Aki nem olvasta, itt elolvashatja az 1. részt, az első egy hónapunk tapasztalatairól. Az előző részben leginkább a körülményeinket írtam le - amelyek a minőségi élet, természetközeliség, eső triászával jellemezhetőek. Most továbbmegyek, legyen mélyebb a merítés. Kihívásokról lesz szó - az első pár hét tapasztalatai alapján.

Gyerekkel külföldre költözni

Gyerekekkel külföldre menni nyaralni tök jó mulatság. Fárasztó ugyan, de legtöbbször mindenkinek jó élmény, kikapcsolódás, új ingerek, kaland... stb. Mert mindenki tudja, hogy 1-2 hét és utána hazamegyünk.

Ugyanez teljesen más, ha hosszabb távra való kiköltözésről van szó. Otthon, az indulás előtti hónapokban mindenki azt mondogatta nekem: "Óh, meglátod, a gyerekek milyen könnyen veszik majd! Nekik meg se kottyan! A gyerekek nagyon rugalmasak." Én már akkor is tudtam, hogy ez egy közhely, egy bullshit. Mindig mosolyogtam, hogy persze, persze... de közben belül éreztem, hogy előreláthatóan lesznek itt nehéz napjaink az elején. Lettek.

Mert biztosan van olyan gyerek, akit tényleg semmilyen módon nem zavar és egyáltalán meg se kottyan neki:

ha nem látja az imádott nagyszüleit hosszú-hosszú ideig; ha kiszakítják az otthonából és egy új otthont kell megszoknia; ha egy kukkot sem ért abból, amit beszélnek körülötte és ha ő maga sem tudja a legalapvetőbb közléseit, szükségleteit elmondani az itteni felnőtteknek és gyerekeknek; ha magányosnak érzi magát, mert belecsöppen egy teljesen új közegbe; ha otthon maradtak a barátai és nem tud velük találkozni jó ideig; ha a szeretett tanítóját/óvónénijét is elveszíti; ha itt teljesen másképp mennek a dolgok, mint azt az otthoni környezetben megszokta; ha a klíma is abszolút más; ha nem lehet olyan kajákat, élelmiszereket kapni, amiket otthon szeretett enni; ha érzi a bizonytalanságot: hogy idegenben a szülei sem tudnak mindent szakértő módjára és bizonyos dolgokban inkompetensek, pedig otthon azt érzete, a szülei (nagyrészt) omnipotensek. Ésatöbbi, még lehetne sorolni...

Biztosan van ilyen gyerek, nem zárom ki, de hogy a legtöbb gyerek mindettől többé vagy kevésbé megborul, kiakad, megbillen... az biztos. Traumának azért nem nevezném, az erős szó, valószínűleg egy egészséges gyereknek egy egészséges családban nem trauma egy külföldre költözés, ha a szülei mellette vannak és támogatják. De hogy nagyon nagy kihívás, amivel a korlátozott és életkorából adódóan hiányos érzelmi és praktikus eszköztárával valahogy meg kell küzdenie, az biztos. Ez nem egyszerűen beszokás egy új oviba, nem egyszerűen egy másik városba költözés Magyarországon stb. - azok is új és nehéz helyzetek, de itt ország-, nyelv- és kultúraváltásról van szó és számoljunk le végre azzal az illúzióval, hogy ez könnyedén megy nekik. Nem megy könnyedén. Még a felnőtteknek sem.

Nekünk is borzalmas volt az első egy-két hetünk. Mert annyira nehéz szülőként látni, ha a gyerekednek erős diszkomfortérzete van, ha kiborul és nem tudod biztosítani, hogy azt a megoldást kapja, ami őt tényleg megnyugtatná (konkrétan azt, hogy menjünk haza). Ha napjában 17x hallod, hogy "fúj, Norvégia" és azt visítja, hogy "haza akarok menni". Mert még a két kisebbik (4 és 2 éves) is felfogta, megértette, hogy ez nem egy kis idő lesz, ez nem nyaralás.  Azt persze nem tudják felmérni reálisan, mennyi az az egy év, amiről beszéltünk nekik (akkor tervezünk hazautazni legközelebb), de azt látták, hogy megérkeztek a cuccaink egy kisteherautóval és ez egyértelművé tette számukra, hogy most ez az új otthonunk. Amiért nem feltétlenül lelkesedtek annyira, mint mi.

Mert mit érdekli őket, hogy szép a táj, hogy szép bútorokkal van berendezve a tágas ház, ahol lakunk, hogy látni a tengert az ablakokból és a teraszról... Nekik más a fontos. Az első napokban még a hatalmas udvart, a kertet, a nagy trambulint sem tudták igazán élvezni, nem tudtak mit kezdeni vele, folyton kiabáltak velünk és egymással, összevesztek mindenen, alig akartak kimenni, inkább csak tévét nézni bent. Nem értettem, én szinte csak kint lettem volna... Ehhez is idő kellett nekik, mostanra már belakták a kertet is, új kinti játékokat találnak ki, sokat trambulinoznak és bicikliznek. De eleinte biztonságosabb volt a bent, mint a kint.

A változás nehéz a gyerekeknek is. És a változás ellen a maguk eszközeivel tiltakoztak is rendesen, mindegyik habitusa és életkora szerinti reakciókkal. Ezt pedig kemény volt szülőként kezelni: biztonságot nyújtani, mosolyogni, megnyugtatni... amikor te is hullafáradt vagy, egy dobozhalom az egész lakás és neked magadnak is van némi diszkomfortérzeted, mert egy tökúj helyen vagy egyik napról a másikra.

A gyerekek a megszokottat akarják. Az ismertet. A középső gyerekünkre különösen igaz ez, autistaként nagy kibillenést jelentett neki a kiköltözésünk az otthoni stabil és kiszámítható környezetből és napi rutinból. A legnagyobb gyerekünk, aki 7 éves, kifejezetten vagány és kalandvágyó, de ez a rakat új dolog és változás még neki is sok volt... A legkisebbünk pedig egy 2 éves dackorszakos, aki most még hatványozottabban próbálta kifejezésre juttatni az akaratát.

Tehát nem volt egyszerű az első pár hét, de tudtam, hogy minden oldódik és enyhül majd, csak idő kell hozzá. Most van itt ez az idő, kb. egy hónap után. Még mindig van számos nehézségünk; de látszik, hogy elkezdtek adaptálódni az itteni környezetbe és mindennapi életbe. Látszik a gyermeki kíváncsiságuk, nem csak az ellenállásuk! Vannak már örömeik, pozitív élményeik és rájöttek, hogy a lazac is finom, nem csak az otthon jól megszokott csirkemell. :-)

A saját személyes kihívásaim: angol, norvég, vezetés

Tudtam, hogy a Norvégiába költözéssel muszáj lesz legyőznöm néhány régi mumusomat, amivel eddig évekig nem foglalkoztam - vagy csak korlátozottan. De egyébként ez kell, azt hiszem, ez a legjobb a mumusok legyőzésére. A kell, a muszáj. Mert egyébként csak teszetoszáskodás van és "ej, ráérünk arra még".

Mivel napi szinten kell kommunikálnom a gyerekeim óvónőivel és tanítóival, ezért muszáj használni végre az angolt. Nagyon béna az angolom, sokszor nekifutottam már, hogy jobb legyen, de idő hiánya (jó, inkább lustaság) miatt soha nem ugrottam meg egy igazán jó szintet. Pár hét után azt érzem, hogy igen, tényleg ciki az angolom, nem tudom úgy kifejezni magam, ahogy szeretném és ahogy magyarul tudnám. De megértetni meg tudom magam, napi szintű ügyeket üzembiztosan meg tudok beszélni angolul, ami igenis jó érzés - és bízom benne, hogy hétről hétre egyre jobban megy majd!

Olyan irigylésre méltó, hogy itt az iskolástól a 80 éves szomszéd néniig mindenki NAGYON jól beszél angolul. Pedig mi "vidéken" lakunk, egy 900 fős kis szigeten, nem Osloban, a fővárosban. Mindenki jobban beszél nálam - ez az érzésem. Kijött hozzánk valaki a helyi elektromos művektől megnézni valami hálózati problémát, a villanyórán bütykölt valamit és utána váltottunk pár szót. Nála, az 50-es villanyszerelő szakinál éreztem azt, hogy egy szinten van az angolunk. :-) Norvégiában mindenki azonnal, evidensen vált angolra, ha kiderül, hogy nem vagy norvég. Mindeni folyékonyan, erőfeszítés nélkül beszéli az angolt. Aminek biztosan a magas szintű iskolai angoloktatás az egyik kulcstényezője, a másik pedig szerintem az, hogy nem szinkronizálnak a norvég tévében semmit. Itt is nyilván mindenki kedvenc szórakozása a délutáni-esti tévézés, és azzal, hogy hallod a menő amerikai filmek eredeti szövegét (norvégul feliratozva), rengeteget tudsz angolul tanulni észrevétlenül! Ezért lehet az, hogy az idősebb, nyugdíjas generáció is jól beszél angolul, pedig ők nem feltétlenül a gyerekkorukban tettek szert jó angol nyelvtudásra.

A norvégot tanulom, skype-on keresztül, egy otthoni, budapesti tanárral. Eddig kb. 15 órám volt, tehát nem beszélgetnék még Jostein Gaarder műveiről norvégul egy norvéggal, de az alap udvariassági formulákat, köszönéseket már norvégul mondom és lassan megpróbálok majd egyszerű közléseket is norvégul megfogalmazni. Ha egyáltalán megértik, amit mondok... Ennek majd egy külön posztot szentelek, mert nagyon érdekes téma, hogy mi is van itt nyelvileg: dialektusok sokasága és mellé két hivatalos norvég nyelv (a bokmål és a nynorsk). De minden nyelvváltozat normatív, tehát mindenki azt használ, amit akar, a saját dialektusában beszélhet. Mindenesetre egyelőre egy kukkot sem értek abból, amit mondanak, és mint kiderült a napokban, egy egyszerű kérdésemet sem értették meg (pedig igazán szépen artikuláltam + nyelvtanilag is helyes volt), csak mert ők itt, ebben a régióban néhány hangot másképp ejtenek, mint ahogy én "hivatalosan" tanulom a kiejtést... és így máris mást vagy semmit nem jelent az, amit én mondok. :-) De próbálkozom: kérdezek új szavakat, megerősítést kérek arra, hogy jól tudok-e egy-egy kifejezést és igyekszem eltanulni az ő differenciált kiejtésüket. Olvasni már elég jól tudok norvégul, egyszerű szövegeket írásban tök jól megértek, persze hangzóbeszédben ez sokkal bonyolultabb... de ez minden idegen nyelven így van.

Vezetés. Mivel a férjem bejár dolgozni Bergenbe (menetrendszerinti busszal kb. fél óra), ezért muszáj itt helyben nekem megoldanom a gyerekek szállítmányozását napközben. Máshogy ugyanis nem lehet közlekedni a szigetünkön. Bjoroy-t egy 2 km-es alagút köti össze a szárazfölddel - az Északi-tenger alatt. Azon még nem merészkedtem át egyedül, de a szigeten már egyedül vezetek. Nincs más lehetőség, ugyanis nem lehet máshogy eljutni az iskolába vagy az oviba: egyetlen szűk, egysávos út szeli ketté a szigetet, ami sziklák között halad, mellette nincsen gyalogút vagy járda... tehát muszáj autóba ülni és vezetni.

Otthon, Budapesten nem voltam erre rászorítva. Ott egyszerűbb volt tömegközlekedni, mint a belvárosban, a dugóban autóban ülve szívni, ezért én mindig metróztam, villamosoztam vagy bicikliztem. Szinte nulla vezetési rutinnal érkeztem ide, annak ellenére, hogy 20 éve van jogsim. Úgyhogy az első napokban férjjel az anyósülésen igyekeztem begyakorolni az útvonalat az oviig és az iskoláig. Máshová úgyse nagyon lehet itt menni, mert nincs más, se egyetlen bolt, se posta, se kávézó, se semmi. Egyébként pár kilométerről van szó csupán, de az milyen terepen! Sorolom: szűk (nagyoooon szűk!), egysávos út (amin szembejövő forgalom van), dombra fel, dombra le (nagy kaptatókkal) és közvetlenül a tengerparton is fut az út egy szűk szorosban, ahol szembetalálkozhatsz pl. a busszal (nem kicsi, jó nagy). Még nem történt meg. De azt is megoldom majd valahogy. :-)

Az első napon, kb. két hete, amikor a férjem már nem tudott mellettem ülni az autóban és egyedül kellett megoldanom a három gyerekkel, baromi kevés rutinnal a vezetést ezen a technikai kiképzőpálya-szerű útvonalon, akkor konkrétan beültem a volán mögé és elsírtam magam. Sírtam két percig, jólesett. Aztán megtöröltem az arcom, lenyomtam a kuplungot és elvittem a gyerekeket. Azóta biztos mindenki ismeri már a szigetünkön a magyar rendszámú autónkat, meg benne engem, aki időnként visszacsúszom egy kicsit a meredek lejtőkön való elinduláskor, nem tudok mindig szakszerűen lehúzódni az út szélére és hadilábon állok a tolatással. A biztonság kedvéért ki van téve egy nagy "L" betű is a szélvédőre, ezért bízom benne, hogy vigyáznak rám, ha meglátnak az úton. Egyébként mindenki előzékeny és mindenki betartja a sebességkorlátozást, előzgetni meg úgysem lehet ezen a terepen, ettől legalább nem kell tartanom. És jó érzés tudni, hogy valószínűleg kb. 3 hónap múlva már meg se kottyan az, ami most nehéz...

Összefoglalva: a mumusaim oszlóban. Nem Oslo-ban. Hanem eloszlóban, eltűnőben... :-) Jó dolog ez a muszáj.

FOLYT. KÖV. A következő (egyben záró) 3. részben az ovis beszoktatásról és az iskoláról írok majd. Nagyon érdekes lesz! Figyeljétek a folytatást!