Eső. Egyre sötétebb. Eső. Őszi falevelek. Eső. Szél. Eső. Tengeri viharok. Eső. Kisütött a nap! Eső. Hideg van reggel. Eső. Gumicsizma. Eső. Sütőtökleves. Eső. Azért kirándulunk most is. Eső. Sár. Eső. Nedves avarillat. Eső. Jó meleg van bent. Eső. Úgyis bent kell maradni. Eső. Novemberi norvég sorminta.

Tulajdonképpen szép ez a novemberi sorminta. Már nem nagyon zavar az eső. Kezdem érteni a norvégokat, akik rohadt sok pénzt költenek a házaikra, arra is, hogy ne ázzon be a tető, de az enteriőrre különösen. Párnák, gyertyák, lámpák dögivel, olyan ide-oda felaggatott hangulatos lámpácskák, meg ablakba kitett állólámpák, tíz is egy házban... nyelvgyakorlásból néztem a Hvem bor her? (Ki lakik itt?) sorozatot az itteni közszolgálati tévén, ami afféle könnyed lakberendezési reality-kvíz. Mindenesetre egy rakat norvég játékos otthonába betekintést nyerhetett az ember. Hát, hű meg há. Ezekben tényleg laknak emberek??? Minden az utolsó szögig megtervezve. Jó, persze nyilván kirakatműsor az ilyen, de mégis jelez egy trendet. Norvégiában nagyon fontos az otthonod berendezése. Most már némileg értem. Mert úgyis olyan rohadt sok időt vagy muszáj bent tölteni októbertől áprilisig, hogy okosabb, ha már olyan helyen töltöd, ahol tényleg nagyon jól érzed magad.

A mi házunk is kezd egész otthonos lenni belülről, kezdjük belakni, jó ide hazajönni, még ha norvég értelemben elég egyszerűnek (khmm, mondjuk, hogy letisztultnak) számít is. Nincs 23, színben és anyagban gondosan összeválogatott párna a kanapén, no. Csak kettő, az ikeából. És nem is lesz 23, mert szerintem akkor nem lehet leülni. Főleg azért lett extra otthonos, mert nem bírtam tovább, kitettem a múlt héten a karácsonyi díszeket és a karácsonyi fényeket. Nem érdekel, hogy nincs még advent. Ez nem egy normális év. Semmi sem megy normálisan. Nem érdekelnek a hivatalos adventi időpontok, én fényeket és karácsonyi hangulatot akartam azonnal, terápiás céllal. Be is jött. :-) Várom a karácsonyt, a 3 gyerekkel nem is lehet, hogy ne várjam, mert már minden erről szól nekik, még ha idén nagyon más is lesz, mint tavaly. Például nem lesz itt a nagymamájuk Magyarországról, aki tavaly itt volt. Mert most nem lehet utazni. :-(

A covid miatt mélyrepülés van. Tudom, hogy mindenhol, tudom, hogy mindenkinek. Muszáj alkalmazkodni hozzá, mert nem tehetünk mást. Ettől még nem könnyű, szerintem piszok nehéz ez az egész. Tavasszal úgy tűnt, csak 1-2 kemény hónapról van szó. Szerintem nyáron kint, a csillagos ég alatt, egy teraszon fröccsözve senki nem gondolta, hogy ennyire durva lesz az ősz, mint amennyire az lett. Én biztos nem. Így visszatekintve, tavasszal nem sok esélyünk volt elkapni a vírust, annyira kevés fertőzött volt a mostanihoz képest és teljes lockdown volt. Ehhez képest most itt ez az elszabadult pokol. Ha lehet, még nagyobb bizonytalansággal és kiszámíthatatlansággal, mint tavasszal. Akkor a túlélési üzemmód volt a fő megküzdési stratégiám, mindjárt vége, mondogattam magamnak optimistán, amikor a hatodik, 3 gyerekkel összezárt hét végén már csimbókokban lógtak az idegszálaim. Túléltük, annak vége lett. Most nem működik ez a stratégia, az csak a hirtelen jött, sokkos helyzetekben működik. Most nem túlélési, működési stratégia kell. 43 éves vagyok, egészséges, az oltást csak a vége felé kapom majd meg a sorban. Jó esetben kb. egy év múlva. Addig pedig boldogulni kell, működni. És nem egyszerűen csak túlélni, mert az túl sok idő ehhez, ezt fél lábon nem lehet kibírni. Mert úgyis eldőlnék (vagy ki). A helyzethez mérten, ami egy őrület persze, muszáj egyensúlyt találnom, muszáj jól lennem, muszáj működési stratégiát találnom. Elhatároztam, hogy ezen fogok dolgozni a következő egy hónapban karácsonyig, van is kedvem hozzá. A mi generációnknak és a fiatalabbaknak soha nem ismert élethelyzet ez, nehéz flottul működő belső eszköztárat, szupererőt előkapni hozzá. Most nem tudsz megszokott dolgokat csinálni, nem tudsz irányítani, nincs a megszokott kontroll a kezedben, még a hétköznapi fiszfasz dolgokban sem, csak nagyon-nagyon korlátozottan. Most az van, hogy történik valami súlyos kívül, a világban. Nem csak rövid időre. Te pedig sodródsz vele. Ilyen nem nagyon volt velünk eddig. A norvég nyelvtanfolyamról az egyik huszonéves csoporttársam jut eszembe, aki keveset beszél, de mindig nagyon derűs és a romló norvég covid-helyzetre is csak azt mondta egy beszélgetésben: kitartás, egyszer vége lesz, mosolyogjatok! Te mindig optimista vagy, válaszolta neki valaki. Persze, hogy az vagyok, Szíriából jöttem és sikerült életben maradnom. Én már soha az életben nem fogok félni és megijedni semmitől. Az már megvolt. Annál rosszabb semmi nem lehet. Csend lett a teremben.

Egyéb hírek:

- Már a második karanténban vagyunk ősszel, pontosabban nem is mi, hanem a gyerekeink. Először a középső, most a legnagyobb. Mindkettő osztálytárs-kontakt miatt. Az elsőről kiderült, hogy negatív, akkor meg is szakadt a karantén szerencsére. A második most pozitív, úgyhogy jelenleg is karanténban csücsül a fiam, de szerencsére semmi baja. És bármikor lehet egy újabb ilyen valamelyikőnk kontaktja miatt, még akkor is, ha igyekszünk teljesen minimalizálni a kontaktusok számát. Itt egyébként 5 fős szabály van most érvényben. 5 főnél többen nem tartózkodhatnak egy házban. Kivéve, ha annál többen laknak ott egyébként is. :-) Ha ketten laknak, akkor fogadhatnak 3 vendéget, bár nem ajánlott. Mi öten vagyunk, úgyhogy ennyi, kitehetjük a megtelt táblát. De most amúgy is karantén van nálunk. Újdonság a korábbiakhoz képest, hogy míg tavasztól nyár végéig kifejezetten maszkellenesnek tűnt Norvégia, most bevezették ajánlottan vagy bizonyos helyzetekben kötelezően (tömegközlekedésen) a szájmaszk viselését itt is. Biztos azt hinnétek, hogy nagyon fegyelmezettek a norvégok és maximálisan betartják a szabályokat. Hát, annyira azért nem, legalábbis én sok embert látok szájmaszk nélkül.

- A norvég nyelvtanfolyamom átkerült a héten jelenlétiből online-ba, lehetett tudni, hogy előbb-utóbb ez lesz. Így viszont elég kevés a hatékonysága, mert nagyrészt írásbeli feladatokat ad a tanárunk. Ülök a gép előtt otthon, fél kézzel az ebédet főzöm, másik féllel a gyereket pásztorolom a hómszkúlingban, néha pötyögök a klaviatúrán egy-egy mondatot, de ezekből a dekoncentráltan kitöltött nyelvtani tesztekből életszerű nyelvtudást csak kevéssé tudok összeszedni. Azért igyekszem.

- Elkezdtem októberben az arbeidspraksist (munkagyakorlatot), ami a féléves ösztöndíjam része, az ingyenes nyelvtanfolyam mellett ez is egy fontos eleme az ösztöndíjnak. Mert Norvégiában nagyon nehéz (inkább a lehetetlennel határos) úgy állást találni, hogy ha nincs a CV-dben norvég munkatapasztalat, norvég munkáltatónál töltött idő feltüntetve. Kivéve, ha orvos vagy, esetleg olajipari mérnök. Mivel egyik sem vagyok, ezért jól jött, hogy a kommune szervezetten keresett nekem egy helyet, ahol heti két napot dolgozom (természetesen fizetetten) min. 3 hónapig és aztán ezt beleírhatom a CV-be és ajánlólevelet kapok a munkáltatótól. A koronavírus miatt korlátozottan fogad csak külsőst a legtöbb munkahely, szóval egy ovi lett belőle. Most ezt is felfüggesztették a vírushelyzet miatt, 3 hetet dolgoztam csupán, nem tudni, mikor folytatódik tovább... nem hiszem, hogy decembertől, talán január az esélyes. Elég magányosnak éreztem magam az első 2 napon, senki nem szólt hozzám, többször kérdeztem, hogy mit segítsek, olyankor kicsit tanácstalanul néztek rám: az óvónő és a két asszisztens (mindig 3 felnőtt van jelen egy 24 fős csoportban, plusz én), hogy mit is, mit is... vigyem ki azt két kisfiút pisilni. Mit is, mit is... olvassak egy mesekönyvből annak a kislánynak valamit, aki folyton nyűgösködött aznap délelőtt. Mit is, mit is... ott a gyurma a polc tetején, tegyem ki az egyik asztalra és aki odajön, mert kedve van gyurmázni, azzal gyurmázzak. Aztán a harmadik napon, miután éreztem, hogy nincs különösebb terv abban, hogy mire és hogyan szeretnének engem használni 3 hónapig - mint plusz erőforrást, úgy döntöttem, hogy önálló leszek. Ahol láttam, hogy feladat van, azt kérdés nélkül csinálni kezdtem, leültem a padlóra és ha hozzám jött gyerek vagy gyerekek, játszani kezdtem velük valamit. Nagyrészt nem értem, amit mondanak a gyerekek, kicsit elkent, olykor beszédhibás, dialektusos gyereknyelv... ezt nem egyszerű érteni... de a duplózás anélkül is megy :-). Amikor pedig tényleg nem láttam semmi teendőt, akkor elkezdtem a legalább 150 tompa és törött hegyű színesceruzás dobozt rendbehozni. Másfél óráig hegyeztem. Szerintem hónapokkal ezelőtt csinálta meg utoljára valaki. Aztán az udvaron pocsolyáztam a gyerekekkel, ők beleültek, én csak a partról meregettem a kisvödröket. :-) Aznap oda is jött hozzám késő délután az óvónő és megkérdezte, hogy érzem magam. Mit válaszolhattam volna: köszönöm, jól. Mert ugye, nem lehet 3 nap után mást mondani... :-) Nagyon elégedettek velem és mindent jól csinálok, örülnek, hogy itt vagyok - mondta ő és tényleg biztatóan és kedvesen mosolygott hozzá. Ez volt a 1. köszöntés, 2. bevezetés 3. delegálás 4. mentorálás 5. értékelés 6. pozitív visszajelzés. Egyben, egy mondatban. Lehet, hogy 3 hónapra szólóan. Nagyon érdekes ez az egész, a norvég szűkszavú kommunikációs stílust még nem szoktam meg teljesen. Semennyire. Szikár és minimalista. Semmi sallang. A gyerekekkel is keveset kommunikálnak, de azt figyelmesen és kedvesen. Nincs rákiabálás soha. Tulajdonképpen tényleg kedvesek velem is, nagy nyugi van, semmi feszkó. Én persze jobban pörögnék és strukturálnék - ez személyiségbeli és kulturális kérdés is. De vissza kell vennem, itt sokkal kevesebb a tervezettség és a pörgés. Lassúság van, ráérünk, és minden jó úgy, ahogy van. Nem vagyok túlterhelve, no. De az állandó személyzet sem. És nem is keresik az alkalmat, hogy túlterheljék magukat. Ez nem kritika, szerintem inkább egyértelmű pozitívum: túlhajszoltságnak a jelét sem láttam itt a munkahelyen. Az ebédidő szent, engem is elküldenek a pihenőszobába, ahol egy 6 személyes kanapé van, hogy megegyem a matboksomból az otthonról hozott szendvicsemet, pontosan ügyelve rá, hogy letöltsem a 30 perc ebédszünetemet. Erre az egyre figyelnek oda szigorúan. Amikor az első nap 20 perc után visszamentem a csoportszobába, akkor ránézett az órára az asszisztens és megkérdezte, hogy ez 30 perc volt-e. Nem, mondtam én, de végeztem az ebédemmel. Nem baj, menjek még vissza 10 percre és pihenjek - mondta ő. Hát jó, visszamentem. A gyerekek pedig nagyon cukik, vegyes csoport, van 2,5 éves és 6 éves is. Bár tényleg vannak kommunikációs nehézségeink, de napról napra jobban fogom érteni őket, ha folytatódik újra az arbeidspraksis. 

- Elindult a bergeni magyar Tanoda is. Tavaly óta tervezgetjük a régi motoros, tízen-, huszonéve itt élő, nagyon lelkes bergeni magyar csajokkal. Elindítottuk októberben, egyesületünk is lett rá, önkéntes munkaként csináljuk, jó kis csapat jött össze. Mindezt azért, hogy a gyerekeink ne felejtsenek el (vagy jobban megtanuljanak) magyarul. Nálunk ez a veszély nem fenyeget egyelőre, hiszen itthon mindig magyarul beszélünk, de a norvég-magyar kétnyelvű családokban ez nem olyan evidencia, ebbe energiát kell fektetni, hogy fennmaradjon a kétnyelvűség. Mert teljesen természetes, hogy a nagyrészt használt nyelv dominánssá válik a másik rovására, ami szép lassan felejtődik évről évre, különösen az írásbeliség és az olvasási készség. Szuper lett az első alkalom, nagyon élveztem, én tanítottam az egyik csoportot, láthatóan a gyerekek is szerették, nagyon együttműködőek voltak. Két csoportnyi magyar vagy legalábbis valamilyen magyar gyökerekkel rendelkező gyerek jött össze, egy 6-9 éves korosztály és egy 9-12 éves csoport. Ingyenesen megkaptuk rá egy kultúrház két termét 2 hetente vasárnap délelőttökre. Már megvolt erre az évre a beosztásunk, a terveink, hogy mit csinálunk, az első alkalom pozitív tapasztalata... amikor a járványügyi korlátozások közbeszóltak és kénytelenek voltunk lehúzni a rolót erre az évre. Remélem, januárban tudjuk folytatni! Az én fiam is várja a folytatást. És nekem is jóféle önkéntes munka ez, amiben örömömet lelem.