Itt az utolsó, 3. része a "hogy vagyunk egy hónap után Norvégiában" sorozatomnak. A kezdőcsomag stratégiailag fontos része volt a gyerekek oviba való beszokása és a sulikezdés. Mélyvíz volt, mert az érkezésünk utáni héten már bele is csaptunk a lecsóba...

Óvatosan fogalmazok még ezzel kapcsolatban, mert csak minimális rálátásom van egyelőre az oktatási rendszerre. Sokan tudjátok, hogy "előző életemben" (hihi) pedagógus voltam, 9 évig aktívan tanítottam, mellette módszertani szakértőként is dolgoztam pedagógiai területen, tananyagfejlesztésben is jártas voltam... Ez még az ősidőkben volt, nem a mai centralizált és szakmailag erősen vitatható perspektívájú magyar oktatásban. Amikor még nem volt tiltott szó és elítélendő hülyeség a kompetencia-fejlesztés. Hű, a mindenit, ez már 10 évvel ezelőtt volt! De az oktatási rendszerek, módszertanok, új idők új szelei és a konkrét pedagógiai gyakorlat iránti érdeklődésem azóta is megmaradt.

A szokásos, mindennapi játék az ovi udvarán: pocsolyázás :-)

Nem merek tehát messzemenő következtetéseket levonni egy hónap szülői tapasztalata alapján, mert még egyetlen norvég intézmény egyetlen pedagógiai programját sem olvastam el és mély rálátásom még nincs a struktúrára... de a szemlélet és a hozzáállás, a napi rutin így is átjön. Szubjektív beszámoló arról, szülőként hogy éltem meg az első időszakot. Kezdem a sulikezdéssel, ez a könnyebb:

Iskola - az első egy hónap

Laza. Jókedvű. Barátságos. Ezek a legfontosabb tapasztalataim eddig az iskoláról. A nagyfiam a második (elemi) osztályt kezdte itt augusztus közepén, mert itt már augusztusban elkezdődött az iskola. És az ő tapasztalata is ez: imád iskolába járni! Pedig természetesen vannak nyelvi nehézségei, hiszen nem beszél norvégul (30-50 szót tud csupán) és egy csak norvégul beszélő tanulókból álló osztályba jár. Nem volt lehetőségünk mást választani, mert itt a szigeten, ahol lakunk csak egyetlen kis helyi iskola van. Bergenben, a legközelebbi nagyvárosban vannak olyan iskolák, amelyek nyelvi előkészítő osztállyal biztosítják a beilleszkedést a bevándorló, norvégul nem beszélő gyerekeknek. De ez itt, ahol mi lakunk, nem biztosított; azt pedig nem szerettük volna, hogy hosszan kelljen utaztatni őt 7 évesen az iskolába. "Mindenben segítjük majd őt!" - mondták az iskolában az előzetes beszélgetések során.

Úgy tűnik, tényleg nagyon befogadóak, nyitottak, figyelmesek, türelmesek vele - a kommunikációs nehézségek ellenére is.

24-en vannak az osztályában, ez itt egy viszonylag nagyobb létszámú osztálynak számít. 2 tanítója van, napi beosztásban váltják egymást. Egyik nap egyikük, másik nap másikuk van velük.

A tanítás 13 óráig tart, pénteken csak 12.30-ig. Ez a kötelező iskolai rész és természetesen ingyenes. Utána kezdődik az SFO, a  délutáni "napközi", ez pedig már fizetős. Eleinte azt gondoltuk, hogy elég, ha délelőtt iskolában van,  mert az is épp eléggé fárasztó lesz neki. De mivel a fiam annyira szeretett volna az SFO-re is menni, ahová az osztálytársai jó része is jár és nagy focizások vannak, amit ő imád, hogy befizettük erre is. Jóval több az SFO, mint az otthoni napközi, egyrészt nincs semmiféle kötelező leckeírás... másrészt több (3-4) tanár van 20-25 gyerekkel, sokat lehet kint játszani és bent is sokféle közös játék (legózás, társasjáték stb.) közül lehet választani. Pénteken filmnézés, közös hotdogozás és bingózás van. :-)

Nincs közétkeztetés az iskolában. Ettől nagyon tartottam. Mert otthon, Magyarországon az olyan kényelmes és jó volt, hogy tudtam, van az iskolában tízórai, meleg ebéd, uzsonna - elég jutányos áron, még ha a minőség a mi gyerekkorunk óta mit sem változott, ugyanazokat az ehetetlen vackokat adják a menzán, mint 40 évvel ezelőtt. Betonkemény, lisztcsomókkal teli sárgaborsófőzelék vagdalttal (ami vmi ehetetlen trutyi, húst csak nyomokban tartalmaz). Brrr. De mindegy, a gyerekem nem volt nagyon válogatós, elég sok mindent megevett otthon, így nem volt nagy gond a menzával sem. Most az van, hogy matboxot (uzsonnásdobozt) teszek be reggel. Egy óriásit, amibe az egész napi élelmet felhalmozom. Kétszer veszik elő a matboxot napközben az iskolában: fél10-kor (ez a tízórai, otthon kell reggelizni) és fél egy körül (ez az ebéd). Hamar rászokott a fiam, látszólag nem hiányzik neki a meleg ebéd... viszont soha, de soha nincs maradék délutánra az uzsonnásdobozában. :-)

Sok időt vannak kint a gyerekek a szabad levegőn. Rengeteget. Nekem úgy tűnik, hogy szignifikánsabban kevesebbet vannak az osztályteremben, mint kint. Pedig itt aztán nem túl kegyes az időjárás... Heti egy nap turdag (túranap) vagy tornatermi nap - mikor melyik, de ilyenkor csak a mozgásé, a sporté, a szabadban való kirándulásé a főszerep.

Lassan haladnak a tananyaggal. Belelapozva a másodikos norvég olvasókönyvbe azt látom, hogy nincs öles léptekkel haladás, rohanás, mint nálunk. A szövegek nagyon egyszerűek, óriási betűkkel, egyszerű feladatokkal. A magyar első osztályosok zöme kb. decemberben már ennél nehezebb szövegeket kell, hogy olvasson, mint ami itt a másodikos tananyag.

Hétfőtől péntekig van lecke - de hétvégén nincs. Nagyon rövid, egyszerű, max. 15-20 perc alatt elvégezhető leckét kapnak, az adott napi tananyaghoz kapcsolódóan (ami most úgy tűnik, hogy egy tantárgy csupán, egyetlen tematikai egység naponta).  A fiam személyre szabott házi feladatot kap, ezért kifejezetten hálás vagyok, hogy az ő nyelvi szintjének megfelelő, nagyon egyszerű és sikerélményt hozó feladatokat kap és nagy dicséretekkel jutalmazzák az erőfeszítését!

Amit imádok szülőként, hogy minden hétre vonatkozóan megküldik a tanítók egy online felületen hozzáférhetően az ukeplan-t, a hetitervet. Ebben minden napra le van írva, hogy ki az aznapi tanító, mi a lecke, minden fontos üzenet és tudnivaló a hétre vonatkozóan + egy táblázat is, hogy melyik tantárgyból hova jutnak el a hét végére. Ez utóbbi E/1. személyben van megfogalmazva, tehát arra van kitalálva, hogy felolvassuk a gyereknek: pl. nálunk erre a hétre ilyenek vannak kitűzve: "norvég: tudok egymással rímelő norvég szavakat mondani (az olvasmányban több is van)", "matek: tudok 20-ig számolni", "angol: tudom a fontosabb színeket angolul", "szociális készség: mondok valami kedveset egy osztálytársamnak"  - ezek a fiam könnyített, személyre szabott feladatai. A "szociális készség" kategóriának pedig külön örülök!

Sok assistent, pedagógiai segítő van a tanítók körül. Úgy látom, hogy kifejezetten tudatos koncepció, hogy nagyon fiatal, 20 év körüli fiúkat, lányokat is felvesznek asszisztensnek. Akik értenek a srácok nyelvén, lazák és jófejek, olyan zenét hallgatnak, mint ők, együtt fociznak velük az udvaron, együtt "hülyülnek" velük. Mindenki közvetlen egyébként, autoritásnak nyomát sem látom. Mintha az lenne a mindenek felett lebegő, átfogó cél, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában. Szeressen bemenni és ott lenni. Ne szorongjon, ne féljen, ne aggódjon (hogy sikerül-e a matekdoga, hogy beszól-e neki vki, hogy sikerül-e a kislabda-dobást abszolválni...).

Pedagógiailag mélyen egyetértek. Mert csak és kizárólag ilyen légkörben lehet tanulni. Ha a tanulást a szó valódi értelmében: a saját motivációból, saját úton eredményt, tudást, kompetenciát megszerzésként definiáljuk. Nem pedig magolásként, szívásként, muszájként...

Az ovi udvarán a sziklás részt természetes játszóterepként, szabadon használják a gyerekeknek

Ovi - az első egy hónap

Ez sokkal nehezebb volt, mint azt előtte gondoltam. Elsősorban magam miatt nehéz! Másképp képzeltem az ovit. Illetve egy hónap távlatából pontosítok: nagyon is így képzeltem, de én nem voltam erre még felkészülve.

A barnehage-ban, az oviban 1 éves kortól fogadnak gyereket, tehát itt nincs külön bölcsi, az ovi látja el az iskolakötelezettség előtti időszak összes szociális és pedagógiai szolgáltatását. És mivel a norvég nők jó része visszamegy dolgozni legalább részmunkaidőben a gyermek 1 éves korától, ezért vannak is bőven totyogósok az oviban. A két kisebbik gyerekem két különböző korosztálynak számít, ezért más csoportba kerültek, életkoruknak megfelelően.

Egy csoportban kb. 14-18 gyerek van, ennél nagyobb létszámú csoportokat nem láttam. Ehhez adott csoportonként teljes munkaidőben egy pedagógiai végzettségű óvónő és két, szintén teljes munkaidejű barnehage assistent. A barnehage assistentek is rendelkezhetnek pedagógiai végzettséggel, de ez nem feltétlenül elvárás. Az asszisztensek itt nem dadusok: ugyanúgy játszanak a gyerekekkel, énekelnek velük, velük vannak kint és bent, közös aktivitásba vonják be őket, mint az óvónők. Szinte mindenben egyforma a munkamegosztás az óvónőkkel, a beszoktatás ideje alatt nem láttam nagy különbséget a mindennapi tevékenységeik és feladataik között. És még egy fontos adalék: a fiam és a lányom csoportjában is van férfi asszisztens. Itt egyáltalán nem furcsa és szokatlan dolog, hogy férfiak dolgoznak az oviban - bárcsak Magyarországon is így lenne!

Beszoktatás. Szétszorongtam magam az első két hétben. Aminek belátom, főként én magam vagyok az oka. Otthon Magyarországon úgy nézett ki a bölcsis/ovis beszoktatás (ha jól számolom, összesen 5x csináltam már végig...), hogy ha bementünk újoncként egy intézménybe - minden nap egy kicsit többet -, akkor egy idő után, gyakran már másnap-harmadnap szülő nélkül volt bent a gyerek a csoportban legalább fél órát, aztán napról napra egyre többet. És ilyenkor foglalkozott vele valaki. Megmondta, hogy mit csináljon, az első pillanattól volt egy határozott rendje a bölcsis/ovis életnek. Melléült a gondozónő/óvónő játszani, kézenfogva odavezette játékokhoz, ölbevette és úgy mentek ki az udvarra stb.

Hát itt nem küldtek ki minket a csoportból. Ami még önmagában nem lenne baj, de nem igazán foglalkozott a gyerekünkkel senki. Mármint persze udvariasan bemutatkoztak az elején, egy szülőkonzultáció is volt, meg azt is elmondták, hogy milyen ruhadarabokat hozzak be a szekrényébe (sok, sok, nagyooon sok esőruhát és gumicsizmát), de aztán ennyi. A férjem ment a kislányommal, én a fiammal - az első héten bent voltunk velük délig mindennap, játszottunk velük, felfedeztük az udvart stb. de egyre értetlenebbül álltunk a dolog előtt, hogy az óvónők láthatóan nem keresték a kapcsolatot a gyerekünkkel... mi pedig nem értettük, hogy mi lesz ebből, hogy fog így beszokni a gyerekünk, ha nem kezd el kötődni hozzájuk, és hogy fogják megérteni majd, hogy mit szeretne, hiszen csak magyarul tudnak a gyerekeink, norvégul nem.... Én napjában többször odavezettem kézenfogva a fiamat valamelyik felnőtt közelébe és rámutatva hangosan elmondtam a nevét, hogy legalább be tudja azonosítani őket, ha mi már nem vagyunk itt. Ők ilyenkor mosolyogtak és lehajoltak hozzá, de játszani akkor sem kezdtek el vele (kivéve Ahmed, a kisfiam huszonéves, bosnyák származású asszisztense, aki egy jókedvű nagy mackó és már az első naptól kezdve ölbe kapta, kergette, dögönyözte stb. a gyerekünket, aki jókat kacagott).

Kicsit kétségbe voltam esve az első hét végén... Méghozzá a gyerekeink se nagyon akartak menni oviba. Az udvart szerették, mert az érdekes volt. De bent, a csoportszobában meglehetősen kevés játék van (kb. tizedannyi, mint egy átlagos magyar oviban!), és azok egyike sem nagyon érdekes csörgő-forgó izé, hanem nagyon minimál építőjátékok, szerepjátékhoz alkalmas ruhák és kellékek egy kosárban, párnák és takarók (kuckóépítéshez), néhány képeskönyv, egy babakonyha, két-három egyszerű kártyajáték és puzzle, rajzlapok színes ceruzával - nagyjából ennyi a választék egy csoportszobában (+ van még két kisebb szobácska is a csoportszobából nyílóan, ahová szabadon elvonulhatnak játszani vagy pihenni a gyerekek). A minimalista játékfelhozatalt látva, az ingergazdag, játékoktól roskadozó magyar ovis-polcokhoz szokott fiam két nap után kijelentette, hogy ez unalmas.

A norvég gyerekek láthatóan jól elvoltak. Nem unatkoztak. Sokat szaladgáltak és hangoskodtak (senki nem szólt rájuk). Csoportokba tömörültek és játékokat találtak ki maguktól - felnőtt kezdeményezése nélkül. Dobálták a párnákat és a plüss építőkockákat (senki nem szólt rájuk). Rajzolgattak, kirakóztak. Vagy ha fáradtak voltak, csak elhevertek a földön vagy egy kanapén. Strukturált foglalkozásnak a nyomát sem láttam. Káoszt láttam, óriási rendetlenséget (senki nem pakolt el utánuk és nem pakoltatta el velük a játékokat), túl nagy "hatalmat" a gyerekek kezében: ha vmelyik gyerek a 14 fokos, esős időben hiányos öltözékben akart ki menni, akkor nem erőltették rá a kabátot, kiengedték úgy; ha bent a csoportszobában mezítláb akart lenni, akkor mezítláb lehetett, nem szólt rá senki. Én meg elkezdtem szorongani. Hogy ebből mi lesz? A fiam autistaként a rendet, kiszámíthatóságot, az ismétlődő, átlátható dolgokat szereti. Itt én magam is káoszt szimatoltam, mi lesz akkor vele? Hogy hagyjam itt? Azt mondtam a férjemnek: én itt, ebben az ovis rendszerben nem érzem a gyerekeimet biztonságban.

És amikor ezt az első hét után kimondtam, akkor kezdett bennem átfordulni a dolog. Mert a második héten, amikor még mindig ott voltam fulltime-ban az oviban - immár mindkét gyerekkel, mert a férjem elkezdett dolgozni -, akkor elhatároztam, hogy tényleg nyitottan és prekoncepcióktól mentesen megfigyelem, hogy mi a fészkes fene zajlik itt. Mert az nem lehet, hogy nincs valami koncepció emögött! De van - jöttem rá - nagyon is van koncepció. Csak annyira más a norma nálunk otthon - és nekem nehéz volt hirtelen átváltani az ittenire!

Tipikus életkép az oviban: a gumicsizmák szárítására szolgáló állvány

Mert az van (hangsúlyozom: ezek személyes benyomások, szubjektív tapasztalatok, nem pedig egy hivatalos pedagógiai program!), hogy itt, mint a neve is mutatja: barnehage ('gyerekkert') - a német kindergarten szóhoz hasonlóan - szemlélet van: ez itt egy kert kérem, ahol nőnek-növekednek a gyerekek, mint a virágok... Nincs rájuk erőszakolva semmi, nem akarják fejleszteni őket (mert fejődnek maguktól is...) és messzemenően autonóm lénynek kezelik a gyerekeket. A felnőttek vagy kívülálló, megfigyelői pozícióban vannak vagy közreműködői szerepben (egy játék gyerekekkel azonos jogú tagjaként), és csak nagyon ritkán vezető-irányító szerepben. Itt a szabad játék az tényleg szabad játék. Ami sokszor lézengésnek meg káosznak tűnik kívülről nézve. De a felnőttek nem aggódnak ezen, teljes nyugalommal és ráérősséggel kísérik, távolról megfigyelik ebben a gyerekeket anélkül, hogy rendet tennének, csendre intenék őket vagy irányítani akarnának egy játékfolyamatot. A beszoktatással kapcsolatban pedig az óvónők közül az egyik meg is fogalmazta, hogy ők megvárják, amíg kész a gyerek arra, hogy kapcsolódjon hozzájuk, felnőttekhez - ezért is nem irányítottak, nem kezdeményeztek ők az elején. Az óvónők és asszisztensek jelen vannak, mosolyognak, elérhetőek, de a gyerek kezdeményezi a kommunikációt vagy a játékot és az óvodai dolgozók arra válaszul kapcsolódnak az ő igényeihez. Nem pedig fordítva! Magyarországon ez legtöbbször így zajlik: "-Gyerekek, most rajzolni fogunk, mindenki üljön le asztalhoz!" Itt pedig Jonas odamegy az óvónőhöz: "- Rajzolni szeretnék! - Rendben, akkor rajzoljunk!"). Óriási a különbség.

Pár hét alatt a napirend is körvonalazódni kezdett, így megnyugodtam, hogy van egy látható rendje az ovis napoknak. Az étkezések szervezik a napot, ezek jelentik a biztos pontot a napirendben. Fél9-kor reggeli: ezt mindenki otthonról hozza a matboxban, az uzsonnásdobozban. Utána képkártyákat tesznek fel időrendben egy táblára, hogy mi fog ma történni a csoportban. Aztán az egész délelőtt nagyrészt kint, az udvaron zajlik - ha esik, ha fúj, tök mindegy, arra van a gumicsizma és az esőruha. Ebéd délben, ami hideg ebéd (Norvégiában nem szokás ebédre meleg ételt enni), barnakenyér-szeletek, asztalonként kitéve hozzá vaj, sonka, sajt, májkrém, halkrém tubusban. Minden gyerek maga keni meg a kenyerét - a 2 évesek is! Innivalónak víz vagy tej közül választhatnak. Uzsonna fél3-kor, amikor kétféle gyümölcs közül választhatnak és teljes kiőrlésű kétszersült van kitéve hozzá (ha esetleg éhesek lennének, vehetnek abból). Mindennap van vmi minimálisan tematizált "foglalkozás" a délelőtt során, de ez azért nagyon messze van a magyar ovis foglalkozásoktól, mert kevésbé az edukatív cél dominál, inkább a szociális szempont vagy egyszerűen csak a tevékenység öröme. A hétfő például turdag, túranap. Ilyenkor kirándulnak, sétálnak a környéken és ezen a napon dupla matboxot kell csomagolni, mert kint, a természetben eszik meg az ebédet. A péntek a lekedag, ilyenkor mindenki bevihet egy saját játékot otthonról, amit reggel körbeülve bemutat a többieknek és aztán játszhatnak egymás játékaival (ha ezt a másik gyerek is akarja).

Kezdek oldódni, kezd bennem a bizalom kialakulni ez iránt a nagyon más (és egyébként nekem nagyon tetsző!) oktatási rendszer iránt. Mert bármilyen furcsa, de igenis kell idő - nekem szülőként - elengedni a hazai oktatási rendszer túlstrukturáltságát és túltematizált zsúfoltságát, kontroll-dominanciáját és belelazulni ebbe a jóval megengedőbb, lazább, lassabban csordogáló, ezerszer egyszerűbb és kevesebb elvárást megfogalmazó, egyértelműen gyerekbarátabb struktúrába.

Ha nem olvastad az előző két részt a norvégiai első hónapunk tapasztalatairól, akkor itt pótolhatod: 1. rész; 2. rész.