Interjú Paizs Dórával, az Anyacsavar csoportok vezetőjével a kisgyerekes nők kérdéseiről, problémáiról és a lehetséges válaszokról, megoldási utakról.

Dórát évek óta ismerem, közösen jártunk egy képzésre, aztán barátnők lettünk és nagyjából egyidőben alapítottunk családot. Az anyává válás mindkettőnk életében nagy fordulatot jelentett, sokat és őszintén beszélgettünk az ehhez kapcsolódó élményeinkről, dilemmáinkról. Hasonló kérdéseink voltak arra vonatkozóan, hogyan tudunk egyszerre anyaként a családra fókuszálni és felnőtt, autonóm nőként a saját vágyainkra és céljainkra energiát fordítani. Dóra ötlete volt az Anyacsavar, ami engem is érdekelt és mivel mindketten trénerek vagyunk, ezért közösen kezdtük el, egy évig együtt vezettünk támogató csoportot kisgyerekes anyáknak. Az Anyacsavar azóta is nagy sikerrel működik Dóra vezetésével és egyre csak bővül azoknak a száma, akik részt vesznek a csoportjain. Azért őt kértem fel a téma szakértőjeként egy interjúra, mert elkötelezettnek, felkészültnek, hitelesnek tartom; és követendőnek azt a szellemiséget, amit ő képvisel.

Milyen közös problémákat, kérdéseket hoznak a kisgyerekes nők a csoportjaidra?

Az Anyacsavar csoportokon leggyakrabban megfogalmazott problémák közé tartozik az állandó időzavar a családanyasággal járó sok feladat és kötelesség között. Ez természetesen csak a zavaró tünete annak a Magyarországon általános jelenségnek, aminek kulturális gyökere is van, hogy az anyává válás együttjár egy nagyon merev és patriarchális szereposztással a családokon belül: a férfiak tizenkétóráznak, hogy hazatalicskázhassák a megélhetéshez szükséges pénzt, cserébe otthon hullafáradtan már csak pihenni szeretnének, a nők pedig be vannak zárva a négy fal közé, és a testileg-lelkileg rendkívül megerőltető, ám intellektuálisan egyáltalán nem izgalmas gyerekgondozási és háztartásvezetési feladatokat végzik. Mivel ez szünet nélküli 24 órás szolgálat, ebbe sokan becsavarodnak, főleg azok a nők, akik az anyává válás előtt munkájukban sikeres és megbecsült, az idejüket önállóan beosztó, pénzügyileg független, saját igényekkel és célokkal rendelkező emberekként élték az életüket.

Milyen válaszokat, milyen segítséget tud adni egy ilyen csoport?

Ezt a merev családi feladat- és szereposztást kérdőjelezzük meg - ami nem jó se a férfiaknak, se a nőknek -, és próbálunk a megoldásközpontú coaching módszerével olyan egyéni megoldásokat keresni, amelyek kinek-kinek a saját legbelső igényeiből fakadnak, a saját családjukhoz, körülményeikhez leginkább illeszkednek. Különböző életterületeken teljesen egyéni célokat állítanak fel saját maguknak a csoportban résztvevők, amelyekhez azután részletes megvalósítási terveket készítenek, feltérképezve a lehetséges támogatókat. A két hónapon át tartó coaching folyamatban azután nyomon követjük a változásokat, és a csoport tagjai támogató női közösség gyanánt segítik egymást bíztatással, jó példákkal, vagy akár konkrét ötletekkel is. Fontos szabály a csoportban, hogy nem adunk egymásnak kéretlen tanácsokat – ezt úgyis megteszi mindenki a környezetünkben, viszont rendszeres visszajelzéseket adunk egymás erősségeire, ami valósággal szárnyakat ad az energiavesztett kisgyerekes anyáknak, hogy vegyék kezükbe a sorsukat.

Tőled hallottam - és nagyon találónak érzem - azt a kifejezést: "a közepemben lenni". Te mikor vagy "a közepedben"?

Azt figyeltem meg, hogy nekem nagyon fontos az, hogy minél több időt a saját ritmusomban tölthessek el. Segít a lelki integritásomat megőrizni, ha eleget alhatok, nyugodtan ehetek, ha minden nap mozoghatok, ha van lehetőségem arra, hogy szabadon kalandozhassanak a gondolataim, ha a számomra fontos emberekkel tudok élő és tartalmas kapcsolatot ápolni, ha valami produktív, alkotó tevékenységet végezhetek. Ez pici gyerekek mellett szinte lehetetlen, hiszen szinte folyamatosan igénylik a testi-lelki jelenlétet, rájuk hangolódást. A megoldásom erre a rendszeresen betervezett saját idők, amelyeket szabadon, a saját igényeim szerint tudok eltölteni.

Mit tehet egy kisgyerekes anya azért, hogy neki is legyen ideje, módja feltöltődésre? Miért fontos, hogy anyaként is szánjunk minőségi időt magunkra?

Azt hiszem, a legfontosabb egy kisgyerekes anyánál az, hogy adjon saját magának belső engedélyt arra, hogy a gyerekét időről-időre másra bízza, és a felszabaduló időt vélt vagy valós kötelességek teljesítése helyett önmagára szánja. Én viszonylag hamar rájöttem, hogy nem kell, hogy én legyek az állandó testi-lelki jelenlét egyedüli forrása a gyerekem számára, mégis eltartott egy ideig, amíg megbirkóztam a saját lelkifurdalásommal, amit táplált a sok kívülről érkező nyomasztó erejű áltudományos nézet, mint például „a gyereknek hároméves koráig az anyja mellett van a helye”. Én azt tapasztaltam, hogy a gyerekeknek jót tesz, ha sokféle embertől kapnak gondoskodást, szeretetet, modelleket arra, hogyan lehet helyzeteket kezelni, élni az életet. Az anyáknak jót tesz, ha rendszeresen feltöltődhetnek. A párkapcsolatnak jót tesz, ha egy elégedett, sugárzó, a testével-lelkével rendben lévő nő várja haza a férjét. Az egész családnak jót tesz, ha az együtt töltött idő jó hangulatú. Meg kell értenie mindenkinek a családban, hogy az anyák szabadideje és rendszeres töltődése nem puszta önzés, hanem a családi egyensúly sarokköve, mindenki elemi érdeke. Erre adok ötleteket, tippeket az ingyenesen letölthető anyagomban.

Van olyan személyes élmény, tanulság, amit szívesen megosztanál velünk?

Számomra tanulságos a csoportokban visszatérő történet, hogy valaki azért nem kér segítséget, mert nem akarja, hogy mások „áldozatot” hozzanak érte. Nőként arra vagyunk nevelve, hogy mi okozzunk örömet és mi segítsünk másoknak, ezért sokszor nehéz kérni, és még inkább elfogadni a támogatást. Aztán, amikor ezek a kisgyerekes anyák végre átugorják a saját árnyékukat, és rászánják magukat, hogy mégiscsak megkérjék a férjüket, anyukájukat, apósukat, barátnőjüket, szomszédjukat, akkor sokszor döbbenten tapasztalják, hogy mások nagyon szívesen segítenek. Sőt, van, aki nem segítségként fogja fel a dolgot, hanem örül, hogy adhat – mert hasznosnak érzi magát tőle, mert szívesen van többet az unokájával, mert megtiszteli a bizalom, amit ezáltal kap. Szóval csak arra tudok bíztatni minden kisgyerekes nőt, hogy bátran kérjen támogatást ebben az életszakaszban. Támogatást kérni és elfogadni nem szégyen, hanem egyet jelent a saját testi-lelki jólétünkért való tudatos felelősségvállalással.