A fiam norvég általános iskolájában van egy graffiti az iskola falán, ami ugyan kicsit kopott már, de az szerepel rajta, hogy a diri kedves+rendes. Bjørnar er kjekt. Nem láttam még olyan magyar iskolát, ahol az lenne kigraffitizve, hogy Kálmán kedves, ahol köztudomású, hogy Kálmán az iskola igazgatója és rá vonatkozik ez az egyszerű, de velős dicséret.

Nyilván van, aki utálja a dirit, mert miért ne lenne ilyen is, de az tuti, hogy ez nem általános jelenség egy norvég iskolában. Mint ahogy az sem, hogy utáljuk a tanárokat, a sulit vagy úgy általában a tanulást.

Egy hely, ahol jó lenni

Mintha a legfőbb pedagógiai alapelve az lenne a norvég közoktatásnak, hogy az iskola egy olyan hely legyen, ahol jó lenni. Ahová szeretünk bemenni. Ahol jó dolgok történnek velünk. Itt be is fejezhetném ezt a posztot, mert a lényegi információt elmondtam ezzel. De azért továbbírom.

Nincs osztályozás 7. osztályig. Nincs bukás. Nincs megszégyenítés. Nincs kivételezés. Biztos vannak elszigetelt esetek, amikor ilyesmi előfordul, de nem rendszerszintű jellemző, abban biztos vagyok. Nincs beírás az ellenőrzőbe (nincs ellenőrző sem). Nincs töménytelen házi feladat. Nincs hagyományos dolgozatírósdi, amikor már előző este nem tudsz aludni a rettegéstől, hogy mit NEM tudsz majd másnap reggel matekból. Nincs hagyományos felelősdi sem, amikor behúzod a nyakad, lejjebb csúszol a padban és erősen koncentrálsz, hogy most az egyszer ne engem szólítson fel, legközelebbre tényleg bemagolom az Árpád-házi királyokat, csak ne most lécci.

Mindenki egyenlő

Az alap, hogy mindenki tegeződik mindenkivel. Ez nem meglepő, mivel Norvégiában senkit nem magázunk, kivéve a királyt. V. Harald norvég királlyal pedig viszonylag ritkán fut össze az utcán az ember. :-)

Az állam biztosítja az összes tanfelszerelést ingyen. Nem csak a tankönyveket, de füzetet, ceruzát és a digitális eszközöket is. Ebben vannak különbségek kommune-től és iskolától függően, hogy hol hány éves kortól kapnak digitális eszközöket használatra a diákok, nálunk a kisebbek IPad-et használnak, a nagyobbak Chromebookot, amit nem csupán az iskolában használhatnak, hanem minden egyes nap hazavisznek otthoni munkára az iskolatáskájukban. (Megjegyzem: kaja viszont nincs és a napközi is fizetős+méregdrága). A digitáliseszköz-elérés szerintem kardinális kérdés: mert ha ez nincs, az manapság a teljes leszakadás biztos mutatója oktatási szempontból.

Nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy partnerként kezeljék a gyerekeket az iskolában, hogy meghallgassák és figyelembe vegyék a véleményüket. Nem akarják "megjavítani", felzárkóztatni vagy versenyhelyzetbe szorítani őket. Nincs maximalista elvárás, hogy csak a tökéletes a jó. Az elég, ha úgy tudod megcsinálni, ahogy éppen most a tőled telhetően legjobban tudod csinálni. Az elég jó bőven jó itt. Erre még később visszatérek, mert azért ennek, amellett, hogy szerintem a gyerekek többségének tényleg jó, mert stresszmentes, biztonságos tanulási környezetet biztosít, azért vannak hátulütői is.

Folyton beszélgetünk

Az elsős osztályban, ahol asszisztens voltam fél évig, az első hetekben az volt az alapérzésem, hogy nem tanulunk semmit, bezzeg folyton beszélgetünk. Frusztrált a dolog. Valahogy nem láttam az eredményeket. Ez az én közép-európai szocializációm egyenes következménye, és igenis nehéz levetkőzni ezeket a beidegződéseket. Február volt és azt láttam, hogy alig tudnak olvasni a gyerekek (csak néhányan folyékonyan), írni még kevésbé (csak nyomtatott kis- és nagybetűs írást tanultak elsőben, folyóírást nem!), matekból 10-ig, 15-ig számoltak még csak és úgy általában a fél9-től kb. fél1-ig tartó iskolaidőben elsőben kb. átlagosan 2x20-25 percet tanultunk effektíven valamit  - a tanulást a hagyományos, tantárgyi keretekben értelmezve. A többi játék (sok játék) és kint, a szabadban levés (még több) meg beszélgetés volt.

SAMLING. Ez a varázsszó. Gyűlés, közös megbeszélés magyarul. Folyton samlingot tartottunk. Körbeültek a gyerekek vagy az osztály egyik részén kialakított, lépcsőzetes, félkör alakú dobogóra ültek fel, ahonnan mindenki látott mindenkit. És akkor jött valaminek a megbeszélése. Hogy milyen jelei vannak a tavasznak, ki mit látott ma reggel, a suliba jövet. Hogy kivel milyen érdekes dolog történt a hétvégén. Hogy mindenki meséljen valamit a többieknek egy választott családtagjáról, hogy jobban megismerjük egymást családját. Hogy beszéljük meg, hogy miért nem dobálunk egymásra köveket az udvaron. Hogy beszéljünk arról, hogyan díszítjük ki majd az osztálytermet máj 17-re, a nemzeti ünnepre. Hogy mit tehetünk azért, hogy ne vesszünk össze folyton a két hintán kint az udvaron. Hogy mi az a düh, mitől és miért leszünk dühösek, miért nehéz ilyenkor nekünk és milyen lehetőségeink vannak a kezelésére. Hogy mit tapasztalt a heti két diáksegítő az udvaron, milyen problémák merültek fel és azokat hogyan oldották meg.

A felsorolásból látható, hogy mindent megbeszéltünk. Nemcsak a tanár beszélt, a gyerekek is, vitáztak, néha közbeordítoztak, izgatottan ugrabugráltak, néha méhkasként felbolydultak, de határozottan aktívak voltak a samlingokon. És amikor végre el tudtam engedni a teljesítménykényszeremet kb. 3 hét után, hogy basszus itt semmi nem történik, nem haladunk se a matekkal, se a betűk írásával, se az olvasással... akkor rájöttem, hogy óh, de igenis haladunk, de igenis sok minden történik, mert minden FONTOSSAL foglalkozunk: reflektálunk az életünkre, a környezetünkre, a nekünk fontos dolgokra, magunkra, a közösségünkre. Tanuljuk azt, hogy jogunk van az érzelmeinkhez és a véleményünkhöz, hogy figyeljünk másokra és vegyük figyelembe az érdekeiket, hogy mit tehetünk mi hozzá a közösséghez, hogy mit tudunk tanulni egymástól, hogyan lehet változtatni valamin, amin szeretnénk... stb.

Persze a maguk kis 6 éves módján ügyetlenek voltak a megfogalmazásban, korlátozott volt a figyelmük, óriási a mozgásigényük és kezdetleges a vitakultúrájuk... de szerintem mindezt itt és így kell elkezdeni, ezekkel a samlingokkal, 6 évesen. Nem sajnáltuk az időt a közös beszélgetéstől, mert az fontosabb, mint K betűt írni gyöngyírással (itt nem kell gyöngyírással írni, az nem elvárás), nem kilógni a matekfüzet négyzetrácsából a nyolcast leírva (mert mégis mi a fészkes fene történik, ha kilóg az a 8-as?) vagy megtanulni, hogy mi az a kétszikű növény (a mai napig nem tudom, hogy mi az, ezek szerint nem volt fontos annyira, hiába tanultam meg legalább háromszor az iskolai pályafutásom során :-)). 

Természetközeliség

Ez lehet, hogy nem így megy Oslo belvárosában, de mivel én egy vidéki iskolában voltam, ezért mi folyton kint lógtunk. Szabad volt kószálni a gyerekeknek egy egész nagy területen az iskola körüli erdőben, sziklás részeken, bozótos ösvényeken. Nem volt kerítés az iskola körül, a veszélyes részek határára, amin nem szabad túlmenni, mert balesetveszélyes lehet, egy piros x-et festettek fel. Egyébként mehettek a szünetben, amerre láttak, felhúzták a gumicsizmát és az esőruhát és már szaladtak is. Bunkert építettek, botokkal kardoztak, "főztek" egy sziklára kipakolt képzeletbeli konyhában virágokból, termésekből, kavicsokból; saraztak, fára másztak, csigát gyűjtöttek, pocsolyába ugráltak egy botokból eszkábált dobbantóról (három napig kitartóan csinálták a fiúk, mire kész lett)... senki nem szól rájuk ezekért, kimozogták magukat, megélték a szabadságukat úgy, ahogy azt kellene mindenkinek 6 évesen. Piszkosak lettek. Na és? Kit érdekel.

Matekórát is tartottunk kint a szabadban többször is - mert miért ne lehetne kavicskupacok ide-oda tologatásával az összeadást gyakorolni. Norvégot is tartottunk kint - botokból raktuk ki az ABC betűit. És az olvasást is gyakoroltuk kint - mert körbesétálunk a faluban és az összes táblán levő feliratot elolvastuk közösen. Ezek fontos dolgok, elegendőek egy elsősnek és semmi feleslegeset ezen kívül nem akartak megtanítani nekik.

Heti-kétheti rendszerességgel volt túra is a természetben, télen ritkábban, tavasszal és nyár elején gyakrabban. Ilyenkor rovarokat figyeltünk meg, virágok nevét tanultuk meg, madárhangokat azonosítottunk vagy terméseket gyűjtöttünk. Többször tüzet is gyújtottunk az erdőben és sütögettünk közösen a tűznél. Imádom ezt a természetközeli, szinte "vademberes" életet itt, mert nagyon sokat tanulnak belőle a gyerekek. Az más kérdés, hogy én, kényelemhez szokott felnőttként időnként a pokolba kívántam a dolgot, amikor már órák óta voltunk kint az ordító szélben és vízszintesen eső esőben. Mivel nem itt nőttem fel, van az az időjárás, amiben bármilyen profi cuccot is húzok magamra, menthetetlenül átfagyok. :-)

Nagyon önállóak és öntudatosak, nagyon leleményesek, bátrak a norvég gyerekek, először maguk próbálnak megoldani valamit, mielőtt segítséget kérnének egy felnőttől. Otthon is és az oviban, iskolában is erre nevelik őket, nem csoda, hogy sokan egyedül mennek haza az iskolából már elsős korukban vagy egyedül készítik össze reggel a saját ennivalójukat az uzsonnásdobozukba. Jól bánnak a késsel, éles késsel is, tudnak ujjal kötni - szinte mindenki - és elmosogatnak maguk után a szülinapi ünneplést követően. A hétköznapi készségeik, életvezetési kompetenciáik zseniálisan jók.

A magyar elsős iskolarendszerben rosszul teljesítenének a norvég gyerekek. A magyar elsősök pedig itt lennének meglőve az átlagos norvég iskola puritán egyszerűségétől és önállóság-központúságától. Kulturális különbségek. Ami rendben is van így, nem kell mindenhol ugyanazt csinálni, mert mások a társadalmi hagyományok és az aktuális elvárások. Nem értek egyet azzal, hogy egy az egyben átültethetők lennének strukturális reformok bármelyik másik iskolarendszerből Magyarországra. Magyar viszonyok között jelenleg óvatos lennék a radikális oktatási reformokkal, annyi indulat övezi őket. Ugyan elképesztően kellenének, de szerintem a már meglevő, organikus, ugyanakkor sajnos elszigetelt jó gyakorlatokat követve és azokra építve  - mert van bőven ilyen -, azokat struktúrába és folyamatokba szervezve lehetne végre változást végigvinni.

Mégis: én szívem szerint elég sok mindent implementálnék a magyar iskolákba innen, északról. Gyakorlat és szemlélet szintjén is, belesimítva a magyar oktatási sajátosságokba. Lennének szakmai tippjeim, javaslataim. :-)

Egy dilemma

Ha egy képzeletbeli statisztikát nézünk, akkor a masszív középnek, a legtöbb gyereknek, az átlagos gyerekeknek nagyon jó a norvég iskolarendszer. Nyugi van, lassúság van, stresszmentesség, barátságos vidámság, jó hangulat az iskolában. Mindez segíti, hogy mindenki a saját tempójában, különösebb nyomasztás nélkül fejlődhessen. A közösségi értékek, a hasznos és felelős állampolgárrá nevelés is megkérőjelezhetetlen alapérték.

De mi van a tehetségesekkel? Akik felfelé lógnak ki a sorból? Törődik velük valaki, kapnak extra figyelmet, ösztönzést? A későbbiekről (felső tagozat, középiskola) nincs tapasztalatom. De kisiskolás korban nem kapnak, úgy látom. Aki például folyékonyan olvasott februárban, az nagyon unatkozott az osztályban, ahol én voltam. Nem kapott biztatást, extra feladatot, külön figyelmet (pedig kaphatott volna), amíg a többiek a összeolvasás alapjaival bíbelődtek. Mivel a versenyszellem nem jellemző - sőt, nem kívánatos - a norvég oktatási szellem szerint, ezért a tehetséggondozás mint fogalom sem igazán létezik.

És mi van azokkal, akiknek tanulási nehézségeik vannak? Diszlexia, diszgráfia, számolási vagy koncentrációs nehézségek vagy bármi más hasonló, működésbeli nehézség. 1. az nagyon jó, hogy nincs különösebb elvárás feléjük, nincsenek agyonnyomva irreális elvárásokkal, vagy büntetve azért, mert nem megy nekik valami. 2. de néhányan közülük egyszerűen úgy vannak hagyva, sokszor érdemi fejlesztés és nekik való tanulási-tanítási stratégia nélkül. A minden jó úgy, ahogy van norvég szemlélet hátulütője, hogy sok esetben nem kapnak átgondolt, hozzáértő szakmai segítséget azok, akiknek erre szerintem nagy szüksége lenne.

Szeretben, elfogadásban van részük a nehézségekkel küzdő gyerekeknek, ami elképesztően fontos dolog ahhoz, hogy értékesnek, okénak érezzék magukat és az is igaz, hogy a hétköznapi kompetenciáik fejlesztésére (pl. egyedül öltözködés) tényleg figyelnek. De én tudom - egy autista kisfiú édesanyjaként - a szakirodalom alapos tanulmányozása és saját tapasztalataink után, hogy a korai fejlesztésnek óriási szerepe van. Egyszerűen bezárulnak egyes időkapuk bizonyos idő után. Ugyanazt a fejlesztési ugrást nem lehet elérni egy 12 évesnél, mint amit egy 4-5-6 évesnél lehet (vagy igen, de sokkal nehezebben). Ha a szülő nem kifejezetten asszertív és tájékozott a kérdésben, akkor az iskola nem feltétlenül tesz sokat azért, hogy szakemberhez kerüljön az a gyerek, akinek segítségre lenne szüksége. És azt látom, hogy szakember sincs elég. Mindez az én tapasztalatom. Lehet, hogy másnak más, ettől eltérő tapasztalata van. És abban sem vagyok biztos, hogy ez, amit én hiányosságként élek meg, egyértelműen probléma és hiányosság lenne ebben a társadalomban, mert Norvégiában felnőttként is jó esélllyel elfogadásban van része bárkinek, bármilyen nehézséggel is küzd. Ezért írtam dilemmaként erről a kérdésről.

A jövő héttől egy helyi ungdomskole-ban folytatom asszisztensként (13-15 évesek), pár hónap múlva jönnek az arról szerzett tapasztalataim is. :-)

Ha nem olvastad az előző részt a norvég iskoláról, akkor ITT találod.

Ha az ovis tapasztalataim is érdekelnek, azokat ITT és ITT olvashatod.