Épp ma 100 napja érkeztünk Norvégiába. Hihetetlen! Számvetés, élménybeszámoló, személyes tapasztalatok meg egyéb nyalánkságok az eddigi 100 napunkról itt, északon.

Ez első hónapunk végén írtam rögtön egy triász-posztot, mert egy cikkbe nem fért bele minden, amit szerettem volna (aki nem olvasta és szeretné, itt találja sorban: 1., 2., 3.). Aztán eltelt még két hónap és máris 100 napnál tartunk... Egyre jobban rácsodálkozom a szubjektív időészlelésre, mert nekem ez most sokkal rövidebbnek tűnt - talán feleannyinak. Ami pedig a legfurcsább, hogy egyszerre történt rengeteg minden és szinte semmi.

A sok dolog történik velünk, de nem történik velünk semmi paradoxona

Az első pár hét kihívásai és nehézségei szinte sokkolóak voltak. Rengeteg új dologgal szembesültünk, amit tetézett, hogy nem csupán a saját felnőtt teendőinkkel, az ország- és kultúraváltással kellett megbirkóznunk, hanem a gyerekeink nehézségei is a mi felelősségi körünkbe tartoztak, nagyon erős támogatást igényeltek az elején, lógott a nyelvünk és hullafáradtak voltunk az első hónap után. Azóta a gyerekek stabilan beszoktak a norvég intézményekbe, ahová járnak. A két kisebbik az oviba, a nagyfiam az iskolába. Bár vannak hullámzások és vannak nyűgös, nemszeretem napok - ezzel minden gyerek így van -, de alapvetően szeretnek járni oviba és iskolába.

Sorolom, mi minden történt velünk az elmúlt hetekben:

1. Elég jól vezetek már: ami azt jelenti, hogy el tudok menni a legközelebbi bevásárlóközpontig, simán átmegyek a 2 km-es alagúton, ami a szigetünkről vezet ki és hozom-viszem a kölyköket autóval reggel és délután suliba/oviba. Az elején nagy para volt a vezetés, most már mindennapi rutin. Pár hét alatt belejöttem.

2. A nagyfiamnak lett magyar anyanyelvű norvégtanára (tospråklige lærer) a suliban. Elvileg heti 3 órában járna neki, csak heti 2 órát sikerült kapnunk, de ez is nagy előrelépés, hogy kijár rendszeresen valaki, aki magyar nyelven segíti a norvég nyelvtanulását és az iskolai beilleszkedését.

3. A középsőnek elindítottuk a helyi norvég pedagógiai szakszolgálatnál, hogy kapjon személyre szabott szakszerű segítséget és fejlesztést az autizmus spektrumzavara miatt; ez is elindult hivatalosan, folyamatban az ügy, eddig segítőkész mindenki - de lassan haladnak a dolgok.

4. Végre lett személyi számunk, ami az alfája és az omegája a norvégiai hivatalos ügyek intézésének. Lassan ment. Itt (is) minden lassan megy. A Hivatal Norvégiában is hivatal. De ahogy a fødselsnummer meglett mindannyiunknak, onnantól kezdve sokkal több jogosultságunk van. Lett például háziorvosunk (Norvégiában nincs külön gyerekorvos, egy közös családi háziorvosunk van), akihez ugyan piszoknehéz bejutni (időpontot kell kérni telefonon és csak így lehet menni - jellemzően több nappal vagy héttel később...), de legalább ez már megvan, mert 3 gyerekkel azért kell a biztos tudat, hogy van egy háziorvosunk.

5. Jól kiismerjük már magunkat a környéken. Felfedeztük a gyerekekkel a környékbeli oviudvarokat - ezek funkcionálnak játszótérként -, tudom hova érdemes menni bevásárolni, ha kell valami, nagyjából tudom, hogy mi merre van a közelünkben. Igyekszünk bekapcsolódni a helyi életbe: a gyerekeket rendszeresen meghívják szülinapi zsúrokra, ahová elvisszük őket és sokszor elmegyünk a lokális rendezvényekre is, hogy ne szigetelődjünk el. De mindezek ellenére még nincsenek igazi kapcsolataink. Mindenki tartózkodó; udvarias és kedves, de távolságtartó. Mondjuk ezzel az égadta világon semmi bajom nincs, ez most teljesen megfelel nekünk.

6. A gyerekek fontos szavakat és kifejezéseket már tudnak norvégul. De még nem beszélnek, inkább hallgatnak. :-) Döbbenetes a gyerekek nyelvelsajátítása. Ha én kérdezek valamit tőlük itthon, hogy azt hogy mondják norvégul, nem feltétlenül tudják megmondani, de szituációban, kontextusban felismerik és önállóan is használják azokat szavakat és kifejezéseket, amelyekre szükségünk van a közösségben. Azt hogy jeg må på do ('WC-re kell mennem'), már egy hét után tudták mondani. :-)

Na, ezek a tények. Elég sok minden történik és történt velünk. Közben pedig az a határozott érzésem, hogy szinte semmi nem történik. Merthogy elég békésen csordogálnak a mindennapjaink. Valahogy lelassultunk mi is Norvégiában - ez pedig nagyon jó érzés. Erre tök jó példák a hétvégék.

A hétvégéink

Otthon, Budapesten két dolog volt: vagy rettegtem a hétvégétől, hogy itthon van mindenki, méghozzá esős hétvége lesz: jaj, mi lesz velünk egész hétvégén, egymás agyára mennek otthon, a négy fal között a gyerekek. És ez is volt: egymást ölték a gyerekek otthon - vagy az ettől való félelmemben telezsúfoltam családi programokkal a hétvégét... és aztán emiatt voltunk hullafáradtak. Meg még ide is elugrottam, oda is beszaladtam és még egy esti sörözést is lebeszéltem valakivel. Összefoglalva: vagy túlzsizsegtük a hétvégét vagy unatkoztunk.

Itt minden hétvégén kirándulunk és sétálunk valahol a természetben. Tulajdonképpen az a vicc, hogy ezt otthon is megtehettük volna, de nem tettük. Norvégiában viszont nincs mit csinálni, csak kirándulni. Gyönyörű, hívogató a természet: ezért minden hétvégén kirándulunk. Már mindannyiunknak van olyan felszerelése, amiben esőben, sárban, fagyban, latyakban is nyugodt szívvel nekivághatunk az erdőnek és az ösvényeknek. Felhúzzuk a bakancsot vagy a gumicsizmát (mondjuk az előszobai készülődés legalább félóra, mire mindenkire felkerül az időjárásálló hacuka...), visszük a hátizsákban termoszban a teát és az uzsonnát. Egész meredek domboldalakra is fel tudunk már kapaszkodni a legkisebbel is, aki még csak 3 éves - a szép helyeken pedig megállunk és piknikezünk. Eleinte ugyan ment a nyavalygás és a siránkozás, hogy jaj, fáj a lábam, menjünk haza, ez unalmas... stb., de nagyon hamar, pár hét alatt beleszoktak a dologba - főleg, hogy az oviban is minden hétfőn mennek hosszú, többórás gyaloglós kirándulásra - és szombat reggel már maguktól kérdezik: hova megyünk ma kirándulni?

A természetben töltött rendszeres idő mellett tulajdonképpen az is természetben töltött idő, ha csak kimegyünk az udvarunkra... :-) Vannak lusta vasárnapjaink, amikor még a nap is süt és nem csinálunk semmi különöset, csak jól elvagyunk kint, a házunk körül. Egy kis szigeten élünk, ahol kristálytiszta a levegő, csend van, nincs kerítés, nagyrészt az erdő öleli körül a házat, ahol lakunk... és bármikor le lehet sétálni a 2 percre levő tengerhez. Az elején nem tudtak mit kezdeni ezzel a külső térrel a gyerekek. Szerintem valamennyire félelmetes is volt nekik. Mostanra azonban már belakták, otthonosan mozognak a sziklás terepen, klassz játékokat találnak ki maguknak az udvaron és egyedül is jól elvannak kint. Most például, hogy megjött az igazi fagyos hideg, a jéggel játszanak, feltörik a pocsolyákban a jeget, csúszkálnak rajta stb.

Mindez nagyon jó hatással van mindannyiunkra, az a tudományos cikkekben leírt környezetpszichológiai kutatási eredmény, miszerint a természetben töltött idő az egyik fontos tényezője lehet a mentális és fizikai egészség megőrzésének; és szinte minden másnál jobban regenerál és aktívan pihentet a természetben sétálás, kirándulás, túrázás - ez most a mindennapi valóságunk és így bizton állítom, hogy tényleg elképesztően jót tesz gyereknek, felnőttnek egyaránt. Szenvedélyes urbanofil emberként nem gondoltam volna, hogy ez ennyire fontos lehet nekünk és ennyire jó lesz megélni a csendes, eseménytelen természetközeliséget! Nekem pillanatnyilag egyáltalán nem hiányzik a városi nyüzsgés, nagyon jólesik ez a fajta zárkózottság, állandósult nyugalom, ami itt körülöttünk van.

Én meg átmenetben vagyok

A férjemnek ott van a munkája Bergenben, az egyetemen. Most épp sok, nagyon sok. De majd a december biztos nyugisabb lesz neki, mert mindenki a karácsony bűvkörébe kerül hamarosan. A gyerekeknek is megvan a maga dolga a hétköznapokon az oviban és az iskolában. Én meg átmenetben vagyok. Mert az első hónapokban csak kapkodtam a fejem és igyekeztem beállítani egy napi rutint az életünkben. Kidolgozni az új folyamatokat, amelyek eddig már működtek otthon, Magyarországon. Most, három hónap után már nagyjából eljutottunk oda, hogy a folyamatok többé-kevésbé sínen vannak, működik a napi családi életünk, van egy hozzávetőleges hetirendünk és már nem krízismenedzselni kell, hanem "csak" működtetni.

A háztartásvezetés nyilván nem elégít ki (soha, de soha nem mostam még ennyit, mint itt ezt a konténernyi saras ruhát naponta!). A délutánok és a hétvégék a gyerekeké - pipa, az esték a férjemmel közös kettesbenes idősávok - pipa. De a napközbeneket, kb. 9-3-ig még nem használom elég jól, feszesebb időbeosztásra lenne szükségem, hogy minden beleférjen, amit szeretnék. Dolgozom továbbra is otthoni, magyar klienseimmel coachként - online, meglepően jól működik a dolog, pedig ódzkodtam tőle eleinte.

Tanulok norvégul, de rendszertelenül - ebben nagyobb fegyelemre lenne szükségem, hogy tényleg mindennap elővegyem legalább egy órára a nyelvtanulást - mert így nagyon lassan haladok. Az írott szövegeket tök jól értem már, az oviba is gyorsan megírom az emailt norvégul, hogy beteg a gyerek és itthon marad pár napot; a sulis második osztályos leckével is elboldogulok délutánonként a fiammal. De a szóbeli kommunikációval hadilábon állok. Olyan nehéz érteni az anyanyelvi beszélőket! Olyan nehéz ez a kezdeti, bénázós időszak, amikor az a leggyakoribb kommunikációs panelem, hogy jeg forstår ikke, 'nem értem'. És persze tudom, hogy csak azzal tudok túljutni ezen, ha itthon ráfekszem napi szinten a nyelvtanulásra, amikor meg nem itthon vagyok és a helyiekkel érintkezem, akkor ha törik, ha szakad megpróbálok beszélni és kommunikálni norvégul. Legtöbbször egyébként az akasztja meg a nyögvenyelős próbálkozásomat a norvégul beszéléssel, hogy látva a küzdelmemet, azonnal átváltanak angolra az emberek, amivel némileg megmentenek engem, viszont nem segítik a fejlődésemet. Ezt ők persze nem tudják, csak segíteni akarnak. :-)

Úgyhogy az oviban - ahol a leggyakrabban kommunikálok a napi eseményekről a pedagógusokkal - például már szóltam, hogy légyszi ne váltsanak angolra, hanem várják ki, amíg végigmondok egy nyomorult mondatot norvégul - ők meg mondják el háromszor lassan (nagyoooon lassan) a saját közlendőjüket szintén norvégul, mert gyakorolni szeretnék. Mosolyogva bólintottak. De tudomásul kell vennem, hogy én nem vagyok egy kifejezetten gyors nyelvtanuló - soha nem is voltam - és kissé lusta is vagyok... ezért ez még több hónap lesz, mire nem érzem küzdelmesen szánalmasnak a beszédre irányuló próbálkozásaimat.

Közben belefogtam abba a projektbe, amire vágytam - ez nagy boldogság. Regényt írok. Vagy mit. Nem is tudom pontosan a műfaji meghatározását, de az biztos, hogy próza lesz. Már 20 oldalnál tartok, ezt egy hónap alatt hoztam össze... És hogy miről? Az aktuális norvégiai életünkről, Norvégiáról, rólam, mindfulnessről, slow life-ról, meg mindarról, ami itt az Örömterv blogon is kiemelt fontosságú nekem: a hogyan és mitől lehetünk jól (sőt jobban... és még jobban) kérdéséről. Sokat olvasok ebben a témakörben és egyébként is van már egy csomó gyakorlati tapasztalatom az elmúlt 5 év coachingjaiból: annyi önmegvalósítós, útkeresős, tervezős, megvalósítós, elakadásból kilábalós, összegzős, újrakezdős, problémamegoldós, rátalálós, kitalálós, gomolygósból kitisztulós életszakaszt, emberi történetet, személyes utat kísértem végig coachként, hogy van bőven elég gondolat, ötlet, érzés és konklúzió a fejemben. De nehogy azt gondoljátok, hogy rájöttem valami szuper bölcsességre... épp ellenkezőleg: látom és tudom, hogy nem egy tuti megoldás van, hanem ezer és ezer árnyalat és mintázat, nem egy érvényes válasz, hanem milliónyi. Szóval egyetlen tuti tippre felfűzött gagyi életvezetési-tanácsadós-megmondós biztos nem lesz a könyvem, legalábbis szándékom szerint nem. Ami a legfontosabb: jólesik írni, nagyon otthonos közegem az írás, örülök, hogy elkezdtem! Hogy mikorra készülök el vele és lesz-e belőle fizikailag kézbe vehető, igazi könyv... azt nem tudom. Teljesen tapasztalatlan vagyok ezen a téren, úgyhogy ha valaki tud kiadói kapcsolatot vagy ő maga szívesen kiadná a könyvemet, ne habozzon megkeresni. :-)

És végül a dolgok teljesen váratlan egybeesése, hogy az itteni bergeni magyar közösségből (ami nem túl aktív és nem túl nagy - de létezik legalább) néhányan, akik régóta itt élnek már, épp most kezdtek el szervezkedni, hogy egy szombati magyar közösségi iskolát/játszóházat indítsanak az itteni magyar anyanyelvű gyerekeknek és ezzel párhuzamosan lehetőséget a szüleiknek a találkozásra, beszélgetésre, együttműködésre. Folyamatban egy egyesület alapítása, amivel megnyílnának a hivatalos kapuk is, hogy helyet, támogatást stb. kapjon ez az ügy. Én is bekerültem abba a 8 fős szervező körbe, akik többsége tizenéve itt élő magyar, és ez nagyon izgalmas. Leginkább a tartalmi kialakításban látom a helyemet és a szerepemet, az meg még odébb van, de a lelkesedés és az akarat már most is megvan - reméljük igény is lesz rá, mert az egyesület-alapításba és annak adminisztrációjába sok energiát fektetnek most a csajok. Izgatottan várom a folytatást!

Legközelebb karácsony környékén jelentkezem. Szép őszt és jó karácsonyi készülődést kívánok nektek!