Avagy hogyan szötymörög egy coach a saját életében a döntéshozatallal? Vagy ez is lehetne az alcím: változásra felkészülés és változáskezelés szubjektíven. A lényeg a lényeg: a döntés megvan, én meg igyekszem visszabillenni az egyensúlyi állapotomba. Erről az útról szól a mostani poszt.

Augusztusban költözünk Norvégiába családostul. Ennyi a tényszerű közlés. Egy rövid mondat. Tulajdonképpen vágyott változás (együtt döntöttünk róla, hogy ezt akarjuk), jó feltételekkel (a férjem már január óta kint dolgozik a bergeni egyetemen) és elég időnk is van a felkészülésre (még kicsit több, mint 2 hónap). Hol itt a gond?

Hullámvasút

Sehol. Vagyis mindenhol. És akkor jól bevághatnék ide illusztrációként egy csinos kis grafikont, amely a változás tudományosan igazolt görbéjét mutatja (a ránk gyakorolt hatását + a viselkedésünket az ellenállástól az elfogadásig). De inkább nem ezt vágom be, mert sajnos nem igaz, hanem inkább ezt, mert így érzem magam:

És ez tök normális. Attól persze még nehéz benne lenni. De legalább lelkiismeret-furdalásom nincs, hogy hű de hepinek illene lennem és miért nem vagyok az. Mert tudom, hogy a vágyott változások is nehezek. 7 évvel ezelőtt, az első gyerekem születésekor tapasztaltam meg ezt egy hosszas, több hónapos, bűntudattal teli időszak során, ami szerencsére pozitívan folytatódott és azzal a szuper tanulsággal járt számomra - ami most már elvehetetlen része a személyiségemnek! -, hogy van belső engedélyem arra, hogy megengedjem magamnak: érezhetek bármit - akár olyat is, ami mások szerint nem illendő abban a helyzetben. Csak dióhéjban a történetem: a lelkileg-érzelmileg anyává válás nálam nem a szülőszobán, oxitocin-mámorban született, a gyermekemre vetett első pillantással és szerelembe eséssel, hanem egy több hetes, több hónapos folyamat volt. És közben azt láttam/hallottam/éreztem elvárásként, hogy mindenki azt várja tőlem, hogy nagyon boldog legyek. Én meg nem voltam az nagyon, csak néha egy kicsit... és szép lassan lassan egyre többet. Úristen, milyen anya vagyok én? - gondoltam rémülten. Egyszerűen az történt, hogy nekem ehhez több idő kellett, hormonálisan, személyiségemben vagy mittudomén... hogy boldog anyának (egyáltalán anyának) érezzem magam. Megjött az érzés, de ez egy folyamat volt és nem egy villámcsapásszerű, mindent felülíró pillanat (mint ahogy azt a filmek/regények/média/nőrokonok sugallják). Nos, azóta elfogadó(bb) és türelmes(ebb) vagyok az érzelmeimmel. Ami itt van, az van itt, az az enyém. :-)

De vissza Norvégiához! Olyan jó, hogy ez a hullámvasút mostanában már egyre kisebb emelkedőkkel és lejtőkkel száguld bennem, kezd kiegyenlítődni az elmúlt pár hétben a félelem és az öröm amplitúdója, és kezd határozottan elbillenni az öröm irányába (azért sejtettem, hogy így lesz...). Nagyon fontosnak tartom, hogy kivárjuk és ne siettessük ezt a természetes, belső kiegyenlítődést. Mert bár nehezen éltem meg ezeket a heteket, de azt érzem, hogy abszolút csak nyerek azzal, ha hagyom, hogy feljöjjön, kijöjjön most minden, elismerem az érzéseim jogosságát, legyen az izgatottság, öröm, félelem, szorongás vagy bármi egyéb várt vagy nem várt izé.

A döntéshozatal

A legutolsó posztban ott váltam el tőletek, hogy márciusban tettem egy villámlátogatást Bergenbe, a férjemhez, hogy beleszagoljak, milyen is Norvégia. Tetszett. Utána viszonylag gyorsan meg kellett hoznunk azt a döntést, hogy megyünk-e vagy sem, mert találtunk egy olyan házat azon a hétvégén, amikor kint voltam, amit épp augusztustól lehetne bérelni egy évre (mi is épp egy évben gondolkodunk egyelőre, szóval ez is passzolt). Bár az előzetes tervünk az volt, hogy Bergenben bérelünk valamit, ez a ház pedig elég messze van Bergentől: egy kis szigeten, 20 percnyi autóútra Bergentől. De annyira beleszeretős volt, annyira azt éreztük mindketten, hogy ez természetközeli, kényelmes, minőségi otthon lenne nekünk egy évre (konkrétan: gyönyörű!), méghozzá norvég viszonylatban megfizethető áron... hogy végül a gombhoz varrtuk a kabátot: vissza kellett jelezni, hogy szeretnénk-e kibérelni, ezért előbbre kellett hozni a döntéshozatalt a tervezettnél. Volt rá egy hetünk... Nem, ez nem az a ház, csak egy stockfotó. :-)

Ismerek egy csomó döntéshozatali modellt. Néhányat alkalmazok is ezek közül a coachingok során. Ezek egyfajta keretrendszerek, stratégiai sorvezetők, konstruktív útjelzők ahhoz, hogy végigvezessenek egy gondolati-érzelmi útvesztőn a döntéshozatal előtti tervezésben a coaching-beszélgetéseken. Beváltak, hatékonyak, szeretem őket alkalmazni! És a saját döntéshozatalomban egy fabatkát sem érnek. :-) Ami nem a módszerek hibája, hanem az enyém: egyszerűen nem működik a dolog, ha saját magadról van szó. A fodrász se maga vágja a saját haját, a pszichológus sem tud önmagának terápiát vezetni, a sebész sem műti meg magát. Egyszerűen nem kompatibilis a személyes, szubjektív szűrőddel az objektív, multifunkciós döntéshozatali támogatás, mert ahhoz kell egy olyan tér+idő+személy, ami és aki kivon téged a beszűkült, belső mókuskerék-pörgésedből és ad egy kis tágasságot, egy kis perspektívát,  egy kis viszonylagosságot a dilemmádnak (na, pont ezért működik támogatásként a coaching).

Erre a döntés-előkészítésre egy hetem volt, külső segítség nélkül úgy, hogy a férjem nem volt itthon, hogy nagy, borozós esti beszélgetéseket folytassunk, hányjunk-vessünk mindent alaposan, csak skype-on tudtunk esténként egy kicsit egyeztetni. Mivel szorított az idő, ezért egyetlen módszert vettem elő, ami a faék-egyszerűségű alapmódszer, de néha a legegyszerűbb a legjobb. :-)

A gumikötél-módszer

Lehetett volna az is, hogy két oszlop, az egyik tetejére azt írom, hogy MELLETTE, a másik tetejére azt, hogy ELLENE. De ezt azért nem szeretem, mert túlzottan fekete-fehér. A dolgok pedig soha nem ilyen fekete-fehérek. Helyette ezt írom fel, hogy: MI TART VISSZA és azt, hogy MI TŰNIK VONZÓNAK. Nagyon más ez a megfogalmazás!

A lényeg ugyanis abban van, hogy a saját viszonyulásodat mérd fel reálisan, nem pedig abban, hogy az objektív valóságot próbáld tűpontosan listázni (mert azt úgysem tudod). És azért gumikötél-modell, mert el lehet képzelni, hogy melyik oldal húz inkább maga felé: a gumikötél egyik vagy másik oldala (ez egyébként egy időszakon belül is változhat, de lecsendesedik, ha hagysz rá egy kis időt: az egyik oldal érezhetően dominánsabbá válik). Nyitottam egy A4-es lapot és napokig listáztam az egyik vagy a másik oldalra azt, ami eszembe jutott. Apró fiszfaszságokat is. Ilyesmik voltak rajta:

MI TART VISSZA? - nem annyira szeretem a halat; nem lesz kint segítségünk és szociális hálónk; muszáj lesz autót vezetnem, de én nem szeretek (nem tudok?) vezetni; félek tőle, hogyan illeszkednek be a gyerekek iskolába/oviba; nehéznek tűnik a norvég nyelv; sötét lesz az év jelentős részében; abba kell hagynom az eddigi munkámat és kitalálni, aztán sok melóval felépíteni, hogy mi legyek ott; fázós vagyok (és a gyerekeket is folyton a megfázástól fogom félteni); nem esznek meleg ebédet a norvégok (én meg igen); vajon lesznek-e ott új jó ismerőseink, barátaink (és a gyerekeknek?) vagy elszigeteltek maradunk (amit nem szeretnék!); a magas norvég árak mellett meg tudunk-e élni rendesen a férjem egyedüli keresetéből, vagy alacsonyabb életszínvonalon élünk majd, mint itthon...

MI TŰNIK VONZÓNAK? - gyönyörű természeti környezet; sokkal nyugalmasabb életmódnak tűnik, mint a pesti életünk; északon karácsonyozni (erre mindig is vágytam, közel a Mikuláshoz :-)); a kiszámítható élet és a reálisan elérhető, néhány év alatt felépíthető magas életszínvonal; jó kis kaland lesz a fjordoknál kirándulni; a két kisebbik gyerekem krónikus bronchitise várhatóan javulni fog (vagy megszűnik) a hideg, párás tengeri levegőtől; ha 2-3 év alatt megtanulok rendesen norvégul, még mindig elég fiatal leszek hozzá, hogy új karriert építhessek ott - ha akarom; a gyerekeknek biztosan sok új élményük lesz ott, ami egy egész életre gazdagítja őket; megtanulom a halakat és a tengeri herkentyűket jól elkészíteni (és majd ezzel vagizok itthon :-)); az én értékrendemmel kompatibilis(abb) a norvég társadalmi berendezkedés, közhangulat, politikai irányvonal (mert a jelenlegi itthoni csak egy szóval jellemezhető: szar).

Meg még egy rakat egyéb dolog került a listára, nyitnom is kellett egy újabb A4-es lapot. És napról napra gyűltek a bejegyzések... ezzel együtt pedig az is egyre érezhetőbb volt, hogy a gumikötél a VONZÓ oldal felé húz engem. :-)

Igent mondtunk, kibéreltük a házat, augusztus 1-től mehetünk. Meghoztuk a döntést.

És azóta?

Azóta kevés időm van bármire is. Ez hiányzik a legjobban: az idő. Nekem idő kell és egyedüllét, ráérősség, nyugalom ahhoz, hogy jól fel tudjam dolgozni a dolgokat és konstruktívan, hatékonyan és örömmel görgessem tovább az életemet (szinte mindenkivel így van ez...). Na, ez most egyik sincs. Az elmúlt pár hétben dobált az érzelmi hullámvasút - mint ahogy komoly döntések meghozatala után ez abszolút normális, csak éppen tér és idő meg kapacitás hiányában nem tudtam ezzel érdemben foglalkozni. Ami kár és jelenleg erős hiányérzet bennem.

Mert ugye itt a 3 gyerek, a férjem pedig június végén jön haza nyári szünetre Norvégiából, addig csak pár napokat tud velünk lenni időnként. Én 5 hónap egyedülszülőség után finoman szólva is kipurcantam, lemerült az összes tartalékom. Állandóan elkapok ilyen-olyan betegségeket (ami nem jellemző rám), továbbá 3 hónapja küzdök egy rejtélyes és súlyos ekcémával, ami sehogy sem akar múlni és nagyon megkeseríti a mindennapjaimat. Hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik gyerekem beteg folyton, nekem pedig egyre kevesebb az energiám a helytálláshoz és nyomaszt, hogy mostanában a saját mércém szerinti elégjó-anyaságot is csak nagy jóindulattal ugrom meg. Van egy csomó praktikus intéznivaló Norvégiára (dokumentumok és egyéb hivatalos izébizék, téli cuccok és esőálló ruházat vásárlása mindenkinek, a saját lakásunk kiadása augusztusig stb-stb.), ezekkel is csak akadozva és lassan haladok. Erre vágyom most: :-)

Várom a június végét, amikor egy kicsit fellélegezhetek és újra megoszlik majd a szülői felelősség kettőnk között, amikor újra együtt leszünk, mi öten. Nagyon várom a nyarat azért is, hogy pihenjek-pihenjünk egy kicsit és azt is, hogy megnyugtatóan elintézzünk mindent az indulás előtt, ami fontos.

És igen, erősödik, szépen alakul és kerekedik bennem ez az örömteli felkiáltás is: hurrá, Norvégiába költözünk!

Ur Anita, coach