Fél év hallgatás után újra egy blogposzt. :-)

Utoljára 2022 júliusában írtam ide blogposztot. Utána nyaralás, őszi pörgés, téli belassulás következett és viszonylag kevés igény és késztetés arra, hogy digitálisan jelen legyek. Ezt inkább pozitívumként értékelem, ugyanis egyre kevésbé hoz lázba a digitális jelenlét, annál inkább a valóságos. A mérsékelt aktivitásom leginkább az Örömterv facebook oldalán volt látható, amelynek követését ajánlom azoknak, akik kíváncsiak rám és az #életünkészakon posztokra és nem tudják kivárni, hogy félévente írjak egy posztot ide, a blogra. :-) Egyéb platformokra alkalmatlannak érzem magam (insta, tiktok és társai), egyszerűen nem érdekelnek, nem akarok ezekkel időt tölteni, szóval ott nem találtok meg, de egyszer majd lehet, hogy nyitok ezekre is, ha sok időm lesz (valószínűtlen), egyébként soha nem mondd, hogy soha. 

Munka

2022-re célkitűzésem volt, hogy szerzek magamnak egy fast jobb-ot (határozatlan idejű szerződéses, állandó munkát) - basszus, mennyivel rövidebb a norvég fast jobb kifejezés erre, hiába, a norvég egy minimalista nyelv, zseniális szóösszetétel-alkotási potenciállal. Fast jobb nem lett, amit mostanra teljesen el is engedtem. Ha nincs hiányszakmája az embernek (nekem pedig nincs) és ragaszkodik ahhoz, hogy egy bizonyos szint fölött nem megy egy bizonyos szint alá (ragaszkodom), azaz nem akar takarítani, konyhalány és szobaasszony lenni (nem akarok) - természetesen minden tiszteletem azoké, akik ezeket csinálják, de én nem szeretném, mert erre tényleg nem szorulunk rá -, akkor rohadt nehéz Norvégiában fast jobbot keríteni.

Ringevikarból fastvikar pozícióba küzdöttem fel magam a magánoviban, ami az utcánk alatt van, három háznyira tőlünk. Állandó, 100%-os helyettesi állásban vagyok jelenleg, asszisztensként. Szeretnek, kedvesek, de közben azért kénylemes is nekik, hogy nem vagyok állandó alkalmazott, eszük ágában sincs változtatni ezen egyelőre (jogilag joguk van hozzá). És nekem is baromira kényelmes, hogy 1 perc sétára van tőlem a munkahelyem és újabb 5 perc alatt érek oda a gyerekeimért az iskolába reggel és délután, szóval azon kívül, hogy papagájként ismételgetem az igazgatónőnek, hogy szeretnék itt, náluk állandó munkát, azon kívül én sem teszek sok mindent azért, hogy változzon valami. Nem keresek aktívan másik állást, mert ezzel jól elvagyok jelenleg. Van valami kívülállóság ebben a vikar-létben, ami tulajdonképpen tetszik is nekem, mert nem kell semmi idegesítő dologgal foglalkoznom (értekezlet, adminisztráció stb.), csak oda kell mennem és jelen kell lennem munkaidőben, jól bánni a gyerekekkel, megcsinálni a nem túl megterhelő feladatokat, kedvesnek és válaszkésznek lenni - ezek azért mennek csípőből -, de egyéb felelősségem nincs.

Ősz óta a kicsikkel vagyok, ami eleinte furcsa volt, de mostanra nagyon megszerettem. A kicsik a legkisebbeket jelentik: 1-2 év közötti gyerekekkel vagyok napi 8 órában, de van 10-11 hónapos gyerekünk is a csoportban. Norvégiában nincs külön bölcsi, az ovi általában 1 éves kortól fogadja a gyerekeket. A szaros pelenka mennyisége egy kicsivel több a kívánatosnál, de ezt leszámítva nagyon felemelő érzés ezekkel a picikkel együtt lenni. A 12 fős gyerekcsoportra mindig négyen vagyunk felnőttek, két óvodapedagógus és két asszisztens, tehát különösebben nem megterhelő a feladat. A munkamegosztás nagyon demokratikus, mindenki csinál mindent: takarít evés után az óvodapedagógus is, és cserél pelenkát, meg törölget fel hányást; és én is tartok samling-ot (foglalkozást) a gyerekeknek, ami ennyi idős korban nyilván szögegyszerű dolog: éneklünk egyszerű norvég gyerekdalokat vagy színes papírokat tépkedünk és ragasztunk fel mádsik papírra vagy az északi-tengeri állatokról mutogatunk képeket - ismerd meg a környezeted jegyében. Nem, vagy csak nagyon ritkán érzek hierarchiát. Talán egyedül a szülőkkel való kommunikációban éreztem ezt, hogy inkább nem szerették eleinte, ha én kommunikálok a gyerekért jövő szülővel, éppenséggel ez se volt túl direkt vagy bántó, inkább csak finoman átvették a szót tőlem. Az ok egyértelmű: nem elég jó a norvégom - bár ezt soha, senki nem mondta ki explicit módon. De ez is változóban van, a bizalommal együtt jön ez a felhatalmazás is, most már sokszor kérdeznek, hogy Anita, te voltál kint a gyerekekkel vagy te voltál vele evéskor, hogy is volt, mit csinált, mit evett, meséld el légyszi a szülőnek. És már mindegy, hogy hibásan mondom nyelvileg vagy sem. :-)

Hogy miért szeretem ezt a munkát? 1. Nyugis és stresszmentes. 2. Az én három saját gyerekem iskoláskorú és elég kihívást jelentenek az aktuális életkori sajátosságaik... ehhez képest felüdülés újra "babázni", semmi kedvem hasonló életkorú iskolás gyerekkel lenni még a nyolc órás munkaidőmben is, mint akik épp a sajátjaim otthon. 3. Van valami egészen varázslatos abban, amikor ezek a babaillatú kis manók ott üldögélnek az öledben, hozzád futnak kos-ért (bújásért, vigasztalásért, ha mondjuk elestek) és az első öt szavuk között van a te neved is. 4. rendesen megfizetik a munkámat (csak álmodhat egy magyar óvodai dolgozó egy hasonló kaliberű fizetésről, amit én itt, Norvégiában kapok - és ez nagyon szomorú; de még egy magyar középiskolai tanár fizetésének is sokszorosa a havi fizetésem bölcsis asszistensként...).

Kikapcsolódás

Ez a minden más. Mármint azon kívül, hogy háromgyerekes anya vagyok civilben és nem sok sajátidőm van. :-)

Elkezdtem több kisebb projektet is, ami az én jóllétemet szolgálja. Tulajdonképpen teljesen elégedett vagyok azzal, ahová eljutottam ezen a téren 2022-ben.

1. Bergeni városfelfedező séták. Bergen nagyon izgalmas város, imádok sétálni a színes faházas, óvárosi utcácskákban. Mindig meglep valami, mindig feltölt valami esztétikai szempontból, mindig érzek valami szezonális harmóniát vagy épp vibrálást, mindig találok valami újat, valami felfedeznivalót ebben a városban. Májustól szeptember végéig a legszebb a város, többször jártam bent - tőlünk félórányi buszútra van Bergen - félnapos-egésznapos, semmittevő, ráérősen barangolós, városfelfedező túrákra ebben az évben. Felfelé, a Fløyen felé, ahonnan elképesztő a kilátás, vagy a kikötő körül, a tengerszagú, kanyargós utcákban. És Bergenben szabadon hódolhatok annak a Budapestről eredeteztethető, nagyvárosi szenvedélyemnek is, hogy imádok kávézókba beülni és bámulni kifelé a fejemből vagy olvasni egy csésze jó kávé és egy süti mellett, legalább egy óráig és nagyon szerencsésnek érezni magam, hogy ezt megengedhetem magamnak.

2. "Ehető növények a természetben"- projekt. Vettem két norvég ismerretterjesztő könyvet a helyileg honos, vadon növő ehető növényekről, bogyókról, termésekről. Márciusban a fotelben ülve tanulmányoztam ezeket a könyveket,  gőzölgő teával a kezemben, mert akkor még semmi nincs kint, csak szürke, sötét, lehangoló tél. Aztán április végén elindultam terepre. Kár hogy Budapesten maradt a szép, piacozós fonott kosaram, ennek hiányában vászonszatyorba gyűjtögettem ezt-azt. Csináltam fenyőrügy-szörpöt, gyűjtöttem, kóstoltam, feldolgoztam olyan bogyót is, amit előzőleg nem mertem (a tyttebær - vörösáfonya - az új liblingem) és kandírozott ibolya is készült, amit aztán eltettem a konyhában a felső polcra egy dobozkában, majd elfelejtettem felhasználni bármire is és jól kifakultak; meg vadsóskát és strandszekfűt is kóstoltam.

Folyt. köv., van még jó pár szedésre-kóstolásra alkalmas új vadnövény, a gombáktól ugyan tartok kicsit, de azokat is szeretném becserkészni egyszercsak - leginkább egy gombabiztos túratárssal az oldalamon, aki rácsap a kezemre, ha mérgező gombáért nyúlnék - mert van belőlük bőven a környékünkön ősszel.

3. A természet. Konstans örömforrás. Sokkal könnyebben elérhető itt most nekünk, mint a budapesti életünkben. A szigetlakó életnek pedig van egy különleges, "vissza a vadonba" rousseau-i bája, időnként elszigeteltség-érzése, ami rendkívülivé teszi az itteni létet. A férjem szereti az újdonságokat, az új túrákat, terepeket, úticélokat... én nagyon kevéssel is beérem: van 4-5 bevált, könnyen elérhető séta- és túrahelyem a mi szigetcsoportunkon, ezeket cirkulálom, ha sétálni támad kedvem. Mind egyszerű, jól megközelíthető pár kilométeres séta, a rendkívüliséget az időjárás (sokszor vad) és a természet (még vadabb: szikla szikla hátán) adja. Az időjárás már egyáltalán nem zavar, a zuhogó eső sem, a kopár tél sem. Sőt, kifejezetten szeretem megfigyelni az azonos, már jól ismert tájon az évszakos jellegzetességeket. Milyen növényeket látok előbújni, virágozni, termést hozni; hogyan nyílik ki vagy zárul be a táj a fényviszonyok vagy az időjárás változásával. Külön kedvencem a tenger színének és "viselkedésének" megfigyelése különböző környezeti viszonyok között - megunhatatlan. Egy-két óra magányos séta a természetben mindennél jobban feltölt, kedvemre vizsgálódhatok-szemlélődhetek-gyűjtögethetek - és itt emberekkel is viszonylag ritkán találkozik az ember a túraösvényeken...

Már kicsit bánom, hogy nem botanikus vagy biológus lettem, szerintem nekem való munka lett volna, mert ahogy öregszem, egyre jobban kidomborodik az introvertált énem, ez kevésbé látszott még 20 évesen, hogy én el tudnék molyolni ilyen természettudományos kutatósdival, megfigyelősdivel. A tudományos részébe már nagyon nincs kedvem-energiám belevágni így 45 évesen, így marad hobbi ez a növények-természet-kertészkedés triumvirátus, de ez így még jobb, legalább nem égek ki benne. :-)

4. Ételek. 11 év gyerekes lét után halálosan unom azt a kb. tíz fogást, amit hajlandóak a gyerekeim megenni. Motiválatlan vagyok a főzésben, összecsapom és olykor el is rontom mostanában még az alapkajákat is, pedig korábban határozottan gasztro-érdeklődőnek, újdonságokra nyitottnak tartottam magam és szívesen kísérleteztem új technikákkal és receptekkel, főleg franciakonyha-rajongó voltam. Jól megkopott, berozsdásodott az utóbbi években ez a gyakorlatban, mert ugyan recepteket, gasztrocikkeket továbbra is szívesen olvasok, de szinte egyiket sem próbáltam ki (a "fejben főz" klasszikus esete). Ezért aztán 2022 elején elhatároztam, hogy változtatok ezen és rendszeresen, kb. havonta egyszer készítek érdekes-rendes-gasztrofil vacsorát. Nem a gyerekeknek, mert ők csak turkálnák a nagy gonddal elkészített marinált-párolt-sült izéimet, hanem a férjnek meg nekem, hozzávaló borral együtt. Fontos szempont volt, hogy egyben a helyi, norvég alapanyagokat is jobban megismerjem és többet használjam. Nagyon jó projekt volt, legalább 8-10 jól sikerült vacsorára emlékszem, imádott és rendszeresen visszatérő alapanyaggá lépett elő a kiváló minőségű helyi: a) bárányhús, b) a gyökérzöldségek c) bogyós gyümölcsök d) frissen fogott tengeri halak (amiknek a típusát nem mindig sikerült beazonosítanunk, mert sajnos nem mutatkoztak be a horogról levéve, de hyse, lyr, makrell vagy valami hasonló volt mindegyik).

Karácsonyra finn lazaclevest (lohikeitto) készítettem a magyar halászlé helyett - amit egyébként még soha nem csináltam és esélytelen lenne pont itt, Norvégiában belefogni, mert úgyse kapnék hozzá pontyot... - nagyon egyszerű, de nagyszerű fogás, mindenképpen lazacos levest akartam, mert lazacból van itt dögivel és ez a változat tűnt a legszimpatikusabbnak. Sikere volt, még a gyerekek is hajlandóak voltak a nyelvüket beledugni. A leves különlegességét a fűszerezése adja: pár szem egész szegfűbors, babérlevél, tejszín, pár csepp citrom, sok friss kapor a végén és az, hogy a kockára vágott friss lazacdarabok csak pár percig főnek benne a végén, épphogy átfőnek, de nem hullanak darajaira és nem válnak íztelen-sápadt cafatokká a levesben. Gazdag, ünnepi, de egyszerűen elkészíthető téli leves, melegen ajánlom különleges alkalmakra. A finn kolléganőm az oviban azt mondta, szerinte kell bele répa is, de minden családnak saját recepetje van, mindenesetre jól ráéreztem erre a répa-vonalra, mert az enyémbe került répa is.

5. Könyvek. A kevés digitális jelenlét azt is jelentette, hogy helyette szívesebben töltöttem 2022-ben az időmet olvasással. Vállveregetés magamnak, ez derék dolog volt. :-) Lassan olvasok egy könyvet, mert nincs elég időm rá, leginkább az esti órákban egy kicsit, így nem mondhatom, hogy a mennyiségre hajtottam. Egyértelmű győztese az idei mezőnynek, toronymagasan kiemelkedik mind közül a kortárs amerikai író, Jonathan Franzen: Keresztutak c. nagyregénye. Franzen életművében is ez az eddigi csúcs, de egyébként is, biztosan bekerült a TOP50-könyvem listára (azt mondjuk hirtelen nem tudnám sorolni, pontosan mi a többi 49, ezen sokat kellene gondolkodnom...). Az a fajta regény, ami érdektelenül indul, legalábbis nekem nehezen ragadta meg a figyelmemet Hildebrandt tiszteletes családjának 1970-es évekbeli amerikai kertvárosi vekengése, titkolt vagy nyílt családi drámái és piszlicsáré motivációi. De az első 100 oldal után olyan szinten behúz a regény világa, olyan mesterien megírt szöveg, annyira magas irodalom és egyben annyira nagyszerű tükör mindannyiunk egyéni gyengeségeire és családi katyvaszaira, hogy abszolút megéri a befektetett időt.

Ja, az kimaradt, hogy felettébb büszke vagyok arra, hogy augusztus végén - szeptember elején, amikor visszajöttünk a magyarországi nyaralásból, lefestettem egy csomó mindent kint a házunkon és környékén. Klasszik norvég faházunk van - mint szinte mindenkinek Norvégiában. Amit rendszeres időközönként festeni kell. A házunk egyik oldalán teljesen ki kellett cserélni a fadeszkákat, mert a Bergen környéki idő (sok eső, nagy szelek, sós-párás tengeri levegő, nyáron magas UV-sugárzás) sajnos megtette a magáét. Ezt egy profi csinálta, csakúgy, mint a ház külső festését. Én viszont a minden más aprólékot utána: terasz, kerítés, tároló, bejárati ajtók. Kb. kéthetes kemény fizikai meló volt, de közben igazán élveztem is. Isteni, napsütéses idő volt, a fülhallgatómban Csajkovszkij, Grieg és Mozart szólt. Örültem, hogy beletanultam ebbe is, mert Norvégiában mindenki magának csinálja meg az ilyesmit, det er bra, hogy most már nekem sem tűnik misztikusan ismeretlennek és komplikáltnak ez a dolog. Esténként vakartam a festéket a kezemről, farkasétvággyal ettem a vacsorámat és nagyszerűen aludtam. A házunk bejárata a festés-projekt után:

2023-as tervek

Hát talán az eddigiekből is kiviláglik, hogy eléggé minimalistában nyomom mostanában. Semmi extra, elérhetetlen vagy túlságosan fárasztó dolog nem volt az utóbbi időben célkitűzésként az életemben, a hétköznapokban úgyis van elég lótásfutás és operatív megoldandó ez-az folyamatosan. És nincsenek nagy vágyaim 2023-ra sem.

- Csak szeretném jól elvégezni az aktuális munkámat, amit tulajdonképpen kedvelek és nem is nehéz jól elvégezni. Ha jön más lehetőség idén, akkor örülök. Ha nem, akkor egyelőre ez is jó lesz még egy darabig.

- Elég jó anyja lenni a gyerekeimnek, amit nagyrészt sikerül megugranom, de azért nem mindig. :-) A türelemmel még vannak problémáim, meg az újabb és újabb életkori kihívásokkal is - ebben jó lenne kicsit fejlődni (minden évben konstans célkitűzésem). Miért van az, hogy más gyereke egy cseppet sem idegesíti az embert? Pl. az oviban pöpec professzionálisan tudok viselkedni és bánni a csilláron lógó, túlpörgött, idegesítő vagy túlérzékeny gyerekekkel, de a sajátjaimmal ugyanezekben a helyzetben sajnos nem mindig vagyok ennyire türelmes...

- Sokat mozogni. Sétálni, túrázni, levegőn, természetben lenni, folytatni a gyűjtögető-projektet, mert az testileg-lelkileg is stabillá, fitté és ellenállóvá tesz engem. Plusz hetente 3x gyógytornázni (makacs, krónikus hátfájás okán) és nem ellógni arra hivatkozva, hogy fáradt vagyok/nincs időm/most nem is fáj annyira.

- Szeretnék megtanulni kötni. Norvégiában mindenki köt. Nekem is kéne. Meleg gyapjúpulcsikat, lábat melengető színes-vastag zoknikat, de elsőre egy sál vagy egy pannebånd (fülvédő) is megtenné. Vannak fenntartásaim a türelmemet, a kitartásomat és a kézügyességemet illetően, de legalább próbálkozni szeretnék vele. Hátha megtetszik... a mostani, a lelassulós személyiségprofilomba végülis eléggé beleillene, hogy ülök a sárga fülesfotelünkben és kötögetek.

- Megtanulok szushit készíteni otthon. Teljesen adekvát kompetencia lenne: mivel a szushit kedvelem, a szuperfriss és szuperjó minőségű - egyben teljesen megfizethető árú - lazacok és egyéb friss halak pedig pont itt vannak nálunk, Norvégiában, ezért bele szeretnék tanulni. Nem állítom, hogy hétköznap esténként agyba-főbe szushit fogunk enni, de időnként szeretnék házi készítésű szushival előrukkolni. Gondolom, elég népszerű lehet a dolog, mert a sima, semmi extra vidéki közértben is lehet mindent kapni hozzá, tutorial videót pedig gondolom szintén nem nem lesz nehéz találni a neten.

- Jobban beszélni és érteni norvégul. Merni beszélni, akkor is, ha tudom, hogy hibázni fogok. Ez szintén konstans éves tervezéses vágy és cél már 3 éve, mióta itt lakunk, az északi végeken. De egy biztos: tényleg évről évre jobban beszélek és értek. Csak még mindig bőven lehet hova fejlődni... Szeretnék újra online órákat venni norvégtanártól, az segít és motivál a fejlődésben, mert ha rajtam múlik, akkor ellustulok, sokat felejtek és csak nagyon szűk szókinccsel beszélek.

- És még: továbbra is sokat olvasni, jókat főzni-sütni-enni, tovább építeni a norvégiai szociális hálónkat (ami még mindig elég laza szövetű, nagyon is lehetne még erősíteni), eljárni kultúrprogramokra Bergenbe, kertészkedni tovább a teraszunkon, ápolni és nem hagyni veszni a hazai kapcsolataimat, élvezni és jól használni a magyarországi nyarunkat, férjjel kettesben is eltölteni 3-4 napot vhol, időben elmenni fogorvoshoz, többet aludni és kevesebb cukrot enni.

Ezt írtam ki magamnak irányadó vezérfonalként 2023-ra az íróasztalom fölé:

Tudok nem vágyni
Elérhetetlenekre:
tudok örülni.

(Fodor Ákos: Köszönöm)