinkkel, prioritásainkkal, motivációnkkal, céljainkkal - szóval a magunkról való gondolkodás és a kommunikáció mégiscsak megúszhatatlan és ez az alap bármi egyébhez, amit aztán erre lehet építeni.

Ugyanezt a "csinálós stratégiát" érzem hatékonynak a problémák esetén is. Lehet, hogy közvetlenül nincs hozzáférésünk a probléma megoldásához - az én esetemben most ahhoz, hogy a nyamvadt vírusok és bacik kerüljenek el minket és varázsütésre legyünk makkegészségesek -, de ebben az esetben igenis beválik a CSINÁLJUNK BÁRMIT, de az érezhető, látható és haszonnal járó dolog legyen elve. Mert az történik, hogy ilyenkor visszakapjuk az énhatékonyságunkat, amire már egy 2 éves gyereknek is nagy szüksége van, nemhogy egy felnőttnek: képes vagyok irányítani és befolyásolni a dolgokat, hatással vagyok a környezetemre és másokra, képes vagyok változást elérni.

Semmiképpen ne várjunk magunktól nagy dolgokat, ezek a pindurka cselekvések is nagyszerű első lépések lehetnek a belső kárenyhítés terén. A csokimajszolás + a kedvenc sorozatunk kombó nem elég ilyenkor, ezek passzív tevékenységek. A lerészegedés sem hoz tartós javulást és a nonstop fészbúkozás sem. De a tevékenységek igen! Én elsősegélyként ezekhez a önreparáló tevékenységekhez szoktam nyúlni a vérzivataros-összeomlós időkben:

Egy kis kreativitás

Bármi megfelel, csak legalább egy hangyabokányi alkotás legyen a vége. Kézműveskedés, festés, horgolás, barkácsolás. De van, aki éjjel nekiáll muffint sütni vagy gyertyát önt egy lábasban. Én rajzmeditciós firkákat készítek. Egyik vonal a másikból, egyik forma a másikhoz biggyesztve, monoton, szapora, látványos. Eredménye van és ez teszik. Azonnal jobb kedvem lesz és értelemmel ruházza fel a vele töltött időt, pedig csak egy kis semmiség. Nagyon egyetértek ezzel:

Van egyfajta vitalitás, életerő, lendület, amely éppen általunk válik cselekedetté, s minthogy belőlünk csak egy van, ezért amit kifejezünk, az is egyéni lesz. Martha Graham

coloring-book-for-adults-1396833_1280.jpg

Rendrakás egy fiókban

Nem nagytakarítás. Nem, nem. Csak egy fiók. Egy sarok. Egy polc. Egy pici szekrény. Egy mappa. Egy jól behatárolható terület, amit kényelmesen, fél óra alatt rendbe lehet rakni. Ha csökken az entrópia körülöttünk, csökken bennünk is!

Egy rég halogatott telefon

Vagy email. Vagy egy dokumentum elkészítése. Itt is jó ökölszabály a max. fél órányi ráfordított idő. Ne legyen nagyon megterhelő, de aztán érezzük igazi szuperhősnek magunkat, hogy végre megcsináltuk és túlvagyunk rajta!

Napi 12 perc mozgás

Egy kevéssé megbízható, de jól hangzó brittudósos tanulmányban olvastam, hogy már napi 12 percnyi mozgásnak mérhetően pozitív hatása van a szervezetünkre. Vérzsírszint csökken, jókedv növekszik... meg minden ilyesmi. Én ilyenkor nem viszem túlzásba a dolgot, igazából néhány nyújtógyakorlatot szoktam csinálni, szigorúan csak olyasmit, ami jólesik. Főleg a gerincoszlop-nyújtásra figyelek, utána kategóriákkal jobb érzés a saját bőrömben lenni!

sport-1087028_1280.jpg

Valami napirend-féle

Egy idős asszony egyszer ezt mondta nekem, amikor megkérdeztem tőle, hogy szerinte mi a hosszú élet titka: Minden reggel korán fel kell kelni, fel kell öltözni rendesen és be kell vetni szépen az ágyat. Mert akkor dolgod van és nem hagyod el magad, aranyom. Ennyi. Mennyire igaza volt! Amikor tartósan munkanélkülieket kérdeztek arról, hogy mi a legnehezebb és mi jelenti a legnagyobb akadályt abban, hogy újra munkába álljanak, akkor azt fogalmazták meg, hogy nehezen tudják strukturálni a napjaikat, szétfolyik az idő és elmennek a napok úgy, hogy nem tudnak beszámolni arról, hogy mit is csináltak. Szétfolyó idő: a csendes ellenség. Ha legalább néhány kőbe vésett sarokpontja van ezeknek a nehéz napoknak (pl. a felkelés vagy az étkezések ideje) az máris sokkal nagyobb stabilitás-érzetet ad és rendet hoz az életünkbe.

3 dolog, amit megteszek a köv. 1 hónapban

Nem érdemes hosszútávra tervezni, mert az úgyis kilátástalannak tűnik ilyenkor. Az 1 hónapra előre tervezés épp tökéletes, mert az még belátható időtáv. És nem kell kidolgozott, sok tételes cselekvési tervet sem gyártani, mert pont nulla motivációnk van ehhez. 3 konkrét dolog, ami reális és teljesíthető, hogy megteszem a köv. 1 hónapban - és ettől várhatóan jobb lesz nekem. Szigorúan leírva, hogy nyoma legyen; lehetőleg konkrét dátumot is rendelve hozzá. Én virágfüzért és levélindákat is rajzolok köré, csak hogy személyesebbé tegyem és oldjam a "kell" jellegét a dolognak.  :-) "Jó lenne", "szeretném", "nekem lesz jó" - nem pedig "kell".

Ur Anita, coach

Nektek mi vált be? Hogyan szerzitek vissza az irányítást az átmeneti megbillenés közben/után?

 

 

 

 

 

 

 

Szólj hozzá

egotrip coaching életminőség