Kedvenc norvég regényeim - szubjektív lista és könyvajánló.

"Az irodalom a legkellemesebb módja annak, hogy ne vegyünk tudomást az életről." Fernando Pessoa, Kétségek könyve

Vagy épp ellenkezőleg: hogy nagyon is tudomást vegyünk róla és a mélyére ássunk. Ezért a kettőért olvasunk: hogy kikapcsolódjunk és hogy jobban megismerjük magunkat és a világot körülöttünk.

A norvég regények nekem létfontosságúnak bizonyultak az elmúlt öt évben, amióta Norvégiába költöztünk. Az első év sokkjában emlékeim szerint szinte semmit nem olvastam, mindenféle rákészülés, szabad választás és akarat ellenére a külföldre költözés igenis egyfajta trauma volt (nekem, de másnak persze nem kell, hogy az legyen:-)) és csak szép lassan oldódott ki a feszültség, idegenség és elveszettség érzése belőlem. Jól ismert tapasztalatom, hogy a nagyon sűrű-megterhelő időszakokban nem tudok olvasni, legfeljebb lektűröket - mert a limonádé kellemes és könnyen csúszik - vagy krimit (abból is a klasszikusokat, leginkább Agatha Christie-t, az olyan megnyugtató, amikor Miss Marple leáll nyomozás közben, mert itt az ötórai teaszünet ideje és egy kis uborkás szendvicset szervírozva a tea mellé elfelejtünk minden aggasztó dolgot és csevegünk egy kicsit angolosan). Aztán viszont, ahogy formába lendülök újra és nő a külső-belső kapacitásom, kifejezetten szépirodalmi nagyágyúkra vágyom, pl. Jonathan Franzenre, aki az elmúlt évek legnagyobb felfedezettje számomra, katartikus olvasmányélmény. Top 5 íróm közé került, ez egyértelmű, de ő nem norvég, hanem amerikai, ezért inkább nyergeljünk át a norvégokra.

Tudom, hogy szokás a skandináv irodalmat egy kalap alá venni, nyilván van is valami alapja, mint ahogy hivatkozási alap a dél-amerikai írók, afrikai írók stb. De valahogy mégis, itt élve mondom, szerintem nincs ilyen kategória, hogy skandináv irodalom, mert én például eléggé másmilyennek érzem az izlandiaikat és a norvégokat, ha szépprózáról van szó.

Szóval a kapcsolódás - a norvég kultúrához, az itteni élethez, ahhoz, ami a levegőben van, de kimondatlan és nagyrészt kimondhatatlan - fontos formája lett számomra a norvég könyvek olvasása. Az integrációs folyamatom és a norvég "itt és mostba" megérkezésem elősegítője, az eleinte még erős érzelmi hullámzások elsimítója lett a norvég irodalom - egyfajta ösztönös önterápiaként. Norvég eredetiben olvasás is volt, de sokadszori próbálkozás után inkább maradtam a magyar műfordításoknál, egyrészt mert Patat Bence csodálatos fordító - és a többi műfordító többsége is -, másrészt így marad teljes kikapcsolódás az olvasás és nem az a fókuszált figyelem, amit az idegen nyelven olvasás jelent nekem. Időnként azért újra próbálkozom a norvég eredetiben való olvasással, a novellák vagy más rövidebb írások pl. könnyebben csúsznak.

Lektűrök - jó minőségben

1. Cecilie Egner regényei

Három regénye érhető el magyarul: Anyám ajándékai, Lélegezz, A fehér térkép. Nekem az Anyám ajándékai tetszett a legjobban, amelynek az alapötlete is eredeti: saját családja történetét írta meg az anyja holmijai között megtalált, gondosan vezetett karácsonyi ajándékozási listák alapján. Női sorsok és nők közötti családi-érzelmi kapcsolatok - hangsúlyosan az idősebb anya és felnőtt lánya közti kapcsolat - kitűnő írója Cecilie Egner. Lassú folyású, szép történetek a művei, hosszú téli estékre való, bekuckózós olvasmányok.

2. Maja Lunde regényei

Norvég írónő, aki Németországban él. Magyarul három regénye jelent meg: A méhek története, Kékség, Az utolsó vadlovak. Akit érdekel az ember és természet kapcsolata, a környezetvédelem és klímaváltozás irodalmi formában, regénybeli történetekbe csomagolva, annak jó szívvel ajánlom a könyveit. A méhek története volt a kedvencem, párhuzamos történetek, múltbeli, jelenbeli és disztópikus jövőbeli szállal, amelyek mind a méhekhez kapcsolódnak, izgalmas és igazán különleges témájú regény. Azóta megmentek minden pocsolyába esett és lakásunkba tévedt méhet, amióta ezt olvastam. :-) Ifjúsági regényei is megjelentek magyarul, azokat nem ismerem.

Krimik

1. Jørn Lier Horst krimijei

Kevésbé ismert norvég krimiszerző, de én őt jobban szeretem, mint a szupersztár Jo Nesbø-t. Ő maga is nyomozó volt és utána nyergelt át a regényírásra, ez abszolút érezhető az írásain: egyfajta bennfentesség és túlzások nélküli kriminológiai szakszerűség jellemzi. Azért is szeretem, mert "régimódi" krimiszerző, ahol nem a minél durvább és naturalistább gyilkolászási módok vannak a fókuszban, hanem a történet és a lélektani háttér. A csavarosan, de mégis nyakatekertség nélkül, klasszikusan vezett történetszál viszi magával az olvasót anélkül, hogy az elborzasztás lenne a cél. William Wisting jól eltalált nyomozófigurája az összes krimijének, így sorozatként olvashatók a könyvei, de önállóan is megállja mindegyik krimi a helyét. Magyarul megjelent könyvei: Vadászkutyák, Fekete nap, A barlanglakó, Holttér, a Katharina-kód. Ezek közül A barlanglakót kedveltem a legjobban. A népszerű és magyarul is megjelent 2. sz. nyomozóiroda c. gyerekeknek szóló (7 éves kortól) nyomozós sorozatnak szintén ő a szerzője, jópofák, izgalmasak és nem szájbarágósan didaktikusak a történetei, gyerekeknek jó szívvel ajánlom.

2. Jo Nesbø krimi-munkássága

Az ő nevével jó eséllyel már mindenki találkozott. Ha norvég írót kell mondani, tapasztalatom szerint kapásból két név jut mindenki eszébe: Henrik Ibsen, akinek a Vadkacsa c. drámájára és impozáns pofaszakállára szinte mindenki emlékszik a középiskolai irodalomkönyvből... a másik pedig a nemzetközi ismertségű krimiíró: Jo Nesbø. Az életmű kb. felét olvastam, aztán besokalltam és megcsömörlöttem a nesbø-i világtól. Egy idő után vagy untam vagy kiakadtam a túlzásba vitt kegyetlenkedésektől a könyveiben vagy az időnként izzadságszagúan, mesterkélten csavaros fordulatokon forgattam a szemem. Természetesen azért elég jó szerző, némelyik könyve egyenesen kiemelkedő a krimi-műfajban, Harry Hole (helyes norvég kiejtése: 'harri húle' :-)) pedig érdekes, összetett, szerethető figura, akinek végig drukkolunk, hogy ne fulladjon bele az alkoholizmus lehúzó mocsarába. Ha létezik még valaki, aki tényleg semmit nem olvasott tőle, akkor az én kedvencem a Vörösbegy, ezt ajánlom olvasásra, és ami teljesen rendhagyó az életműben, mert nem a jelenben játszódik, hanem a második világháború idejébe kalauzolja az olvasót és ad némi betekintést a korabeli norvég történelembe is, ezért éreztem különösen érdekesnek.

Szépirodalom

1. Jon Fosse írói világa

A 2023-as irodalmi Nobel-díj után magyarul is kiadták több művét. Fosse Norvégiában elsősorban drámaíróként volt korábban ismert, szinte mindig színpadon van egy-egy kortárs drámája. A regényei és a drámái is csak elszánt ínyenceknek valók: olykor küzdelmes az olvasásuk a sajátos fosse-i nyelvezet miatt. Még a norvég szépprózára egyébként általánosan jellemző, szokásos szikárságnál is jóval szikárabb az ő írói stílusa, mintha sziklák lennének a mondatok és súlyos kövek vagy kemény, pattogó kavicsok a szavak a műveiben. Mégis ez a végletekig puritán nyelv, a gyakori, archaikus eposzokra jellemző ismétlések adnak egy utánozhatatlan, letisztult költőiséget a műveinek. Az olvasottak közül a Reggel és este c. gyönyörű kisregényét ajánlom először ismerkedős olvasásra, szinte meditatív élmény az olvasása, a témája pedig mélyen filozofikus és triviálisan evidens egyben: élet és halál.

Talán azért is tudok kapcsolódni Fosse nehezen fogyasztható - szinte elidegenítő - írói világához, mert itt, Bergen mellett, egy szigeten élve pontosan értem azt, hogy milyen mélyen meghatározza az embert, hogy pont itt él Norvégiában. Fosse is itt él (a Hardanger-fjordnál), sőt következetesen nem általánosan norvégnak, hanem vestlandet-inek ("nyugati parti"-nak) vallja magát. Így ír a földrajzi hely és az írás viszonyáról:

2. Roy Jacobsen: Ingrid Barrøy trilógia

Ez az abszolút kedvencem. "Kötelező" olvasmány, ha valaki szeretné mélységében megismerni: 

- a 20. század norvégiai történelmét, a trilógia ebből a legsúlyosabb kb. 40 éven - a második világháborún és az előtte és utána való időszakon - vezeti végig az olvasót

- a vidéki norvégiai életet a múlt században, részletekbe menő hitelességel. Hangsúlyos tényező a műben, hogy nagyrészt egy apró szigeten játszódik, amely egy család birtokában van, a szigeti lét pedig még a vidéki léten belül is egy külön kategória, a vad természeti erőknek kitettsége és gazdasági-szociális elszigeteltsége miatt

- egy erős nő sorsát, aki napi rutinként, szinte magától értetődő természetességgel küzd az elemekkel, a háború borzalmaival, fiatal nőként egyedül eligazgatja a szigete gazdaságát, időnként összeomlik, de abból is talpra áll és egyedül, leányanyaként büszkén vállja és neveli egy orosz katonaszökevénytől született gyermekét, hogy aztán gyalog bolyongjon az utolsó részben keresztbe-kasul Norvégián, gyermeke apjának nyomait kutatva.

Mindemellett a trilógia biztos kezű történetvezetése, kevés vonással, de kiválóan felrajzolt karakterei és csodálatos nyelvezete - szikár, persze hogy szikár ez is, de pont jó, szinte tökéletes formája a tartalomnak: egy szóval se több vagy kevesebb a szükségesnél - is növelik az olvasói élményt.

A trilógia darabjai (érdemes sorrendben olvasni, mert a kronológiai sorrend fontos itt): A láthatatlanok, Fehér tenger, A Rigel szeme, mind a Scolar kiadó gondozásában jelentek meg. Norvégul megjelent a sorozat negyedik  - vélhetően utolsó - része is: Bare en mor (Csak egy anya) címmel, a magyar kiadásra még várni kell.

3. Marie Aubert művei

Új felfedezettem Marie Aubert, kortárs norvég írónő. Nagyon mai, nagyon friss, húsba vágóan találó, mégsem elviselhetetlenül súlyos, tud könnyed és szórakoztatóan frivol is lenni. Az alaphangja empatikus és mélyen emberi, miközben éleslátóan és bátran társadalomkritikus a modern norvég társadalmi viszonyokat és szokásokat illetően. Van mit kritizálni, a világ egyik vezető demokráciájában és egyik leggazdagabb országában is - nekem kifejezetten sok ráismerős érzésem volt olvasás közben a norvég mindennapi valóságból... De teszi ezt olyan kitűnő megfigyelőként, a lélektani háttér ismerőjeként és egyben együttérző-elfogadó elbeszélőként, hogy a végeredmény általánosan emberi lesz: mind összetett személyiségek vagyunk, botlásokkal, időnként rossz döntésekkel és azok következményeivel, néha álságos, másokat bántó megoldásokkal vagy a felelősséget megúszós viselkedéssel, mégis: szerethetőek is, akik szeretnek és szeretve szeretnének lenni.

Két regénye jelent meg magyarul: Felnőtt emberek, Igazából nem ilyen vagyok. Mindkettő nagyon tetszett. És a novelláskötetét is ajánlom: Ha történne valami.

Ismeretterjesztő könyv

Nem szépirodalom, de szeretem ezt a műfajt is. Amikor túl fáradt vagyok mindenhez, akkor a természetfilmek a megmentőim, főleg a jó öreg Sir Attenborough természetfilmjei. Nézem a víz alatt úszó bálnákat vagy a havas hegycsúcsokon átkelő farkasfalkákat és helyreáll bennem a világ rendje. Ebben a műfajban könyvet is jó olvasni, máshogy kapcsolja ki az embert, mint a szépirodalom vagy egy krimi és van valami jóleső érzés abban, ahogy azt érzem olvasás közben és után, hogy most még többet tudtam meg a körülöttem levő világ titkairól.

Anne Svedrup-Thygeson norvég biológus és kutató ismeretterjesztő könyvei szuper olvasmányok, mert rövid, érdekes témákat, élőlényeket és biológiai összefüggéseket bemutató fejezetekből állnak a könyvei. Ezt például norvégul olvasom, időnként, kb. havonta egyszer-kétszer felütöm, ha elalvás előtt nincs kedvem egy regényt elővenni, tíz percig olvasok a könyvéből és nagyszerűen alszom utána. Magyarul megjelent a HVG-könyvek sorozatban: Az élet szövete - Hogyan járul hozzá tízmillió faj a fennmaradásunkhoz? címmel.

Akik még ajánlottak...

... de nekem nem jöttek be. Hátha másnak tetszik, érdemes próbát tenni velük. :-)

1. Erlend Loe regényei

A Doppler az alapkönyv szokott lenni, ha modern norvég regényajánlásról van szó. Kezdőolvasmány a "norvégság"-ról, bevezető abba, hogy milyen "igazi norvég"-nak lenni, ha a természethez fűződő viszonyról és az emberi kapcsolatkról van szó, persze szándékosan eltúlzott formában. Szórakoztató, furcsa, vicces, eredeti, abszurd. Mindez tényleg igaz rá, de engem bosszantott is, bosszantott olvasás közben Doppler egész karaktere és még jobban bosszantott a nem elég jól megírtság, a pongyola írói stílus. Valószínűleg ez volt az írói szándék, de akkor is, ez nekem nem fekszik. Próbálkoztam még két regényével, a Doppler folytatásával: a Doppler hazatér-rel és a Vegyesbolti csendes napok-kal. Egyik se ragadott meg igazán, sajnos nem voltak emlékezetesek.

2. Karl Ove Knausgård Harcom sorozata

Knausgård (ejtsd: 'knaüsgór') a norvég kortárs irodalom fenegyereke, nemzetközi írósztár és vonzó, kérges arcú entellektüel. A Harcom regénysorozata műfajteremtő, grandiózus irodalmi vállalkozás, elképesztő terjedelemmel és egy egészen új hanggal, forradalmian új hozzállással a valósághoz és magához az íráshoz, az író szerepéhez és a művészet etikai határaihoz: pl. hogy lehet-e a családod tagjairól rájuk nézve nagyon kellemetlen és nem nyilvánosságnak szánt részleteket is megírni, az irodalom szent igazságára, a művészi célra és az író sérthetetlen szabadságjogára hivatkozva - én nem hozok ebben döntést, mert bonyolult, több nézőpontból több, egymástól eltérő helyes választ eredményező művészeti kérdés. Mindenesetre érdekes vitatéma.

A lényeg: amikor elkezdtem olvasni a magyar megjelenés után szinte azonnal, még nem tudhattuk, hogy egy népszerű új műfajjá növi ki magát pár év múlva az autofikciós irodalom. Ez magyar- és világirodalmi tendencia is egyben az elmúlt pár évben. Én azonban úgy tűnik, hogy kevésbé szeretem az autofikciós irodalmat, mert hol zavarba ejt, hol pedig egészen egyszerűen unom. Knausgård piszlicsáré részletekbe menő leírásfolyamába is beleuntam, bár értem én, hogy írástechnikailag és irodalmi szempontból ez egy magas színvonalú alkotás, de sajnos nem az enyém. Van olyan, hogy egy szöveg - legyen bármilyen kvalitásos is - egyszerűen ledob magáról engem mint olvasót, és vagyok már elég öreg és tapasztalt olvasó ahhoz, hogy ilyenkor elfogadjam ezt, becsukjam a könyvet és abbahagyjam lelkiismeretfurdalás nélkül - pedig általában szeretem végigcsinálni a dolgokat. Így történt, hogy az első kötetet végigküzdötten, a második felénél azonban feladtam, mert nem szerettem és minek kínozzam magam. Talán hozzájárult ehhez a második kötet forítása is (ford. Petrikovics Edit), ami a sokgyerekes Knausgård babás-kisgyerekes időszakáról, az apaként-íróként megélt viszontagságairól szólt és amikor huszadszor olvastam leírva azt a fordítást, hogy "gyerekkocsi", akkor kiakadtam. Könyörgöm, soha nem mondjuk így a magyarban, hogy "gyerekkocsi", babakocsinak hívjuk és kész. Értem én, hogy norvégul "barnevogn" (azaz 'gyerekkocsi'), de nehogy már egy ilyen hétköznapi szót ilyen magyartalanul tükörfordítsunk egy műfordításban...

Ui.: lehet, hogy egyszer mégis sorra kerülnek majd a folytatások és adok egy új esélyt nekik, mert a harmadik kötettől Patat Bence a fordítójuk és az mindig jót jelent. Mind a hat regény ott sorakozik a könyvespolcunkon, szóval még bármi lehet, lehet, hogy egyszer mégis beszippant majd Karl Ove autofikciós világa.