Így Halottak napja és Mindenszentek környékén aktuális az elmúlás, a halál, az emlékezés témája. Ilyenkor kicsit megállunk, merengünk a múlton és jobban fókuszálunk arra, vajon mi az értelme a saját életünknek. Nem szándékom ezen a kérdésen filozofálgatni és közhelyeket rátok erőltetni, szerintem ez ugyanis mindenkinek az egyik legszemélyesebb belső ügye. Csupán egy tanulságos, elgondolkodtató listát kínálok a folytatásban, amit egy hospice-nővér gyűjtött össze a haldokló betegeitől.

Bronnie Ware ausztrál hospice-nővér évekig dolgozott végstádiumú haldokló betegekkel. A velük folytatott beszélgetéseiből blogot írt, majd könyvet, ami magyarul is megjelent. Arról beszélgetett betegeivel utolsó heteikben, hogy van-e valami, amit sajnálnak, hogy elmulasztottak; amit bánnak, hogy úgy alakult az életükben, ahogy alakult. Ezek voltak a leggyakoribb, sokaknál visszatérő  mondatok:

1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig mások elvárásainak megfelelni. "A legtöbben ezt sajnálták. Amikor az ember élete végéhez közeledik, szembesül vele, hogy mennyi álmát nem teljesítette be."

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat. "Minden férfibetegem szájából elhangzott. Sajnálták, hogy kimaradt az életükből gyermekeik fiatalsága, hogy kevés időt töltöttek a társukkal. Minden általam ápolt férfi mélyen sajnálta, hogy élete nagy részét a munka taposómalmában töltötte."

3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzelmeim kimutatására. "A ki nem mondott keserűség, harag, neheztelés sokaknál betegségek kialakulásához is vezetett."

4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat. "Sokan számoltak be arról, hogy annyira lefoglalta őket a saját életük, hogy az évek során fontos barátságokat hagytak elúszni."

5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek. "Sokan csak életük végén ismerik fel, hogy a boldogság is választás kérdése."