Mindenkinek van mostanában véleménye az oktatásról - ami egyáltalán nem baj, ez az a téma, ami tényleg mindenkit érint valamilyen formában, ha saját gyerekünk van, akkor személyesen is, de ha más nem, akkor azért, mert igenis mindannyian felelősek vagyunk azért a generációért, amelyik 10-15-20-30 év múlva termeli majd a GDP-t az országban. És egyáltalán nem mindegy: hogyan, mennyit és milyen minőségben... Nem mindegy az sem, mennyi lesz az öngyilkosok, a depressziósok, a munkanélküliek vagy a szimplán totál boldogtalanok száma 20-30 év múlva. És mennyi az életükkel elégedetteké. Én kettős szemszögből szeretnék hozzátenni a témához, mint volt pedagógus és jelenleg felnőttképzésben és -fejlesztésben dolgozó szakember. Mire való valójában az iskola? Szerintem.

8 évig dolgoztam különböző életkorú gyerekekkel pedagógusként egy nagyszerű szakmai közösségű, családias pesti állami szakközépiskolában és egy nyitott szemléletű, minőségfókuszú, neves budai magángimnáziumban. Ezidő alatt 2 évig vezető is voltam a közoktatásban (míg a Fővárosi Önkormányzat egy tollvonással meg nem szüntette az egyébként sikeres és jól működő állami középiskolánkat...). Mellette tananyagfejlesztőként is közreműködtem kompetenciafejlesztő, modern szemléletű oktatási anyagok kidolgozásában. Volt pedagógusként van rálátásom a témára, ami akkoriban sem volt fenékig tejfel - de évekkel ezelőtt sokkal nagyobb szabadsága volt az iskoláknak és intézményvezetőknek mind a tanterv, mind a működés, mind az innovációk tekintetében. És nem mellesleg megvolt a pedagógusoknak az a személyes szabadsága, hogy egy jó szellemiségű iskolavezetés támogatását élvezve, minőségi, modern szemléletű, értelmiségi alkotómunkát végezhessenek. Mint ahogy teszik ezt ma is azok a kollégák, akik rendszernek, szabálynak, sok esetben közvetlen felettesnek ellentmondva úgy tanítanak, ahogyan azt helyesnek gondolják. Nagyon nincs rendben, hogy ennek valamiféle ellenálló, földalatti mozgalomnak kell lennie. Alaptétel kellene, hogy legyen a közoktatásban az, hogy egy minimális központi kontroll mellett az iskolák az adott régió szociokulturális, munkaerőpiaci és egyéb jellegzetességeihez, hagyományaikhoz, újító potenciáljukhoz és a saját pedagógiai erősségeikhez igazodva szabad kezet kaphassanak a pedagógiai programjuk kialakításában. Mint ahogy az is alaptétel kellene, hogy legyen, hogy a pedagógus hozzáértő szakember, aki szakmai tekintetben elég nagy szabadságot kell hogy kapjon, hiszen ő ért hozzá, ő tudja a legjobban, hogy egy adott osztályban, közösségben mi legyen a tantárgyán belüli prioritás, mit, hogyan és milyen mértékben, milyen hangsúllyal, milyen választott tankönyvből, milyen gyakorlatokon keresztül tanítson meg. Az egyentananyag merőben idejétmúlt és értelmetlen dolog. Egy központi kimeneti szabályozásnak (pl. érettségi követelményszint) van értelme, de az ahhoz vezető út teljes leszabályozása és központosítása  nemcsak hogy felesleges, hanem káros is, hiszen éppen azokat az egyéni differenciálási lehetőségeket, változatos és minőségi eredményt adó különböző sikeres megoldásokat zárja ki, amelyek boldog és sikeres felnőtteket nevelhetnének a gyerekeinkből.

És most folytassuk innen, nézzük a másik szemszöget. Az elmúlt 7 évben felnőttekkel dolgozom együtt vezetőképzési és fejlesztési területen. Trénerként, módszertani szakemberként és az utóbbi években coachként. Nap mint nap szembesülök azzal, hogy hány olyan felnőtt ember van, aki a) nem elégedett az életével és gyakran azt sem tudja, mitől lehetne egy kicsit elégedettebb b) a szakmai kvalitásai ugyan megkérdőjelezhetetlenek (papírja van róla), de olyan alapvető személyes kompetenciákban van nagy hiányossága (kommunikáció, együttműködés, kezdeményezőkészség, rugalmas újratervezés, önmotiválás és mások motiválása, tanulási hajlandóság), amelyek sikertelenné, boldogtalanná, eredménytelenné teszik őt a munka világában. Visszatérő kezdőkérdés egy fejlesztési folyamatban, hogy "te miben vagy jó, mi az erősséged, mire tudsz építeni?". Sokszor döbbent csend a válasz. 30-as, 40-es, 50-es éveikben járó, diplomás, nagyon intelligens embereknek fogalmuk sincs róla, miben is jók ők igazán. Soha senki nem volt erre kíváncsi, ők maguk sem, mert ez nem az általános közgondolkodás része. A "mennyit keresel, milyen pozícióban dolgozol, elvégezted-e az előírt munkát?" a mindennapjaik jellemző kérdése. Mint ahogy az sem a társadalmi diskurzus része, hogy felnőttként van-e olyan jó esetben a munkádhoz is köthető tevékenységed, amiben kiteljesedhetsz, amit igazán élvezel, ami legalább bizonyos részterületeken flow-élményt ad. Látod-e értelmét a munkádnak, hasznosnak érzed-e magad, van-e ráhatásod a saját életedre, van-e lehetőséged arra, hogy irányítsd a saját életedet és némileg hatással lehess a közvetlen környezetedre is? Elképesztően fontos dolgok. A pozitív pszichológia (a pszichológiának az az ága, amely azzal foglalkozik: hogyan és mitől lehetnénk boldogabbak) modern kutatásai alapján a hasznosnak, értelmesnek érzett élet; a személyes örömöt és belefeledkezős kiteljesedést hozó tevékenységek; a minőségi emberi kapcsolatok és a kiterjedt, tudatosan ápolt és fenntartott szociális háló hordozza magában a boldog, elégedett élet lehetőségét. Mindehhez hozzátenném, hogy nagyon fontos a változási és tanulási hajlandóság is, nem csupán úgy tessék-lássék módon, mert más ezt várja tőlünk, de valójában rühelljük, hanem belső motivációból, magunkért érzett felelősségvállalásból. Manapság elengedhetetlen a boldogulásunkhoz, hogy életünk során többször váltsunk akár szakmát, munkahelyet, alakítsunk ki tudatosan saját szakmai specializációt, keressük és használjuk az új tanulási lehetőségeket és kihívásokat. Jó esetben abba az irányba haladva (akár kerülőutak vagy kompromisszumok árán is), ami érdekel minket, amiben jók vagyunk és amit szenvedéllyel tudunk csinálni. Aki nem hiszi el, hogy képes erre, hogy joga van ehhez és hogy lehetősége van erre - az nagyon minimális eséllyel indul a sikeres és boldog felnőtt élet vagy az elégedett nyugdíjasévek felé.

Mennyire segíti a mai iskolarendszer ezeket a felnőtt boldoguláshoz, boldogsághoz elengedhetetlen képességeket, attitűdöket? Őszinte leszek: semennyire. Ha mégis van ebbe az irányba mutató innováció manapság, az a lelkes és elhivatott pedagógusok egyéni erőfeszítéseinek, néhány kitűnő szellemiségű szakmai műhely elszigetelt kezdeményezésének vagy csak egy szűk réteg számára elérhető fizetős magániskolának köszönhető. Vagy szerencsénk van, hogy jó helyre kerül a gyerekünk, vagy nem. Nincs ez így rendjén.  Az iskolának az életre kell nevelnie. Erre való. De nem abban az értelemben, hogy az élet egy nagy szívás, egy kudarcra ítélt és értelmetlen gürizés - ez magolás, biflázás, egyentankönyvből elméleti tudásanyagot tanulás, nem használható, elavult ismereteket számonkérés az iskola világában. Hanem abban az értelemben életre nevelés, hogy a lehetőségek, az értelmes és elégedett élet igenis elérhető és megvalósítható opció, aminek elérését a modern kor kihívásainak megfelelő, ahhoz jól alkalmazkodó iskolarendszer segíti és nem pedig akadályozza. Rugalmasság, korszerű infokommunikációs szemlélet (szerves részeként a mindennapi tanóráknak), személyes és differenciált kompetencia-fejlesztés (az érdekel, miben vagy jó - azt hangsúlyosan fejlesztem -, nem pedig az, miben nem vagy jó), együttműködés, csapatmunka és projektszemlélet, az egyéni kezdeményezőkészség és felelősségvállalás ösztönzése, szokásostól eltérő látásmódra és megoldásokra való fogékonyság, hosszútávú gondolkodásmód és tervezés tanítása, sok beszélgetés, konstruktív vita és együttgondolkodás, társadalmi szemlélet. Nagy tisztelet minden elhivatott és a jövő generációjáért felelősséget érző pedagógus kollégának, minden innovatív iskolavezetőnek, felelős döntéshozónak, minden támogató szülőnek és öntudatos diáknak, aki manapság tesz azért, hogy az iskolarendszerben ebbe az irányba mutató minőségi változások történjenek.

Ur Anita, coach

Felelősnek érzed magad a saját jóllétedért? Csatlakozz Te is a facebookon az Örömterv oldalának követőihez!