Négy hónap kultúrsokkos tapasztalatai következnek, négy hónap, amit egy norvég oviban töltöttem. Végső összegzés: jó gyereknek lenni Norvégiában. De azért olvasd el a többit is. :-)

Októberben azzal hívott a programvezető csaj az önkormányzattól, aki azt a Jobbsjansen nevű állami programot vezeti helyben, aminek én is résztvevője vagyok ebben a tanévben (ingyenes norvég nyelvtanfolyam heti 3 napon + fizetett munkagyakorlat heti 2 napon), hogy találtam neked praksisra helyet: csak ovi van, jó lesz az is? Persze, persze - mondtam én. Koronavírus van, ne válogassunk, az a lényeg, hogy valahol dolgozzak egy kicsit. Mert gyakorlom a nyelvet, beleszagolok a norvég munkahelyek légkörébe és a végén lesz referenciám is.

Helyi, "falusi" oviba kerültem a szigeten, ahol lakunk; nagy sziget, több ovival. Egy norvég viszonylatban viszonylag nagy létszámú csoportba: 30 gyerek, vegyes csoportban, 2,5 évestől 6 évesig. Négy gyerek még pelenkás, kb. 10 gyerek pedig ősszel kezdi majd az iskolát, szóval tényleg eléggé vegyes volt a csoport. Csalódott voltam az első pár nap után és meglehetősen elveszettnek éreztem magam. Senki nem szólt hozzám, nem beszélték meg velem, hogy mi lesz a dolgom, nem kérdeztek semmit sem tőlem. Ha én kérdeztem valamit, akkor 1. vagy nem értettem, hogy mit válaszolnak, de tényleg egy kukkot sem, mert én bokmålt tanulok a nyelvtanfolyamon, itt viszont nynorsk a hivatalos nyelv a szigeten (2 norvég sztenderd köznyelv van), méghozzá itt egy nynorsk alapú brutál dialektust beszélnek, szóval teljes off volt a szövegértésem az elején. 2. Ha megértettem valamit, az is nagyjából az volt, hogy csak figyeljem meg a dolgokat és kapcsolódjak be abba, amibe szeretnék, nincs elvárás. Egyébként mindenki mosolygott és kedves volt - csak a kevésnél is kevesebb volt a kommunikáció. Nehezen viselem a "nincs elvárásos" téblábolást, ennél célorientáltabb és strukturáltabb vagyok, a kevés kommunikáció pedig egyenesen elbizonytalanít, hogy minden rendben van-e és elidegenít, mert szeretek kontaktusban lenni. De mivel azt láttam már 2 nap után, hogy egymással is keveset beszélnek, tehát ez nem nekem szól, és egyébként valóban kedvesek és biztatóan mosolyognak - ezért igyekeztem nem túlparázni a dolgot, inkább felállítottam egy kettős szabályt magamnak:

1. Megfigyelek. Akkor tényleg figyelek. Nem ítélkezem, nem hozom az előítéleteimet és a magyaros szocializációs szokásaimat, hanem tényleg figyelek és befogadok. Mert tanulni akarok.

2. Aktív leszek. Minél több mindenben részt veszek magamtól, kérés nélkül. Igyekszem úgy csinálni, ahogy ők. Mert tanulni akarok.

Ez működött. Hamarosan megértettem, hogy mi a szokás, mi a napi ritmus, megfigyeltem, hogyan oldanak meg a felnőttek konfliktusokat, mi a nevelési szemlélet, hogyan viselkednek és mire hogyan reagálnak a gyerekek. Tudták a gyerekek a nevemet egy idő múlva, még szerencse, hogy nem Ibolyának hívnak vagy Emőkének, az Anita elég átlagos norvég név, nem volt nehéz megjegyezniük... és én is az övéket, aztán már nem csupán a segítségemet fogadták el, hanem tőlem kértek mesefelolvasást vagy kifejezetten engem vontak be egy játékba. A közös játékon túl, ha kellett, akkor az evésnél segítettem, ha kellett összetakarítottam utána vagy öltözetettem a gyerekeket vagy a túrákra kísértem a csoportot vagy feneket töröltem vagy ceruzát hegyeztem. Klasszik asszisztens-teendők. A végére nagyon megszerettem néhány gyereket és alapvetően jó viszonyt ápoltam mindenkivel, bár a felnőttekkel még mindig nem tudtam hosszan diskurálni a végén sem. Elbúcsúzás, tegnap: nagyon elégedettek velem, örülnek, hogy ott voltam. Nem cizellálták túl a dolgot ezúttal sem, mosolyogtak még egyet és a kezembe nyomták az írásbeli ajánlást. :-) Csupa jót írtak a referencialevélben és hozzá még rózsacsokrot és Freia csokit is kaptam, amin eléggé meglepődtem. Ez szokás vajon?

És akkor jöjjön az ömlengés része, hogy miért jó a norvég ovi:

- Szuper infrastruktúra. Nagy terek. A 30 gyerekes csoportra van egy nagy, tágas, világos fő csoportszoba. Ahhoz 2 kisebb csoportszoba tartozik, amit a gyerekek szabadon használhatnak: az egyik afféle táncolós-mozgós szoba, itt gyakran táncoltak a lányok és itt van lehetőség kuckóépítésre vagy akadálypálya-építésre is, mert van egy csomó matrac, párna, sámli, takaró, habszivacs stb. és azokból építenek maguknak mindenféle izéket: barlangot, lávaexpedíciót (amikor csak a párnákra szabad lépni, mert egyébként elnyel a láva, engem elnyelt többször is), sátrat stb. A másik kisebb szoba egy kézműveskedős szoba, ahol egy 15 fős nagy összetolt asztal körül lehet kézműveskedni + barkácsolni (igen, azt is: rendesen kalapáccsal, szöggel és lécdarabokkal!) és körben a polcokon minden van, ami szem-szájnak ingere, a festékektől a kis szövőszékeken át a túrákon gyűjtögetett termésekig. Plusz egy olyan jól felszerelt konyha, amiben modern beépített szekrény, mosogatógép, tűzhely sütővel, mikró, hűtő és hosszú konyhapult van, ahol lehet pl. közösen sütit sütni. És természetesn külső és belső öltöző meg vizesblokk. A külső öltöző a piszkos kinti ruháknak és gumicsizmáknak van, ruhaszárító szekrénnyel (egy óriási elektromosan fűtött szerkezet, ami egy nagy ipari hűtőre emlékeztet, ebben szárítják a vizes cuccokat - gyakran és sokat:-)), és egy belső öltöző, névre szóló szekrényekkel a benti ruháknak.

- Emberi erőforrás. A 30 gyerekre 4 állandó felnőtt van jelen állandóan (plusz én voltam ott még ötödiknek). Ebből egy a pedagogisk lærer, a felsőfokú végzettségű óvónő  - vagy bácsi, mert az se ritka -, a többiek asszisztensek. Dadus nincs. A jelenlevő felnőttek között nincs különösebb hiearchia a napi tevékenységek során, mindenki csinál mindent: ha kell, akkor pelenkát cserél vagy sepreget, mosogat az óvónő, és samlingot (csoportfoglalkozás vagy inkább közös beszélgetés) vezetnek az asszisztensek is. A 4 felnőtt azt jelenti, hogy van lehetőség csoportbontásra, kiscsoportos foglalkozásokra, amit szinte minden nap meg is tesznek, különböző tevékenységeket kínálva a gyerekeknek. Túlterheltségnek nyomát sem láttam a személyzeten, mindenki békés és nyugodt. Gyakran jönnek vikarok is (helyettesek) a csoportba, pl. amikor vki az állandó személyzetből beteg vagy szabadságon van, így a gyerekek sok különböző felnőttel találkoznak. Úgy alapvetően nagy a bizalmuk minden felnőtt iránt, simán elfogadják az először látott vikart is.

- Uteliv. Kinti élet. Máris elérkeztünk az egyik lényegi részéhez a norvég nevelési szemléletnek: minél többet kint lenni. Bármilyen időjárásban. Ezt tényleg értsd úgy, hogy bármilyenben. Viharban is. Legalább 2-3 órát minden egyes nap. Nincs olyan, hogy kicsit esik az eső, ma inkább nem megyünk ki. Mert itt Bergenben szinte mindig esik az eső. Akkor soha nem mennének ki. :-) Kint lenni jó, kint mindent szabad. Mondjuk bent is, de kint még inkább. Nincs olyan, hogy ne mássz fára, gyere le arról a szikláról, jaj, ne kardozzatok azokkal a nagy botokkal, miért mentél bele derékig a pocsolyába stb. Mindez teljesen természetes, sőt elvárt tevékenység, senki nem szól rá a gyerekekre ilyenekért. A norvég ovik udvarán (legalábbis itt, a mi környékünkön) kifejezett koncepció, hogy sziklás részeket is bent hagynak az elkerített oviudvaron. Igazi sziklás terepet, jó nagyot - ahol teljesen szabadon mászkálhatnak a gyerekek. Jobb minden mászókánál. :-) Szuperül fejleszti a mozgáskoordinációt, nincs szükség tornatermi TSMT-re, Norvégiában nem is ismerik a TSMT-t.  Otthon még hinta sincs az ovikban, mert balesetveszélyesnek tartják, itt meg mindenhol van az oviudvaron és állva hajtják magukat rajta a gyerekek nagyon magasra. A norvég gyerekek annyira ügyesek fizikailag és bátrak, már az egészen kicsi 3-4 évesek is, hogy én sokszor a szemem elé kaptam a kezem, látva a manővereiket. Nem kérnek segítséget szinte semmihez (felmászni, leszállni, elérni stb.), sok mindent megoldanak saját erőből, meglehetősen kitartóak a problémamegoldásban.

ITT a folytatás: a Norvég ovi 2.