Elhatároztam, hogy minden hónapban írok egy posztot, mert az jó lenne. Az elmúlt egy évben nagy összevisszaság volt, most egy kicsit nagyobb rendet szeretnék. Legalább a posztírásban. :-)

Túl vagyunk egy gyerek-covidon. A legnagyobb, 9 éves fiam kapta el a koronavírust, enyhe, pár napig tartó tünetekkel. 2 hét suliba járás elég is volt hozzá, hogy összeszedje. A nagy szívás az egész családra vonatkozó otthoni karantén volt, de azt is túléltük, mondjuk iszonyúan lefáradtunk benne. A tesztelés (PCR) is első élménye volt az egész családnak, eddig csodamód megúsztuk a dolgot. Itt viszonylag gyorsan és egyszerűen megy a dolog, telefonon kérsz időpontot, odamész autóval (helyi sportcsarnokban, szabadtéren, egy sátorban kialakítva), kicsit vársz, lehúzod a kocsi ablakát, benyúl a szkafanderes bácsi, megturkálja az orrodat, mehetsz is. Másnapra van eredmény. Ingyenes. Kétszer csináltuk, a karantén elején és végén. A gyerekeknek csak csikis volt, még nevettek is közben, nekem azért agyban turkálós élmény volt, de kibírható. Mi, szülők oltottak vagyunk, ezért az eléggé papírforma, hogy nem kaptuk el, de az egy nagy rejtély, hogy a két kisebbik gyerek hogyan úszta meg a dolgot, mindkétszer negatívra tesztelve, amikor 10 napig együtt voltunk otthon a tünetes, covidos nagytesóval... Mindenesetre most az 5-ből 3-an már bizonyosan védettek vagyunk. Utazunk is októberben Magyarországra (ha lehet, mert nem dől össze addigra minden újra).

Megvolt Norvégiában a héten a parlamenti választás. Számomra meglepő módon csendben, rendben, teljes nyugalomban zajlott egy elég nagy váltást hozó választás - ilyesmiről nem volt eddig saját élményem. Az eddigi jobbközép, konzervatív kormányt két ciklus, 8 év után váltja a teljes ellentéte: a balközép. Az eddigi jobboldali miniszterelnököt, Erna Solberget egy hórihorgas milliárdos, a 60-as éveiben járó Jonas Gahr Støre követi most, aki a Munkáspárt színeiben nyert fölényesen. Jonas Gahr Støre nem lesz a nemzetközi újságírók kedvence, mert folyton keresni kell majd a billentyűzeten, hogy hol van a norvég ø a nevében. Vagy leírják anélkül, o-val, ahogy a magyar sajtó is tette. :-) A kampányfilmjében az otthonában is forgattak, amiből az derült ki, hogy jógázik, sütit süt, meglehetősen átlagos körülmények között él és lyukas a cipője (amiben éppen volt), mert utál új cipőt venni. Hogy milyen miniszterelnök lesz, azt még nem tudjuk, de régi motoros a politikában, szóval nagyon bénázni valószínűleg nem fog. Én azért dobtam egy hátast az eredmények láttán, mert pl. 1. a kommunisták (teljesen széle a baloldalnak) eddig 1 képviselővel voltak jelen - szimbolikusan - a parlamentben, most +7 mandátumot szereztek. A kommunisták azok itt az ősi, régivágású kommunisták, akik azért harcolnak, hogy ne legyenek osztálykülönbségek és osszuk fel igazságosan a javakat. Az új szelek az ő megerősödésüket hozták itt a politikában, mert Norvégiában is egyre látványosabbak a társadalmi különbségek. 2. A zöld párt tarolása elmaradt. Pedig minden a klímavédelemről és környezeti szempontokról szól mostanában itt is (a világ egyik legnagyobb olajkitermelő államában, hihi). Én arra számítottam, hogy nagy sikertörténet lesz ez a választás nekik, de nem lett, sajnos nem lesz érdemi beleszólásuk ezután sem a poltikai döntésekbe. 3. Bejutott egy frissen alakult új minipárt egy képviselővel parlamentbe, ami szerintem egy szép történet: egy helyi egyesület északon (nagyon északon, Altában) azon dolgozik évek óta, hogy a helyiek jobb kórházi ellátáshoz jussanak. A fő probléma, hogy messze vannak a kórházak és szerintük a jóléti Norvégiában semmi sem indokolja azt, hogy pl. egy szülő nőnek 200 km-t kelljen a hótorlaszos, jeges tundrán végigautózni ahhoz, hogy kórházban tudjon szülni  - egyébként is sok sebből vérzik a norvég egészségügy, sokaknak sokféle baja van az egészségügyi szolgáltatásokkal, ez volt az egyik vezető téma a választási kampány során. Erre fél éve pártot alapítottak és a főszervezőre, egy szimpatikus, középkorú nőre, voila: az emberek fele szavazott a gyéren lakott északon, Altában és környékén. Ilyen, amikor egy közösség összefog, hallatja a szavát, összezár és most ott lesz a parlamentben a képviselőjük.

Elkezdtem a praksisomat heti két napon a helyi ungdomskole-ban. Ungdomskole a kétszintű középiskola első szintje: 13-15 évesek járnak ide, 3 évfolyamon. Mindenki kedves, rendes, mosolygós, figyelmes. Nagyon kulturált összképe van az embernek a fogadtatás alapján. A szervezetlenséget meg már megszoktam. Hogy mit is csinálj ma? Hát akkor ma menj be ide meg ide, aztán majd meglátjuk. Ez lesz majd jövő héten is. :-) Van 4 halmozottan sérült fiatal a 9. évfolyamon, hozzájuk kerültem segítőnek. Megterhelő élmény volt, pedig én nem voltam-vagyok felelős semmiért, csak beültem hozzájuk játszani, beszélgetni az állandó gyógypedagógusuk vagy asszisztensük mellé. Nehéz olyan 14-15 éveseket látni, akik sokszorosan sérültek (szellemileg, fizikailag), én pedig nem vagyok szakember ebben, sokkoló volt elsőre, bár igyekeztem feltalálni magam, de inkább csak tébláboltam érzésem szerint az első órákban. Az adottságok és a bánásmód egyébként teljesen szuper, jó itt a sajátos nevelési igényű gyerekeknek. Mindegyiküknek saját szobája van az iskola épületében (fél9-4-ig vannak ott), saját állandó segítőkkel végig az iskolaidőben. Állapotuknak megfelelő felszerelések, barátságos hangulat, mosolygós elfogadás. Aztán amikor már épp szólni akartam az évfolyamvezetőnek, hogy én inkább kérnék más feladatokat is, mert ez nekem sok lesz úgy érzem, akkor magától mondta, hogy következő alkalommal menjek be tanórákra hospitálni az osztályokhoz. Vegyes élményeim vannak a tanóra-látogatások után. Pozitív: mindenki nagyon barátságos, nyugodt és kiegyensúlyozott, az osztályok nem balhésak, nincs feje tetejére állt rendetlenség egy tanórán sem, abszolút baráti-partneri viszony van a tanár és a diákok között. A tartalmi része nekem viszont meglepően nem az a szint, amire 14-15 éveseknél számítanék (kevés és felszínes) és a módszertanra sem mondanám az eddigiek alapján, hogy hű, de odavagyok érte (rosszul használt csoport- és egyéni feladatok), és úgy alapvetően az az érzésem, hogy minden rá van hagyva ezekre a kamaszokra, hogy csinálják úgy, ahogy szeretnék - ami azért túlzás. De majd meglátjuk, ezek még csak a kezdeti élményeim. Eddig minden oktatási intézményi szintnél (ovi, általános iskola) a sokkolódás volt a primer élményem az első napokban, aztán hónapok múlva már jobban összeállt a kép szemléletről, célokról és mindezek gyakorlati megvalósulásáról - és aztán már tetszettek. Hátha most is így lesz. Ami mindenesetre megérdemel egy vállveregetést a magam részére, hogy merek már beszélni, beszélgetni norvégul. Sokkal bátrabban, mint fél évvel ezelőtt. Azt még mindig nem érzem, hogy meg tudnám mutatni nyelvileg, ami bennem van, mert még mindig küzdök a megfogalmazással. De érteni már nagyon jól értek szinte mindent - és ez is nagy siker.

A hét egyik legjobb élménye a kötelező tűzvédelmi oktatás volt a suliban. Ami egészen viccesen hangzik, de tényleg így van. Vettem már részt vagy tucatnyi tűz- és balesetvédelmi oktatáson Magyarországon életem során, de egyiket sem éreztem túl hasznosnak. Mert 1. vagy azt beszéltük meg, hogy mi a menekülési útvonal és hogy sárga láthatósági mellényt kell felvenni vagy 2. mindezt sem beszéltük meg, csak aláírtuk egy jelenléti íven, hogy megbeszéltük. Itt viszont jött egy tűzoltóbácsi és egy -néni és először elméleti oktatást tartottak az egész 70 fős tanári karnak másfél órában, de már az is eléggé érdekes és interaktív volt és teljesen életszerű és valós esetekre koncentrálós. Nem csak iskolai, hanem teljesen általános, akár otthoni vészhelyzetekre is alkalmazható tanácsaik és akcióterveik voltak, annyira, hogy elkezdtem jegyzetelni a tippjeiket és tanácsaikat és 45 perc után azt éreztem, hogy nekem most azonnal fel kell állnom és hazamenni megnézni, hogy ég-e a házunk és úgy egyáltalán, hogy ki van-e cserélve a füstjelzőben az elem. Maradtam. Aztán pedig gyakorlat következett: mindenki éles helyzetben tüzet oltott az udvaron. A tűzoltóbácsi egy szemléltető szerkentyűvel másfél méteres igazi lángokat produkált egy 2x2 m-es fémkeretben, amit mindenkinek egyenként el kellett oltani az instrukciók alapján egy haboltóval. Életemben nem csináltam még ilyet, izgalmas volt. Ezek után, szükség esetén már mernék használni habbal oltós piros tűzoltókészüléket. Ez is és a szintenkénti füstjelző készülék is kötelező felszereltsége minden lakóépületnek (a sima családi házaknak is!) és az intézményeknek is Norvégiában, ami teljesen érthető, mert itt minden fából épül vagy faborítású szinte minden ház és épület, tűz esetén nagy baj van, lehet. A tűzvédelmi gyakorlat másik éles feladatát a tűzoltónéni prezentálta: egy égő, embernagyságú babát kellett eloltanunk tűztakaróval. Ez egy speciális takaró, ami elfojtja a tüzet és kisebb, jól lokalizálható tüzeknél lehet használni, pl. ha egy gyertya gyullad fel vagy ha egy ember ruhája ég. Miután ennek a technikáját is kipróbáltuk egyenként élesben a lángoló babán, másnap vettem is a boltban brannteppe-t, ilyen hasznos kis tűzoltótakarót, aminek a használatát betanítottam otthon a családnak és most ott figyel az előszobában az elektromos szekrény tetején. Bizony isten, extra hasznos volt ez kötelező gyakorlat, annyi új és életszerű tudást és jártasságot adott, ami adott esetben tényleg életmentő lehet nekem és a környezetemben levőknek is. És újfent megállapítottam, hogy a norvégok szuperjók minden ilyen gyakorlati dologban, ahogy ezt a tűz- és balesetvédelmi oktatást levezényelték 3 órában itt vidéken, a semmi közepén a szigetünkön, ezt az egész világon így kéne tanítani, mert egyszerűen hibátlan volt.