Család: az élő, változó organizmus
Karácsonyi hangolónak szánom ezt az írást. Viszont nem lesz benne se gyertyafény, se ünnepimenü-ajánlat, de még egy fia "ettől lesz tökéletes a karácsonyod" jótanács sem. A családról szól. A családról a maga tökéletlen és tökéletlenül is szerethető valójában. Vagyis karácsonyi hangoló lesz ez a javából - csak kissé rendhagyó módon. Kíváncsi vagyok a ti véleményetekre is, olvassátok el a posztot és írjátok meg, mit gondoltok erről a témáról!
Ez a nekem nagyon tetsző cikk volt a gondolatébresztő kiindulópont a poszt megírásakor. Érdemes végigolvasni, külön kedvemre való az a gondolat benne, hogy "a stresszt ne vidd haza a munkahelyről - na, de akkor hova a búbánatba vidd???"; ezt meg kiemelem belőle, mert fontosnak érzem:
Problémás attitűdnek tartom, ha a családról úgy gondolkodunk, mint egy várról, amelynek alapvetően védelmeznie kell. A család nem véd, hanem él. A világ, a társadalom, a közvetlen szomszédság részeként. Nem az az elsődleges feladata tehát, hogy várfalakat építsen, vagy elzárja a tagjait attól, ami a világban történik.
Régóta érlelgetem, morzsolgatom már magamban ezt a témát, olyasmi ez, amiről nap mint nap van valami megélésem; és azt hiszem, hogy mindannyiunknak van: hiszen szinte mindenki kötődik valamilyen szállal valamiféle családhoz, vagy szorosabban vagy lazábban, épp benne van a kisgyerekes szülőség sűrűjében, vagy pimasz kamaszgyereke van, vagy nincs gyereke, de ő gyereke a szüleinek, vagy testvére van, unokatestvére, távoli nénikéje, pótnagymamája, kedvenc unokaöccse... valakije, bárkije, akivel családi kötelékben repül - közelebbiben vagy távolabbiban, vérségiben vagy választottban.
Szóval az én megélésem a családról: borzasztóan ambivalens. És szeretnék erről őszintén beszélni. Egyre inkább azt érzem, hogy a társadalmi norma és a közbeszéd tabusítja ezt a témát, egy végtelenségig idealizált képet sugallva; a család valódi működési mechanizmusairól hallgatva és hallgatásra kényszerítve a családban élőket: mert erről nem illik beszélni.
Érdekes módon az anyasággal, az anyai lét megélésével kapcsolatban mintha oszlalának-foszlalának szép lassan ezek a tabuk: lehet beszélni a szülés utáni depresszióról, arról, hogy karriert választ valaki inkább a GYES helyett, vagy épp a főállású anyaságot a munkája helyett; arról, hogy piszok nehéz az elszeparált bezártság otthon egy csecsemővel, arról, hogy a házimunka baromi értékes munka - nem pedig valami kötelező cselédsors, arról, hogy lehet saját jogon is önmegvalósításra vonatkozó vágya, álma egy anyának, arról, hogy milyen fájdalmas az, amikor a kamasz gyereked szembefordul a te értékrendeddel, arról, hogy milyen nehéz (újra)identifikálni magunkat középkorú nőként, ha kirepülnek a gyerekek... Legalábbis anyaként egyre többen, egyre több fórumon, nyilvánosan is beszélnek ezekről - ami nagyszerű, mert segít abban, hogy ne érezzük zakkant hülye tyúknak magunkat azért, ha nem éppen a nagymamánk korabeli anyaszerep-elvárások szerint élnénk meg az anyaság mai kihívásait.
De a család még mindig mint valami tökéletes jónak, a nyugalom szigetének, a folyton-folyvást móka-kacagásnak, a mosolygó-egymástölelő-békében-boldogságban óriásplakátos, mosópor-reklámos idillnek az áldozata. Igen, az áldozata, mert irreális elvárásokat és illúziókat kelt szinte mindenkiben, abban is, aki éppen ki se lát belőle, és alig van bármi szabadideje, másra fordítható szabad energiája a gyerekei mellett. Abban is, akinek már kirepülőfélben vannak vagy már nagyon is felnőttek a gyerekei - és azon mereng, mennyi mindent rontott el, hagyott ki, csinálhatott volna másképp. Azokban is, akik még előtte állnak és bármilyen oknál fogva borzasztóan vágynak vagy éppenséggel egyáltalán nem vágynak saját családra - és elképzelésük, fantáziaképük van mások családi életéről (szörnyűnek vagy tökéletesnek érezve azokat).
Szerintem a család egy folyton változó minőség, egy élő organizmus.
Mint egy erdő. Soha nem olyan, mint tegnap. Nem egy egynemű valami. Nem egy műanyagszerű massza. Hanem egymáshoz ezerféle szállal kötődő élőlények természetes, dinamikus, érzékeny, mégis hihetetlenül erős; függő, mégis önálló identitással bíró közössége.
Hol árnyékban van egy rész, hol napfényben. Hol tavasz van és túltengő zsongás-bongás, máskor meg dermedt, enervált tél. Vannak éppen kidőlő fák, vannak épp szárba szökkenők, árnyéktűrők és napfénykedvelők. Nagyvadak és láthatatlan kis bogárkák szimbiotikus együttélése. Végtelenül magától értetődő és borzongatóan mitikus egyszerre.
Imádok erdőben sétálni. Imádom ezt az összetettséget, imádom ezt a folytonos változást, mégis kiszámítható állandóságot, amit az erdő-élmény ad.
Ez most talán kicsit sok volt ebből az erdő-metaforából, de bocs, ömlött belőlem, mert nagyon megtalált képnek érzem. Ilyen nekem a család. Megtanultam az elmúlt évek során, öt év alatt született három gyerekkel - a legkisebb 2 hónapossal, aki most egy hordozókendőben pihen rajtam, de fél órával ezelőtt még visított -, hogy a család nem egy tökéletes valami, hanem organikus életközösség. Ahol valaki biztosan éppen sz@rul van. Vagy fizikailag vagy máshogyan. De más meg éppen nem, ő meg épp elég jól van. És akkor lehet tartani azt a másikat, a többit a vállunkon, mert éppen most én bírom jobban. Aztán én leszek sz@rul, bizonytalanodom el, akadok ki, omlok össze - akkor meg más tart meg engem. Kérés nélkül, ösztönből. Néha utáljuk egymást, néha utálom magamat, néha szétzilálódunk, néha sebzünk, sértődünk, szitkozódunk, elbújunk, elfutunk, hangoskodunk, túl sokat hallgatunk, vagy egyáltalán nem halljuk meg egymást, sőt, nem halljuk meg magunkat. De aztán összerendeződünk, túljutunk, erősödünk, növünk, fejlődünk, egyes részeink elhalnak, mások új életre kelnek.
Minden nap más. Nem jobb, hanem más. A család nem egy idill, hanem egy vállalt közösség, amiért teszünk, ami tesz értünk. Él és életet ad: van benne egy csomó semmilyen és unalmas szakasz, néhány szinte kibírhatatlanul nehéz periódus, sok bosszantó pillanat, meg egy rakat melengető, kellemes, bizsergető, büszke érzés, és néhány kirobbanóan nagyszerű momentum. Ezek egyvelege nekem a család, amit nem lehet jól vagy rosszul csinálni. Csak csinálni lehet napról napra, rengeteg hibázással, bakival, nem-tökéletesen. Természetesen, élően, változóan. Ha lehet, akkor önazonosan. Mert az nekünk is jó, és másoknak is biztosan az lesz a családunkban.
Az erdőt nem tudom pontosan, hogy milyen rendezőelv tartja össze valójában. De a családot azt hiszem, tudom, és bármilyen patetikusan is hangzik: az tényleg a szeretet.
Az érzelgősségre legyen mentségem a karácsony. Boldog (vigyázat, nem tökéletes!) karácsonyt kívánok nektek!
