Amikor átfordulunk a télből a tavaszba-nyárba. Sok pitypanggal.

Sok mindenen tudom lemérni azt, hogy jól vagyok-e. Azon például, hogy mennyit és mit olvasok. Hogy hogyan olvasok. Nem szeretek könyvet abbahagyni, de ha abba merem, abba tudom hagyni félúton, az jó jel számomra. Mert akkor az egy autonóm döntés, hogy ez nem az enyém most, nem az én ízlésem, nem az én világom. Erre nincs időm, köszi. Felelős, nagyvonalú, helyes döntés. Ali Smith agyonhájpolt Tél c. regényét hagytam abba a felénél nemrég. Ez azt jelzi, nem csak valami időkitöltő dolog az olvasás átmenetileg, hanem hogy van egy csomó dolgom-tervem... életem és a nem elég jó dolgokra nem akarom pazarolni az időmet, még olvasásban sem.

A filmekben meg minden képernyő előtt töltött időben is nagyon válogatós vagyok és egyre inkább azzá váltam az évek során. A streaming-cunami egyrészt teljesen tanácstalanná tesz (ti hogy tudtok választani abból a többszáz sorozatból, ami elérhető egyszerre ezeken a felületen??? Még végiggörgetni a kínálatot is fárasztó. :-)) másrészt meg egy áldás, mert mindig  bele lehet botlani valami kincsbe. Néha tök véletlenül rábukkanunk valami jóra vagy a férj javasol valamit a marvel-dc-starwars univerzumból, ami aztán meglepően nézhetőnek és  szórakoztatónak bizonyul. A véletlenül találtam rá és tetszik kategória a Staircase sorozat az HBO Max-on, a mindig remek Colin Firth, Toni Colette és Juliette Binoche sztárhármassal. És ami szintén teljesen kikapcsolt az elmúlt hetekben esti kikapcsolódásként, az a Konyhafőnök asztaláról (Chef´s table) gasztro-sorzat a Netflixen - azt nem tudom, hogy a magyar Netflix-kínálatban elérhető-e... nem főzős-receptes gasztroműsor, hanem egy-egy nagy formátumú, formabontó, kreatív séfet, az éttermét és a gasztrofilozófiáját mutatja be. Gyönyörű kamerabeállításokkal fotózott éttermi ételek, érdekes emberi történetek, izgalmas kérdésfelvetések, gasztroutazás a világ körül - nekem nagyon bejött ez a sorozat. És még egy, ami jó volt: moziban láttam Bergenben egy klassz új-zélandi művészfilmet a múlt héten The grandmother címmel (eredeti címe: Juniper és szintén fogalmam sincs, hogy elérhető-e Magyarországon). Olyan művészfilm, ami semmi extra, kissé csöpögős is a vége, de összességében hangulatos, tisztességes iparosmunka, lassan csordogáló történet, erős színészi jelenléttel. Olyasmi, amit régen, gyerekek előtti ráérős időben a Művész moziban nézett meg az ember, aztán beült sörözni vagy kávézni valahová a barátjával, barátnőjével, szintén jól ráérve és "mindegy hányra érünk haza" mentalitással. Most ezt egy estére újra átélhettem Bergenben, norvégul feliratozva megnézve ezt a filmet (és előtte beülve valahová valakivel és utána még bőven világosban hazaérve este 11 után). Kellemes luxus.

Személyes projektként pedig eldöntöttem, hogy beleásom, beleszedem magam az ehető vadnövények és - félve írom le, mert ez még rizikósabb, de ígérem, hogy nagyon megfontolt és óvatos leszek - gombák világába (projekteket is akkor indítok, ha jól vagyok). Egyrészt mert egyre jobban izgat a jövendő, a nem is olyan távoli klímaváltozásos természeti katasztófának a jelenre vonatkoztatható fenntartható élelmiszerfogyasztás része. Konkrétan az élelmiszerpazarlás elkerülése, aminek része az is, hogy használja az ember azt, amit tálcán kínál szezonálisan a természet. És itt Norvégiában mást kínál, mint Magyarországon, ezért ennek utána kell járnom, bele kell tanulnom, elméletben és gyakorlatban is. Mivel nekem most nagyon egyszerű kimenni valahová a természetbe és szedni, gyűjteni valamit, mert mindenhol természet van körülöttünk és minden tiszta: a levegő, a tenger... környezeti szennyeződéstől nem kell tartanom, simán iható a patakok és tavak vize is, tehát biztonságos bármit gyűjtenem, ami ehető. Ezért aztán kimegyek és gyűjtök valamit, amit aztán valamilyen formában megehetünk. Vettem két témába vágó norvég szakkönyvet és duplán csekkolom mindkettőben, amit leszedek, meg még a mobilos PlantNet botanikai appal is azonosítom a biztonság kedvéért. Nagyon izgalmas dolgokra lehet bukkani, élvezem ezt a gasztrobotanikai felfedezősdit! Még az is benne van a dologban, hogy tényleg szeretném ismerni a környezetemet, és rájöttem, hogy valahogy az akklimatizálódás - ami 3 éve tart... - és otthonosság-érzés egyik biztos jele nálam, ha ismerem a szezonális vadnövényeket, virágokat, a nevüket, a lelőhelyüket, ha van egy mentális térkép a fejemben arról, hogy hol találok a közelemben medvehagymát, ibolyát, bodzát, erdei szamócát vagy áfonyát, meg persze egyéb északi egzotikumok is akadnak: pl. idén először próbáltam életemben a friss fenyőrügy-rágcsálást és a fenyőrügy-szirup készítést. A norvég gyerekek legelik a suliban az SFO-ban a vadsóskát, mindenhol van az iskola körül, marokszámra szedik és eszik, velem is megkóstoltatták, kellemes, savanykás levele van, a "rendes" sóskához nagyon hasonló, ez is bekerült a repertoárba. Szerencsés vagyok abból a szempontból, hogy három tájegység növényei is elérhetők a közvetlen közelünkben: a hegyi/fenyves övezet, a nedvességkedvelő réti/mocsári növények és az északi-tengeri/tengerparti flóra, így változatos a kínálat, csak fel kell fedezni a kincseket.

Apropó tenger: abban is kezdünk jobbak lenni, hogy több friss halat együnk otthon, köszönhetően férj és a nagyfiam rendszeres tengeri horgászásainak. Legutóbb egy kb. 2,5-3 kg-os csudaszép és extrafinom tengeri sügér került a tányérunkra. Bár tavaly nyáron megtanultam halat pucolni és szakszerűen filézni (youtube-videókból, mi másból? A konyhapulton a hal, egyik kezemben éles kés, a másikban a telefonom egy dörmögő hangú gumicsimás norvég halászfickóval, aki sebészi pontosággal és játszi könnyedséggel filéz a tutorial videón :-)), de inkább csak a legpuritánabb módot választom a frissen fogott hal elkészítésére: egészben megy a sütőbe, filézés nélkül, sóval-borssal megszórva, kis olajat és pár csepp citromot rálöttyintve, a kibelezett hasába pedig megy egy kis só néhány szelet citromkarika társaságában. Grillfokozaton pár perc alatt megsül, teljesen egyszerű fogás, de épp az egyszerűségében nagyon finom.

Szeretem, megszerettem a norvég májust-júniust-júliust. A legjobb, legszebb arcát mutatja ilyenkor a nyugati part. Egy egészen más világ ez, mint a borongós, derengős, didergős hosszú ősz és tél. Élet, zöld, élénkség, fények, illatok és szinte mindent süppedős, puha, zöld mohaszőnyeg borít. A tenger pedig nagyon szerethető és fürödhető. A gyerekeim simán fürdenek már a 16-18 fokos tengerben is, nekem ugyan nem akaródzik... csak bokáig bemenni. :-) Nem is lehet ebben az időszakban nagyon másra figyelni, annyira magára vonja a természet a figyelmet, olyan jó minél több időt kint tölteni. Némileg akadályoz a természetjárásban egy makacs talpfájás, ezért az utóbbi hetekben csak moderált túrákat teszek a környékünkön a gyerekekkel, az ismert ösvényeken és az ismert, közeli célpontokhoz, hogy kíméljem a lábam, de remélem, hamarosan túlleszek rajta és hosszabb gyaloglás sem okoz majd újra gondot.

Most pedig pár nap múlva nyaralás vár ránk otthon, Magyarországon július-augusztusban - feltéve, ha sikerül oda- és visszajutnunk a repülőtéri káosz miatt... Egy hónapnyi digitális szünetre megyek, utána jelentkezem újabb posztttal, ha visszajöttünk.