Vinterferie volt ezen a héten. Koronavírus és háború kombóval telt. Lehetne rosszabb is.?

A koronavírust szinte mind elkaptuk. Én hoztam haza az oviból, ami nem csoda, mivel egy rakat gyerek és felnőtt volt beteg az elmúlt hetekben körülöttem, már vártam, mikor kerül rám sor. Az egyhetes téli szünet második napján sikerült pozitívat tesztelnem. Tipikus, szünetre kell megbetegedni. Aznap, vasárnap délelőtt még magyar farsangoztunk 14 gyerekkel és szüleikkel Bergenben, este meg már biztos volt, hogy koronavírusom van. De mivel épp akkor robbant ki az ukrán-orosz háború, ezért nem sok figyelmet és aggódást kapott részünkről a vírus. Kicsit döglődtem, kicsit szarul voltam az elmúlt egy hétben, de azért nem volt vészes, a gyerekek is elkapták, de annál is láttam már rosszabbat - például három hete az influenzánál -, összességében különösen nem lamentáltunk ezen az egészen, telt nap nap után az itthoni izolációban. És inkább örülök neki, hogy végre túl vagyunk rajta kollektíve, nem kell többet parázni rajta, elegem volt két év pandémiából.

Az alapérzésem egyébként is az elegem van, per pillanat. Március eleje, hosszú tél van mögöttünk. Elegem van a télből. Színeket akarok, napsütést, élénkséget, energikusságot. A belső energikusságtól egyelőre távol vagyok. Valami posztinfluenza-éppátesettcovid-tavaszifáradtság triász uralkodik rajtam. Idő. Időt kell hagyni a testemnek, hogy regenerálódjon. Jövő héttől szép lassan vissza akarom építeni a sétákat és leépíteni az elmúlt hetekben nagyon is rászokott stresszűző csokizabálást, rendet tenni a lakásban, felvenni egy szoknyát, belekezdeni valamibe. Fókusz a jón, a könnyűn, az egészségesen, az élvezetesen... úgy egyáltalán a VAN-on, azon, amim van. És nem azon, ami nincs. De egyelőre még vekengek kicsit, ennek is kell tere meg ideje legyen, és mikor, ha nem  most.

Most a NEM-eket érzem rohadt erősnek. Zsigeri érzéseim, erős testi-érzelmi reakcióim vannak az ukrán háború kapcsán, főleg düh, tehetetlenség, feldúltság, félelem. Nem nehéz azonosítanom ezeket, elég megviselős, piros lámpás érzések ezek.

Nem akarok a gyerekemnek beszélni a háborúról. Tudom, hogy kell, beszélünk is róla. De utálok beszélni róla. Amikor pár hete elolvastam a 10 évesnek a holokausztról gyerekeknek szóló, gyönyörű Historien om Bodri c. könyvet (persze, hogy sírtam is), megkérdezte, miért meséltem ezt el neki - akkor azt válaszoltam, azért hogy ez soha többé ne történhessen meg. Te és én és igen: mi, a többség - mondtam neki - olyan vezetőket fogunk választani, akik soha többé nem akarnak háborút, nem akarnak kirekeszteni és megölni másokat, hanem jól akarják gondját viselni egy országnak és tisztelni az embereket. Minden egyes embert, azt is, aki más, mint mi. Erről szól a demokrácia - mondtam. És arról, hogy ne engedjük, hogy őrültek jussanak hatalomhoz, erre valók a demokratikus választások, és hogy a döntéseinkkel van beleszólásunk a történelem menetébe. Ilyeneket mondtam neki. Hogy nézzek most a szemébe? Amikor épp most történik egy elképesztő jogsértés, agresszió, háború. Amikor azt ígértem neki, ilyen itt nálunk, Európában nem lesz. Hogy békés gyerek- és felnőttkora lesz, de tisztában kell lennünk a múlttal. A jelen biztonságos és minden esélyünk megvan rá, hogy biztonságos lesz az ő jövője is - nyugtattam meg. Ez volt pár hete...

Nem akarok a gyógyszertárban Jodix-ot vadászni. Nagy hatóanyagtartalmú jódtabletta, kizárólag radioaktív sugárveszély eseten bevehető. Akkor viszont erősen ajánlott. Elfogyott, nincs. A norvég kormány szerint hamarosan lesz újra, rohadt sokat rendeltek belőle és igen, tényleg jó ha van otthon mindenkinél - mondják a szakértők. Nem akarok azzal a hírrel lefeküdni, hogy készenlétbe helyeztek Oroszországban atomfegyvereket és azzal a hírrel ébredni, hogy ég a legnagyobb ukrán atomerőmű területén valami és harcok dúlnak ott. Nem akarok félni egy esetleges véletlen vagy szándékos atomkatasztrófától.

Nem akarom látni-olvasni-tudni min mennek át azok a milliók, aki harcolnak a hazájukért és azok a milliók, nők és gyerekek, akik menekülni kényszerülnek, nekivágni a semminek egy gurulós bőrönddel, a síró gyerekkel, egy csomag pelenkával, az összes meleg ruhát magukra véve, préselődni fel a vonatra, pincébe kuporodni a harcok elől, menni az ismeretlenbe. 2022-ben nem akarok háborút látni Európában. Kikérem magamnak ezt az egészet. Nem akarok őrült diktátorokat látni hatalmon többé.

Bár már kezd bennem enyhülni a sokk, ami az első pár napban erős volt, de az érzések amplitúdója sokkal lassabban csökken. Korlátozom a hírfogyasztásomat a saját védelmemben, igyekszem csak reggel és este megnézni a híreket, de a történések sajnos semmi jóval nem biztatnak. Attól, hogy nem olvasom, még tudok róla és gondolok rá.

Próbálok visszarendeződni a hétköznapokba, jövő héten a gyerekek újra suliba-oviba mennek, én dolgozni, korán kell kelnünk újra, hajat kellene vágnom a fiúknak, vasárnap főzök egy jó levest, csirkesülttel és talán sütök sütit is. Valamit kézműveskedhetnénk is együtt, az mindenkinek jót szokott tenni, ha wcpapír-gurigákból varázsolunk valamit. Bár jeges szelek fújnak még, de a teraszunkon kihajtott a rebarbara első levele és a petrzselyem is zöld kis levélkéket bontogat. Tavasz jön. Jövő héttől ráálllok tudatosan a tavaszvárásra, az jót fog tenni nekem. Magokat veszek ültetéshez, süttetem az arcom a napon, ha süt a nap és lesikálom a teraszról a téli koszt.