Szubjektív összefoglaló és pillanatkép az itt és mostról.

Azt írta nekem nemrég valaki, hogy ne csak csupa jót írjak Norvégiáról, hanem azt is írjam meg, hogy mi nem tetszik, mi nem jó itt, mert ez így túl hurráoptimista és az idegesítő. Ez a kérés aztán elgondolkodtatott. Miért zavar minket (vagy nem téged, hanem másokat) az, ha valaki inkább jó dolgokról ír? Miért van igényünk arra, hogy lássuk, neki is szar, na tessék. Márpedig van egy ilyen igény. Persze, értem én, az érem két oldala.

De nem hiszem, hogy létezik olyan élethelyzet bárkinél, bármikor, bárhol - ahol és amikor nem az van, hogy hullámzik ez a jó-rossz dolog. Hogy imádod, odavagy érte, lubickolsz benne, esetleg szimplán elégedett vagy vele (pasival, munkával, gyerekkel, a kutyáddal, a könyvelőddel, a pecóddal, a nagynéniddel, az edzéseddel, bármivel) - aztán meg ugyanezt a dolgot valamiért, egy kicsi részletében, egy aspektusában, egy gyakorlati vonatkozásában, egy bizonyos időszakában, egy történésében meg kifejezetten utálod, nem komfortos, nem a tiéd, jobb lenne más. Aztán ez a dinamika megint változik, ide-oda. Néha stabilan, hosszan inkább remek az összkép az egészről, máskor meg azt érzed, mi ez a trutyis mocsár, bárcsak kimászhatnék belőle. A trutyikból aztán kimászunk, beszórjuk friss földdel, virágot ültetünk bele és megy tovább az élet, máshol meg újabb trutyik bukkannak fel.

Ez velem és a mostani élethelyzetünkkel is pont így van. Norvégiában élni nem egy csillámporos fesztivál. A csillámpor mondjuk nem is látszana, mert ahhoz fény kell, itt meg jó sötét van. A mostani életünk bennem egy folyton hullámzó élményanyag, egyedülálló tapasztalat, rendkívüli kaland, merőben új dolgok sorozata - amelyekből igyekszem magam számára az építő, megerősítő, pozitív, örömteli tapasztalatokat kiemelni, kihalászni - mert ettől érzem jól magam és ezek visznek előre. Aztán a pozitív percepcióm egy részét ki is rakom, láthatóvá, olvashatóvá, nyilvánossá teszem - mert azért kezdtem el írni 5 éve blogot, hogy ezt megtegyem, ez az én szerzői szándékom. De nem 100%-ban az az én életem, ami látszik belőle. Mert az annyira szétszálazhatatlanul bonyolult gondolati-érzelmi-tapasztalati anyag, hogy nem lehet verbalizálni egy-az-egyben. Ahogy senki más életét sem. Meg egyébként is: van belső életem, ami nem nyilvános, ami csak az enyém.

Belső élet

Nagyon érdekes dolog történt az elmúlt fél évben. Hihetetlenül erős fókuszt kapott nálam ez a belső élet. Én magamat - és mások is engem - inkább pörgős, beszélős, aktív, menőkés, társasági, élményekre fogékony embernek ismernek, aki inkább alakítja és csinálja a dolgokat, mint megfigyeli. De az elmúlt pár évben nagy igényem volt az introverzióra. Ahogy születtek sorban a gyerekek, azt éreztem, hogy sokat, egyre többet követelnek belőlem és én persze adok-adok-adok: elérhető vagyok, válaszkész vagyok, kapcsolódási felület vagyok - nonstop, mert ez a természetes, de ezt muszáj ellensúlyoznom azzal, hogy nem kapcsolódom senkihez és semmihez, hogy egyedül vagyok, hogy csak magammal lehetek. El is mentem egyedül sétálni, sőt egyszer-egyszer egy egész hétvégére egyedül, csakhogy ez édeskevés volt, elkönyveltem, hogy ez a befelé fordulás most nincs és kész. Túl sok volt az inger Budapesten, pörgős volt az életünk, egy rakat vonzó esemény és érdekes-fontos ember volt elérhető közelségben, amiken szerettem részt venni, akikkel jó volt találkozni és tennivalók, kötelezettségek, munka, intéznivalók.

Most egy szigeten lakunk Norvégia nyugati partjánál. Ahol 900 ember lakik összesen, nincs bolt, kávézó, posta, még egy nyamvadt trafik sem a szigeten.

De van ég és tenger és erdő és sziklás hegyek és csend és levegő (olyan igazi, szmogmentes).

Ugyan bejárhatnék gyakrabban Bergenbe, ami mindössze félórányi autózásra van tőlünk és egy 200 ezres nagyváros. De semmi kedvem hozzá. Eddig mindössze négyszer jártam bent fél év alatt a városban. Nem hiányzik a város mint tapasztalat, mint életstílus, mint lehetőség, mint tér. Ez engem is meglep. Ezzel párhuzamosan drámaian redukálódtak a valós emberi kapcsolataim és interakcióim. Gyakorlatilag a családomra. Ami eddig nem volt így, mert én egy szociális zsizsik vagyok alkatilag, sok baráttal és csevegési hajlandósággal. Kereshetnék itt új barátokat, mondjuk leginkább a bergeni magyar közösségből, mert azt nehezen képzelem, hogy a kedves, ámde meglehetősen távolságtartó norvég, mindössze köszönőviszonyos ismerőseim (pl. az ovis szülőtársak) valamelyikével én egy kocsmában ülök, isszuk a sört és a térdünket csapkodva röhögünk valamin jóízűen vagy megértően bólogatunk egymás magánéleti mélységeit és magasságait taglalva - ennek azért aktuálisan nem csupán kulturális, de nyelvi akadályai is lennének. Mégis, ez nem panasz, mert egyelőre egyáltalán nem hiányoznak az új, mély (vagy a mélység lehetőségét rejtő) barátságok. Jól elvagyok a köszönőviszonnyal. A magyar közösségből pedig lehet, hogy lesz valakivel-valakikkel barátság vagy haverság idővel, ez majd elválik, de sürgető szükségét mindenesetre most nem érzem ennek.

Keveset beszélek, sokat hallgatok. Új élmény. Nagy a csend és teljes  - mármint, ha éppen egyik gyerek sincs itthon. Új élmény. Néha esténként sincs kedvem beszélgetni, hanem inkább olvasni. Új élmény. Nem az olvasás, azt gyakran űzöm, hanem hogy beszélgetés helyett is inkább azt választom. Tulajdonképpen izolációnak, vészes befelé fordulásnak tűnik a dolog - de nem az. Elemi igényem van erre már évek óta, ami most megtalálta a keretét, a "díszletét", a valós lehetőségét az önreflexiónak, az egyedüllét élvezetének. Merthogy nagyon élvezem, nincs benne semmi deprimáló, semmi lehúzó, inkább felemelő. Éledezik bennem a belső élet, például naplót vezetek újra - sok év után. Élvezem, hogy egy gyönyörű szigeten élünk, zöldben, hogy nincs zaj, csak az eső hangja, az erdő közelsége és a tenger körbe mindenütt.

Sokszor érzékelem és megfigyelem, ahogyan áramlanak bennem a gondolatok és az érzelmek. Rég voltam ennyire érzékeny partnere önmagamnak.

Mielőtt irigykedni kezdenétek, azért ne gondoljátok, hogy egész álló nap filozofálok és érzelmi életezek itthon gyertyafény mellett, skandináv lifestyle, forrócsoki, gyapjúzokni, árad a csí... Nem. Ezek max. egy órácskányi ajándék idők a napban, mert különben:

Iskolabusz vagyok

Januártól új iskolába került a másodikos nagyfiam. Az iskolaváltás szükségességén való tipródás jellemezte az elmúlt két hónapunkat, de most örülök, hogy így döntöttünk. Az iskolaváltás az alapfokú oktatásban itt nem olyan egyszerű dolog, mert elvileg nincs szabad iskolaválasztás, a körzetes iskolába kell járnod és kész. A mi esetünkben viszont bebizonyosodott az első félévben, hogy az nem a legjobb megoldás a fiamnak. Bár mindenki teljesen nyitott és segítőkész volt, kedves és otthonos volt a közeg, de ők - egy kisebb, falusi iskola - nem voltak felkészülve egy norvégul nem beszélő gyerek integrálására. Ezt jelezték is az elején, de mivel ők a lakóhelyünk szerinti körzetes iskola, ezért itt kellett kezdenünk. Pár hónap után azonban minden jószándékuk ellenére más megoldást kellett találnunk, mert a nyelvi akadályozottság mellett közösségi problémák is jelentkeztek (a kettő egyértelműen összefüggött): bullying a fiam osztályában, ahol egyre inkább ő lett a célpont. Kellemetlenné, sőt aggasztóvá kezdett válni a helyzet, amiből mielőbb ki akartuk emelni a fiamat. Az iskola igazgatója maximálisan támogató volt, sikerült elintéznie, hogy egy olyan iskolába kerüljön át, ahol van nyelvi előkészítő osztály, amely kifejezetten bevándorlók norvégul nem vagy alig beszélő gyerekeinek van fenntartva. Most egy ilyen innføringsklasse-ba jár, ahol mindössze 9-en vannak, kongói, ghánai, szír, libanoni stb. gyerekekkel jár együtt ebbe az osztályba - egyetlen európaiként. Intenzíven, mégis nagyon játékosan tanulnak norvégul, abszolút profik az integrálásban és a nyelvtanításban, jó volt ez a váltás. 

Ez az új iskola viszont nagyon messze van. Egy másik szigeten. Kivezetek a tenger alatt futó, 2 km-es alagúton a szárazföldre (ja, előtte leadtam a két kisebbiket a mi szigetünkön levő oviban), ott is vezetek jó darabon, majd átmegyek egy másik szigetre, aminek a túlsó végében van az iskola. Reggel töksötétben, általában zuhogó esőben, meresztem a szemem, vadul jár az ablaktörlő, szorítom a kormányt, hogy ne fújjon le az orkán erejű szél a sotrai nagy hídon... és közben a szorzótáblát gyakoroljuk a kocsiban (nem a norvég iskola elvárása, hanem a magyar iskolarendszeré - ahol egyelőre magántanuló maradt).

2 és fél órát ülök autóban naponta.

Ami azért nagyon vicces fejlemény, mert én, mielőtt Norvégiába jöttünk, egyáltalán nem vezettem. Szinte soha. Most meg sokat. Épphogy hazaérek, 2-3 óra múlva már indulhatok is érte vissza. Most leginkább ez az "iskolabusz"-szerepem a meghatározó. A fennmaradó időben pedig bevásárolok (ez is egy kisebb projekt, mert tőlünk messze, a szárazföldön van a legközelebbi bolt), háztartási dolgokat gründolok (ennyit még soha nem mostam, mint itt: sokat vannak kint, rengeteg ruhát koszolnak, saraznak össze mindhárman, napi 2 mosógépnyi mosás az átlagos...), naponta igyekszem vmi egyszerű meleg ételt összehozni (mert se az oviban, se az iskolában nincs meleg étel napközben), továbbá norvégul tanulok (hetente legalább 3-4-szer próbálom elővenni és haladni vele) és rendszeresen van online coaching-munkám is otthonról - nagy örömömre.

Még ősszel elkezdtem regényt írni, nagyon vágytam erre a fajta kreatív önkifejezésre  - de októberben el is akadtam vele, mert rájöttem, hogy az a kronologikus linearitás, amiben írni kezdtem egy baromság, nem jó koncepció, inkább várnom kell arra, hogy megérjenek-összeérjenek bennem a tapasztalatok, amit ki is tudok fejezni írásban, szóval most türelmesen várok, hogy legyen elég anyagom, amivel dolgozni tudok.

Délután fél 4-re már minden gyereket begyűjtöttem, mindenki itthon van, utána övék az időm, ilyenkor együtt játszunk és tanulunk és megy az esti rutin és marhára lefáradok 9-re, mire mindenki ágyba kerül - mint ahogy más szülők is a világ minden táján. Ebből a szempontból totál mindegy, hogy Magyarországon lakunk vagy Norvégiában. :-)

Fél évvel ezelőtt még azt gondoltam, hogy most, januárban már álláskeresésbe kezdek. De az álláskeresés elhalasztva, mert egyrészt a norvégom sincs még azon a szinten, hogy erre igazán jó esélyem legyen; másrészt jelen állás szerint még egy félállást sem tudnék elvállalni, amíg az iskolába szállítmányozás ennyire szétszabdalja a napomat.

A hétvégéink

A hétvégék nagyon jók. Lassan csordogálnak. Végre nem kell korán kelni, három komplett uzsonnásdobozt (hétfőn, amikor túranap van az oviban: ötöt!) összekészítenem. És mivel még úgyis sötét van fél10-ig, ezért pizsamában flangálunk délelőtt, legózunk, tévézünk, társasozunk, jól elvagyunk. A hétvége egyik napján mindig elmegyünk kirándulni, túrázni - mert bármerre indulunk, túraútvonalak sokaságából választhatunk. Ez nagy újdonság az életünkben, mert a gyerekekkel otthon ezt nem csináltuk. Imádjuk, szerves része lett a hétvégéknek a közös túrázás.

Bár a két kisebbik eleinte nyűgösködött, de egyre ügyesebbek, 3 és 5 évesen már végigcsinálnak 5-6 km-es túrákat is kemény, sziklás terepen - és élvezik. Nagyon jót tesz nekik is és nekünk is, hogy szabad levegőn, természetben vagyunk - bár napsütést ebben az évszakban alig látunk (ez azért hiányzik: a verőfényes napok...), de a táj így is nagyon szép. Óriási dolog itt, Norvégiában ez a természetközeliség - talán ez a legnagyobb, felbecsülhetetlenül fontos ajándéka az elmúlt fél évünknek, nagyon hálás vagyok ezért a tapasztalatért és élményért. 

A folytatás? Szerintem alapvetően sínen vannak itt a dolgaink, de van még jó pár kihívás, amivel meg kell birkóznunk a következő időszakban. Vár ránk egy döntés arról is, hogyan tovább - mármint hosszútávon, nem csak a következő pár hónapot előre látva. Fél év summája tehát ez: továbbra is azt érzem, hogy jó itt lenni, hogy elképesztően izgalmas dolog, amiben éppen benne vagyunk és hogy minden nehézsége ellenére érdemes volt belevágni abba, hogy Norvégiába költözzünk három gyerekkel. Végszó: nagyon várom a tavaszt. :-)