Az elmúlt tanév második félévében pedagógiai asszisztensként dolgoztam kis elsősök mellett egy norvég általános iskolában. Tapasztalatok elsőkézből a norvég iskolarendszerről.

Fél év ovis asszisztenskedés után a tavalyi tanév második felében az egyik általános iskolában kaptam asszisztensi gyakorlati helyet. Mindezt álllamilag támogatott integrációs program keretében: heti három nap ingyenes nyelvtanfolyamot kapok és heti két nap fizetett munkát kell vállalnom a releváns munkatapasztalatomnak megfelelően. Az ovi után első osztályosok mellé kerültem segítőnek. A releváns munkatapasztalat oké: valóban dolgoztam gyerekekkel 10 évig tanárként Magyarországon, de csak 10-12 év felettiekkel, tehát az ovis és az alsó tagozatos munka teljesen új volt nekem. Nyelvileg pedig még mindig erősen korlátozott a repertoárom az anyanyelvi beszélőkhöz képest, úgyhogy voltak kihívásos helyzetek bőven.

Kezdődött azzal, hogy egy hét után két kislány folyton vihogott rajtam, a norvég kiejtésemen. Ami nyilván vihognivaló, biztos én is vihogtam volna 6 évesen a barátosnémmal, ha valaki nem tudja a magyar ty-ket meg zs-eket kiejteni meg vidd ki a bilit helyett idd ki a bilit mond. Gondolkodtam, hogy szólok az egyik tanítójuknak, de aztán erőt vettem magamon, hogy ne már, az milyen idétlen lenne, ezt nekem kell magamnak megoldanom. Odahívtam hát egyik szünetben a két kislányt és próbáltam énközlésekben norvégul megfogalmazni, hogy ez nem jó érzés nekem, amit csinálnak. A norvég nyelv nagyon szép, tetszik nekem, szeretném megtanulni és légy szíves segítsenek nekem: mondjuk mi lenne, ha ők lennének az én fő segítőim, hogy jobban beszéljek norvégul. Mindennap tanítsanak nekem öt új szót és javítsák ki a kiejtésemet. Néztek rám egy kis ideig bambán - erre nem számítottak... aztán elmosolyodtak, hogy rendben. Király, megvolt az első sikerélményem: két hatévessel megdumáltam, hogy ne röhögjenek ki. :-)

A norvég általános iskoláról

A fő strukturális különbség, hogy a norvég közoktatás nem kétszintű, mint a magyar, hanem három: barneskole (6-12 évesek - 7 osztály), ungdomskole (13-15 évesek - 3 osztály) és videregående skole (16-18 évesek - 3 osztály). Minden gyerek 6 évesen megy iskolába, nagyon ritkán, speciális esetben marad csak valaki még egy évet, 7 éves koráig oviban. Az összes egy évfolyamra járó gyerek ugyanabban a naptári évben született, tehát nincs évvesztes-nemévvesztes különbség egy évfolyamon belül. Nincs osztályozás az első 7 évfolyamon és nincs bukás sem. Vagyis mindenki automatikusan megy tovább a következő évfolyamra. Hagyományos bizonyítvány sincs, a gyerek előrehaladásáról egy évben kétszer szóbeli megbeszélésen tájékoztatja a szülőket az osztályfőnök, amiről utána írásos emlékeztető készül. Az állami iskolák mellett léteznek magániskolák is, de a gyerekek elsöprő többsége állami iskolába jár. Nincs szabad állami iskolválasztás: a szülő nem választhat állami iskolát a gyerekének, automatikusan a lakhely szerinti körzetes iskolába kerül mindenki. Ez a szegregáció elkerülésének egyik alapja: mindenki ugyanabba az iskolába jár, szocioökonómiai státusztól függetlenül, nem tud a szülő némi utánajárással a két kerülettel odébbi elitiskolába helyet szerezni a gyerekének. 1. Mert nincs elitiskola és 2. mert nem mehetsz két kerülettel odébb iskolába. Így aztán tényleg sokszínűek az osztályok. Mindegyik, kivétel nélkül. Majdnem minden osztályban van bevándorló hátterű gyerek, több is. A sajátos nevelési igényű gyerekek többsége is együtt jár a többiekkel iskolába, integráló szemlélet van a gyakorlatban is: minden iskolában látni kerekesszékeseket, Down-szindrómás gyereket vagy egyéb fizikai, szellemi, szociális beilleszkedési nehézséggel élő gyereket.

Erőforrások

Az osztályok itt is jellemzően nagy létszámúak, a különbség azonban nagy a fizikai és emberi erőforrásokban a magyar iskolarendszerhez képest. Ahol én voltam, az az első osztály 34 fős volt, de a gyakorlatban szinte mindig kétfelé osztották az osztályt, két 17 fős csoportra. Mindkét csoportnak volt egy saját, nagy osztályterme, amelyek elvileg egybenyithatóak közös foglalkozásokra és mindkettőhöz tartozott külön egy kisebb csoportszoba, ahol tovább lehetett bontani a csoportot vagy ahol egyéni foglalkozást lehetett tartani és egy tágos öltöző mosdókkal, továbbá egy komplett konyhasarok, mikróstul, tűzhelyestül, hűtőstül, mosogatógépestül. A felnőttek létszáma pedig: két teljes állású osztálytanító mellett két asszisztens volt jelen mindig az osztállyal, tehát egy 34 fős osztállyal négy felnőtt foglalkozott egyidőben. Nagyon érdekes, hogy sem a gyerekek, sem a tanárok nem tesznek különbséget a felnőttek végzettsége között. Az asszisztenseknek nincs feltétlenül pedagógiai felsőfokú végzettsége, csak a tanítóknak, de a gyerekek csak voksen-nek (felnőtt) hívnak mindenkit és nincs különösebb hierarchia a felnőttek között. Az óratervezés, feladatkiadás és az éves pedagógiai program nyilván a tanítók felelőssége, de a gyakorlatban ugyanúgy vezetnek órát, foglalkozást, beszélgetést  az asszisztensek is, mint a tanítók. És a tanítók is ugyanúgy beállnak öltözőt pakolni, udvari ügyeletesek lenni, ebédeltetésben segíteni, mint az asszisztensek.

Sokszor gondoltam arra itt is, csakúgy, mint az oviban, hogy édes istenem, milyen csodákat lehetne tenni a magyar iskolarendszerrel, ha minden osztályteremhez Magyarországon hozzácsapnánk egy plusz csoportszobát és egy állandó asszisztenst, aki a tanár és a gyerekek fő segítője lenne abban az elkeseredett szélmalomharcban, amit most egy 34 fős osztállyal vív egyetlen tanár. Óriási különbséget jelentene csak ennyi is, ezzel ugyan nem oldanánk meg a magyar iskolarendszer súlyos strukturális-tartalmi elmaradottságát, de a mindennapok komfortérzete, hatékonysága és fejlődési potenciálja ezerszer jobb lehetne.

Ami nem tetszett

Kezdjük azzal, ami szerintem nem jó vagy legalábbis bennem kételyek merültek fel, hogy jó-e.

- Nagy átjáróház van osztályban - a felnőttek jelenlétéről beszélek. Ez már az oviban is így volt, a suliban dettó. Hiába van elvileg állandó személyzete egy osztálynak, folyton valami helyettesítés van, fogalmam sincs mi ennek az oka, szervezési problémák, betegség vagy egyebek, de alig volt olyan nap a héten, amikor mindenki ott lett volna, akinek elvileg ott kéne lennie. Ezzel az a baj, hogy beesik valaki egy másik osztályból vagy egy vikarbyrå-ból (külsős helyettesítő-közvetítő) és a nap első felében még nincs igazán képben arról, hogy mi is van éppen és ki kicsoda. A gyerekeket ez mintha egyáltalán nem zavarná egyébként, szemmel láthatóan minden felnőtt felé nagy bizalmuk van és ettől a folytonos csereberétől biztos rugalmasabbak is lesznek... de engem zavart.

- Rengeteg egészségtelen kaját esznek a gyerekek. Majd szánok egyszer egy külön posztot a norvégok étkezési szokásaira, mert megér egy külön cikket. Mindenesetre nagy a mítosz akörül, hogy a norvégok milyen egészségesen étkeznek, biztos folyton csak friss halat esznek párolt brokkolival. Hát nem. Norvégiában nincs közétkeztetés az állami általános iskolákban (és ezt két év után sem tudom megszokni). Vagyis a gyerek azt eszi, amit magával hoz. Reggel fél9-től délután 3-4-ig. Ez két kijelölt, közös étkezést jelent, az egyik 11-fél12 körül van, a másik 2 óra körül - az osztályteremben, a padjaikon. A gyerekek többsége két külön matboks-ot (uzsonnásdobozt) hoz magával. Ami jó is lehetne, mert abba lehetne azért pakolni egészséges kajákat otthon a szülőnek és ez akár jobb rendszer is lehetne, mint a magyar kötelező tökfőzelék fasírttal menzakaja, amit úgysem eszik meg senki. De nem az. Az iskolák elvileg tiltják, hogy édességet vagy más nyiminyamikat hozzanak be a gyerek a matboksukban, de a gyakorlatban azt látom, hogy nem szólnak érte, ha mégis. Márpedig tömegével hoznak a gyerekek nutellás kenyeret ebédre, egy zacskó rágcsát vagy ételszínezékkel felturbózott cukros puffasztott rizst, amit beleszórnak az iskolatejükbe vagy egészen puritán módon két szelet üres kenyeret és egy tubus majonézt, amit rányomnak maguknak a kenyérre. Borzalom. Van négy-öt gyerek az osztályban, aki az én mércém szerint egészséges kaját hoz rendszeresen (gyümölcs, zöldség, sajt, teljes kiőrlésű kenyér, joghurt, főtt durumtészta stb.) és meg is eszi, de a többi nagyrészt nem. Én aztán nagyon nem vagyok egy keményvonalas bioguru, a saját három gyerekem is eszik mindent, amit lát (és talál otthon, hihi), de ez még nekem is sok volt, amit itt láttam.

- És a másik, szintén étkezéshez kapcsolódó baromság: az ebéd (fél12-kor) közben tévét nézünk. A norvég gyerektévéről, az nrk super-ről valami egyébként jópofa sorozatot vagy játékosan tanulós műsort. Ettől pedig Lukács Liza evészavarokkal foglalkozó szakpszichológus leájulna a székről és igaza is van (onnan gondolom, mert egyszer, pár éve készítettem vele egy interjút). Ha evés közben nem az evésre figyelünk, hanem valami egészen másra, konkrétan bámulunk egy képernyőt, az nagyon egészségtelen szokás. Ugyanis így nincs kontrollunk a saját evésünk felett. Vagy ész nélkül tömjük magunkba a kaját és fogalmunk sincs, hogy egyáltalán mit eszünk és mennyit, nem érzékeljük, hogy éhesek vagyunk-e még vagy sem. Vagy elfelejtünk enni, mert annyira lefoglal, amit látunk. Ez gyerekeknél elég nagy probléma, minden alkalommal több gyerek hagyta érintetlenül a kinyitott kajásdobozát és csukta be az evésidő végén. A felnőttek nem erőltetik az evést, sem itt, sem az oviban, a gyerekekre bízzák a dolgot. Ami klassz, mert itt nincs olyan, hogy Zsuzsika (akarom mondani Solveig), addig fel nem állsz az asztaltól, amíg meg nem eszed, ami a tányérodon van. Így viszont mindig szédelgett 2-3 gyerek délutánra az éhségtől. Én közép-európai vagyok, nem norvég, úgyhogy úgy döntöttem, nekem szabad egy kicsit erőltetni a dolgot  - más kultúra, majd arra fogom, azt úgyse piszkálják, ha erre hivatkozik az ember... Mindig odamentem és kedvesen szóltam azoknak a gyerekeknek, akik gülüszemmel bámulták a tévét, hogy egy kicsit egyenek már valamit, mondjuk azt a banánt ott a dobozukból. Általában ettek utána. Én meg megnyugodtam. :-)

Folytatom a következő részben azzal, ami egyértelműen tetszik a norvég oktatási rendszerben!