Valaki azt kérdezte most abban az egy hónapban, amíg júliusban otthon voltunk Budapesten, hogy na, milyen az új hazátok? Nekem nincs régi meg új hazám - mondtam -, nekem csak egy hazám van. Egy év érzelmi vulkánkitörései és norvég tapasztalatai.

A másik kérdés: na, és milyenek a norvégok? Tudom, hogy az elvárás az, hogy ezeket mondjam: hűvösek, távolságtartók, vikingesen rátartiak, tisztességesek, rendesen fizetik az adójukat, beengedik a migráncsokat, hideg van, még nyáron is hótaposóban járnak, lazacot esznek reggelire és vörösesszőke szakálla van mindenkinek. Nem mondom. Mert az a helyzet, hogy itt is emberek élnek, mint Kuala Lumpurban, Pekingben, Röjtökmuzsajon vagy Budapesten. Akik sokfélék, ilyenek is meg olyanok is. Van akinek vörösesszőke, van akinek meg szénfekete.

Tudatosan tartózkodtam attól, hogy nyilvánosan, pl. itt a blogon sommás véleményeket fogalmazzak meg Norvégiáról és a norvégokról, mert azt éreztem, kevés az élményem, tapasztalatom ehhez, még csak a felszínt kapargatom. Igyekeztem inkább nyitott szemmel járni és észrevenni minden jót itt. Ha már itt vagyunk, akkor lássam meg, hogy mi a jó, mi tetszik, mihez tudok érzelmileg könnyen kapcsolódni. Nagyjából ez a 10-es listám egy év után:

1. a természet (imádom, imádom, imádom! - tényleg egy csoda a norvég táj)

2. a tenger (hogy tenger közelében élhetek, az egy álom, még ha az Északi-tenger is az)

3. a kedves, mosolygós emberek (akik valóban távolságtartóak és tartják az öt lépés távolságot, a covidos távolságtartás nem okozott nehézséget a többségnek)

4. a tisztaság, rendezettség

5. a viszonylagos egyenlőség (természetesen nem teljes, mert az csak Lenin műveiben van, de nagy szélsőségek tényleg nincsenek)

6. az egyszerűség (jó értelemben véve, trendiül: minimalizmus, ami olykor már a puritánság határát súrolja)

7. a lazac (amire mondjuk fél év után már rá se tudtunk nézni, "megint lazac?" kérdezték fintorogva a gyerekeim a vacsoránál, na tessék, minden relatív)

8. a magánszféra tisztelete (a te életed a te életed, éled, ahogy akarod, nincs beszólogatás)

9. a tisztességes életszínvonalhoz való jog a gyakorlatban is (minden rohadt drága, Norvégia a világ egyik legdrágább országa, de jelenleg egy fizetésből is megélünk öten, ha nem is nagylábon)

10. a rhododendronok (május-júniusban mindent beborítanak a színpompás, rózsaszín-piros-fehér, ciklámen színű virágok, szereti ezt a klímát a rhododendron és egészen csodálatos ez a színorgia a sötétség több hónapos uralma után)

Meg az elektromos autók (nekünk is az lett, mert itt mást nem érdemes használni), a kristálytiszta levegő és még a Szentkirályi ásványvíznél is jobb sima csapvíz, a közös túrázások hétvégenként a családdal, a posta, ami a szupermarketekben van és tök praktikus, hogy nem kell zárnom az autót, ha megállok valahol, az éjjeli napsütés júniusban, a rákhalászat a gyerekekkel augusztusban, hogy az autista középső gyerekemmel csodálatosan bántak a norvég helyi, falusi oviban az egész elmúlt tanévben, a szigetlakó élet, hogy egy év után nem volt lehetetlen, hogy legyen itt egy saját (ugyan hitelre vett) házunk, hogy mindenki szuperjól beszél angolul (a többség sajnos nálam sokkal jobban), hogy a suliban és az oviban a fél életüket a szabadban töltik a gyerekek, hogy birkalegelők vannak mindenhol (imádom a birkaszagot), hogy minden harsogó zöld nyáron is, locsolni tutira soha nem kell, remekek a tejtermékeik: sajtok, joghurtok, tej, vaj - mind minőségi élmény, az autóvezetési kultúra (egy idegszanatórium, senki nem rohan sehova, egyébként se).

És ami nem jó: az eső. Bár már kezdek hozzászokni, de sokszor nagyon lehangoló a többnapos, vigasztalan, soha múlni nem akaró eső. De ebben fejlődőképes vagyok egyébként, mert már tudom, hogy bármikor bármi lehet. Ha most épp süt a nap, simán lehet, hogy 3 perc múlva már zuhog és fordítva. A változékony időjárás itt nem egy meteorológiai kifejezés, hanem a mindennapi valóság. Nálunk, a nyugati parton, Bergenben bármikor jöhet egy vihar, egy rohadt nagy felhő a semmiből, a tenger felől, itt van és zuhog, mintha soha nem lenne vége, aztán estére már újra ragyog a nap, hogy egy óra múlva köd üljön mindent. Amikor süt a nap, ki kell menni, sétálni, élvezni. De ha esik, az se baj, nincs rossz idő, csak rossz öltözet - mondják a norvégok. A bergeni nők nem hordanak tűsarkút. Teljesen értelmezhetetlen viselet itt, Európa egyik legcsapadékosabb városában.

És még a téli sötétség is nehéz, ami hirtelen támad, váratlanul, aztán itt marad áprilisig. Bár lett fényterápiás lámpánk, de már egy kicsit későn, márciusban. Idén hátha jobb lesz, ha tényleg akkor használjuk, amikor nagyon sötét van. Furcsának ugyan nem furcsa, mert otthon már megszokta az ember, de mégis nehéz, hogy valahogy irtó lassan és akadozva intéződnek itt a hivatalos ügyek (nem mindegyik, de a legtöbb), mindenért többször szólni kell, utánajárni, még írni egy emailt, aztán egy megerősítő emailt is, aztán egy hét múlva válaszol valaki, de az nincs képben... szóval nehézkes az ügyintézés Norvégiában minden csudijó és csudi modern online rendszerük ellenére is. Senki nem kapkod semmivel. Ami jó pont, kivéve, ha már 3 hónapja beadtad a hiánypótolt, második körös igényedet a norvég személyi számra, de még sehol nincs semmi, pedig a personnummer az alfája és az omegája a norvégiai ittartózkodásnak, addig semmit nem tudsz intézni, amíg az nincs meg, még bankszámlát se tudsz nyitni és egy nyomorult telefont se tudsz venni. De egyszer persze csak meglett. Türelem, türelem, türelem.

Nehéz az is, hogy nehezen tudok kapcsolódni. És akkor elérkeztünk ide, a legnehezebbhez. Az angolom sose volt elég jó. A norvégom még szintén édeskevés, most kb. A2-es szint, végülis elmotyogok már hétköznapi helyzetekben norvégul. De akkor is olyan nehéz ez, hogy azon a szinten tudok még csak egyelőre kommunikálni, ami egy béna szint (oké, jogos kérdés: akkor mért nem tanulsz többet? mert van 3 gyerekem és kevés időm, de igyekszem...eddig ennyi fért bele egy év alatt). Én márpedig mindenben, amiben kompetens voltam-vagyok  Magyarországon, azért voltam kompetens, mert jó vagyok nyelvileg. Érzem, tudom, bírom, az enyém. A magyar nyelv. Vegyük például a coachingot. 6 éve csinálom és nyilván csinálják nálam sokan sokkal jobban. De tudom, hogy én is elég jól csinálom és amiért jól csinálom, főleg azért van, mert jó vagyok nyelvileg, érzem az árnyalatokat, rá tudok kapcsolódni a másik ember nyelvhasználatra, tudok jól kérdezni - ez az alap -, könnyedén megy a finom hangsúlyok és a mögöttes érzelmek észrevétele a nyelvhasználatban. Nem kell keresnem a szavakat. A szavak az enyémek, kezes bárányok, könnyű bánni velük.

Mert például most ez szól a fülhallgatóból, miközben pötyögök a klaviatúrán: https://www.youtube.com/watch?v=Nzlj2-5GmI4

Értem minden szavát, minden hangsúlyát, az elsődleges, a másodlagos és a sokadlagos kontextusát is. Én sokadlagos kontextusokban szeretem élni az életemet. Nem érdekel a felszín, a mélység érdekel.

A nyelv (a magyar) az én szupererőm. Ehhez képest most nyelvi fogyatékosnak érzem itt magam. Márpedig az még több év, ha nagyon kitartó vagyok és szorgalmas akkor is, hogy én tűrhető szinten legyek norvégból. Nem anyanyelvi, de legalább fluens kommunikatív szinten. És ez néha elkeserít, hogy ez még rohadt sok idő... De hoztunk egy családi döntést, hogy maradunk - és ez jó döntés szerintem - tehát kitartok és csinálom majd kitartóan. Szóval ez a nyelvi rész nagyon kihívó topik nekem, a bénázás, a "kérlek mondd még egyszer, mert nem értem" napi sokszori ismételgetése - még akkor is, ha mindenki segítőkész és kedves és elmondja még egyszer (kétszer), mire megértem.

Amikor otthon voltunk egy hónapot júliusban Budapesten, egy év után, megviselt az otthonlét, mert egyrészt csodálatosan jó érzés volt: könnyedség, felszabadultság, papucsos kánikula, folyton fagyizás, szeretteink, barátok, bulik, sült kolbász, lecsószag, levendula, ölelések maszkban, a sarki kifőzde rántotthús-szaga, a villamos csörömpölése, a nyárfák "kenutúrás" illata a Dunánál, játszóterezés a gyerekekkel, a rendes kávék, a teraszon reggelizés, a hőségtől remegő levegő délben az aszfalton, a Tisza-tó tavirózsái, a kiülős-beülős helyek, a napraforgó-táblák... Másrészt minden olyan fájdalmas volt, ez az én hazám, én ide tartozom, ez mind az enyém: a szennyesével együtt is, amit nem mos tisztára senki, én sem, mert elmentem innen... az elhanyagolt parkok, a kiáltó szegénység, a borzasztó oktatás, a még borzasztóbb egészségügy, a korrupció, a tehetetlenség, a nem létező sajtószabadság, a szegregáció, a gyűlöletkeltés legalizált mételye. Magyarország a hazám, soha nem lesz más hazám. De most Norvégia az otthonom. A választott otthonom. Ahol a családom is van. Én ezt pedig még otthonosabbá akarom tenni.

Rájöttem, hogy minden csak a saját szubjektív szűrőmön át létezik (mondjuk ezt eddig is tudtam, csak időnként elfelejtem), nincs objektív valóság. Nincs olyan, hogy "milyenek a norvégok"  - meg a magyarok, szlovákok, eszkimók. Olyan van, hogy én milyennek akarom látni őket. Mi a prekoncepcióm, milyen szűrőn eresztem át a tapasztalataimat. Mert már a drága Hrabal is megmondta: "A világ mindig gyönyörű, nem azért, mintha valóban az volna, hanem azért, mert én úgy látom."

Többször bezártam az elmúlt egy évben a külső észlelésem optikáját, befelé fordultam, mert egyszerűen túl sok volt a kihívás, ami a 3gyerekes országváltással járt, védtem magam. Most, hogy túl vagyunk az első év primer kihívásain, tágabb látószögre akarom nyitni az észlelésem optikáját, a szűrőmet tésztaszűrőre állítom, hadd folyjon át rajta még több élmény és tapasztalat, legyen több a kontaktus  - már amennyire a covid engedi... Egy, örök hazám van és egy új, még az elfogadás-befogadás fázisában levő, de hosszútávon valószínűleg nekem-nekünk való otthonom. De melóm van még vele, az tuti. :-)