Haza, otthon, itthon. Sokkal bonyolultabb ez a relációrendszer, mint ahogy korábban gondoltam. Két és fél hét Magyarországon, másfél év után.

Az ember (pontosabban én) jól kiszínezi, hogy milyen csodálatos lesz hazautazni végre. Ha nem is nyaralni, de őszölni. Mert a nyár norgesferie volt, de augusztus végén végre megkaptuk a második oltást is és hurrá, mehettünk végre. Vártam, mert egyrészt látni vágytam újra a családomat, találkozni azokkal, akiket szeretek. Főleg az emberi tényező miatt mentünk: a gyerekeim nagyszülőzhessenek  és legyen mindannyiunknak kapcsolódási lehetősége a fontos emberekhez, barátokhoz. Szociális élet a maga mélységében - ami itt, Norvégiában nincs vagy épp csak kialakulóban van. De persze egy csomó járulékos vágyam is volt, hogy mi mindent szeretnék csinálni ott, abban a 16 napban. Az egész olyan napfényesen könnyednek és idillinek tűnt a képzeletemben. A hazám, amit már rég nem láttam. Milyen nagyszerű lesz ott feltöltődni újra.

A csinálós-privát része nagyon rendben is volt: a gyerekek mindent kaptak, amit akartak, margitszigeti bringóhintózást, állatkertezést, régi kedvenc játszóterek meglátogatását, bábszínházat, kis barátokkal talizást, nagyszülőkkel, nagybácsikkal töltött napokat. Budapesten Isoldéék lakásában laktunk, akik szintén Norvégiában élnek és jófejek voltak, mert kölcsönadták nekünk, ami a gyerekeknek egy mekka volt, mert tele volt gyerekjátékokkal és nagyon élvezték. Én voltam Anginál, a fodrászomnál és végre normális emberi fejem lett, amolyan kulturáltnő-kinézetem egy rendes hajvágástól. Vettem egy új tamarisos bőr bokacsizmát és egy cuki, virágos hosszúujjú ruhát magamnak. Voltunk férjjel kettesben Egerben 2 éjszakát hotelben és jól kikapcsolódtunk. Ittunk klassz borokat. Megmásztuk a Nagy-Eged hegyet Eger határában és az csodálatos volt, mert ez a szelíd, dimbes-dombos táj szőlőhegyekkel, őszi színcunamival és meleg napsütéssel októberben is... ez az enyém, valami, amit nem nehéz keblemre ölelnem azonnal, mély átérzéssel. Voltunk a Balatonnál is egy napot, viharos szél volt, épp kibillent a Balaton a medréből, de a Balaton szép és kész, ha vihar van, ha szikrázó napsütés. Láttuk az új Bond-filmet is (James Bond rajongó vagyok, az összeset láttam, az 1962-es elsőtől kezdve), mérsékelten fanyalogtam, de Daniel Craig az egyik kedvenc Bond-karakterem, szóval minden jó, mert úgyis most láthattam utoljára Bondként. Találkoztam egy rakat nagyon fontos, nagyon jó barátommal és az tényleg feltöltött egészen. Megünnepeltük a 10. házassági évfordulónkat férjjel egy erősen túlárazott belvárosi étteremben. És úgy általában: ettem-ittam egy csomó nagyon klassz dolgot. Sorolom: rendes kávét, még rendesebb kapucsínókat, ropogósra sütött kacsacombot (kétszer is), lángost (köszi, Csabi), zsíroskenyeret lilahagymával, egy vagon túrórudit, kakaóscsigát és túrós batyut a Butter Brothers-ben a Lónyay utcában, ízes szabolcsi almát, roppanós hónapos retket puha vajas kiflivel, töltött káposztát, malaccsülköt, tisztességes borokat. Egy álom volt. Híztam is két-három kilót, de ezen nem lepődtem meg, erre számítottam. :-) Vettem könyveket a gyerekeknek. Mert gyakorlatilag mindent megkap az ember Norvégiában, de magyar nyelvű könyveket nem. Szóval telepakoltuk a bőröndöt könyvekkel és a sarokban egy erőspista is elfért, mert azt is kedvelem és az sincs itt.

Másrészt meg kicsit megzuhantam. Az előző felsorolásból a minden szép és jó instagram-giccse sejlik fel. De a valóság az, hogy mindig minden sokkal rétegzettebb. Mert nem, nem leszek boldog a túrórudi-zabálástól. És a haza-otthon dolog is sokkal összetettebb annál, mint hogy egy hely, ahol a gyökereid, a múltad, a szeretteid, a szíved van. Mert pont azért, mert a szívem ott van, fáj is az, amit megéltem most. Annyira mellbevágó volt látni a piszkos-koszos, elhanyagolt Budapestet, érezni a szmogot, az egészségtelen életkörülményeket. Látni mindenhol a hazug politikai plakátokat, amelyek alatt hajléktalanok fekszenek a padon. Hallani-látni, mindenhonnan ömleni a végletekig szított gyűlölködést, politikai manipulációt a mindennapokban. De a legmegterhelőbb volt látni, megélni az elképesztő szegénységet. Két év alatt is sokat változott az ország, sokkal több a szegény az én megélésem szerint. Akik a Magyarország jól teljesít szlogenből sajnos semmit nem látnak-éreznek, csak az egyik napról másikra tengődést. Hogy amikor bevásároltam a Sparban, szívszélhűdést kaptam az áraktól. Némelyik áru norvég árszínvonalon mozog, ez döbbenet. Általában a kétszeres szorzó volt eddig igaz a magyar-norvég árviszonylatra - szolgáltatásokban inkább a háromszoros szorzó -, de ez már nem így van. Visszahoztam egy teszkós blokkot és összehasonlítottam az árakat, képzeljétek a vaj például olcsóbb Norvégiában, mint otthon a sima teszkós teavaj, és egyébként mennyivel jobb, a norvég tejtermékek szuper minőségűek. Azért ez nagyon nincs rendben.

Szóval nagyon lehangolt és szomorú lettem a magyar közállapotoktól, amitől egyszerűen nem tudom függetleníteni magam. Mert nincs olyan, hogy jó a szeretteiddel lenni és dobostortát enni és felsétálni a Gellért-hegyre és egyébként meg udvarisan félrenézni és nem észrevenni, hogy mennyire gáz, ami van, felszállni a repülőre, oszt csá gondok-bajok, lejtőn lefelé csusszanó hazám. Én nem tudok ilyet. Megvisel a dolog. Nyárig valószínűleg nem megyünk újra, ráérek ezt szétszálazni magamban, helyére tenni. Most úgyis az a feladat, hogy visszarázzam itthon magamat újra a norvég hétköznapjainkba, a gyerekek visszarázódjanak újra az iskolába. Lenyugodjak ezekből az indulatokból és felvegyem újra a gumicsizmát és a nyugis, de kissé passzív norvég tempót.