Komfort: belül. Zóna: kívül
Komfortzóna. Legyél kívül rajta, mert ha nem, akkor gyáva vagy, lusta és egy általános lúzer - hallom harsogni innen-onnan már évek óta. Pedig nem. Nagyon nem. A komfortzóna nem egy éles határvonal a valódi és a báb-élet között, inkább csak egy jól hangzó bullshit.
Pedig én is elhittem egy ideig, olyan jól hangzik. :-) Aztán elkezdett bennem villogni egy kérdőjel (gyakran megtörténik). De lássuk, miről is van szó! Az illusztrációt én készítettem, de ezzel a lényegi mondanivalóval találkozom úton-útfélen:
A komfortzónán belül lenni egyenlő a tökéletes elkényelmesedéssel, ahol egészen egyszerűen SEMMI nem vár rád. Csak porcicák a nappalid sarkában, pörkölt-maradék a hűtőben, a sarki teszkó életunt pénztárosa esténként a munkából hazafelé jövet, amikor megveszed azt a két utolsó, kőkeményre szikkadt kiflit; a főnököd kottázható neurotikus hanghordozása a reggeli öt perc késésedért és a vasárnapok jól ismert kispolgári dögunalma. Ennyi az élet a komfortzónán belül.
Bezzeg azon kívül! Ázsiai hátizsákos körutazás egy éven keresztül, amikor eladod a lakásodat és a pénzt inkább VALÓDI élményekre költöd. Amikor csakazértis a semmibe lendülsz egy nagy ugrással és mindent otthagysz, ami eddig volt. Amikor végre megvalósítod a gyerekkori álmodat, mindegy milyen áron. Amikor végre IGAZÁN szabad lehetsz, és kötöttségektől mentesen élheted a hétköznapokat. Amikor TÉNYLEG nagy és eddig ismeretlen dolgok történnek veled, amelyek egy életre meghatározzák majd a gondolkodásodat. Amikor elég bátor vagy ahhoz, hogy homlokegyenest MÁST csinálj, mint eddig.
Az igazság az, hogy elég sok embert ismerek, akik ezt tették-teszik, egyszer nagyon vagy rendszeresen-ismétlődően, de tudatosan kimozdulnak a komfortzónájukból és történetesen tök jól vannak és igazán boldogan élik az életüket, mert tényleg ez kell(ett) nekik. És az én életemben is voltak periódusok, amelyek nagyon hajaztak erre.
Meg ismerek egy csomó másik embert, akik nem ezt teszik, viszont borzasztóan szoronganak azon, hogy ezt kellene tenniük, mert ott kezdődne a valódi életük, emiatt a mostani miatt pedig csak mentegetőznek.
Na, pont ezt szeretném mondani, hogy légyszi, ne szorongjatok! Mert teljesen oké mindkét verzió. Nincs olyan, hogy az egyik az igazi, a másik pedig valami látszat. Meg olyan sincs, hogy össze kell szorítani a fogunkat és bizony meg kell lépni valami nagyon félelmeteset, mert egyébként egy szorgalmas hangyához hasonlóan semmitmondó lesz az életünk (egyébként szerintem egyáltalán nem semmitmondó az életük, elképesztően fejlett szociális életük van). Meg az sincs, hogy feltétlenül lemaradunk valamiről. Ugyanis lehet, hogy nem nekünk való az, amit a szomszéd Rozika megcsinált. Vagy nekünk való, de nem most. Meg az sincs, hogy antiszociális, végletesen önző individualisták vagyunk, ha mégis merjük másképp csinálni, mint ahogy azt mások szokták. Jó hír 1.: ha belevágtunk, örüljünk neki (meg magunknak) - a változás tényleg mindig hoz valami izgalmasan nagyszerűt. Jó hír 2.: de ha aktuálisan mégsincs kedvünk/merszünk valamihez, az lehet, hogy máskor, más formában, más körülmények között, de mégis megtörténik majd velünk. A dolgok valójában történnek maguktól is, a mi szándékainktól függetlenül.
A tanulással kapcsolatosan is radikális véleményem van. Amennyire tud egy nem szokványos helyzet és tapasztalás erős tanulási tér lenni, amelyben nemcsak tudás-befogadás, hanem egy valódi személyiségfejlődési folyamat is elindulhat; egyre biztosabb vagyok benne, hogy ugyanúgy része a tanulási folyamatnak a nyugvószakasz is. Ilyenkor semmi látványos és nagyszabású dolog nem történik, egyszerűen csak csordogál az életünk, viszont dolgozunk az előző időszakban történtekkel és a tanulási folyamat részeként ezek a nemrég szerzett, új tapasztalati tudások magunkról és a világról beépülnek az ön- és világképünkbe.
Nálam is egy ilyen komfortzónán belüli szakasz van mostanában. Nincs semmi extra. Nem tudok csodálatos, rendkívüli, megdöbbentő dolgokról beszámolni. Küzdök a kialvatlansággal, ez a legnagyobb komfortzónán kívüli történés az életemben (ez mondjuk elég nagy teher, de mivel már lassan 6 éve része az életemnek, ezért újdonságnak azért nem mondanám). Egyébként meg kösz, jól vagyok, de semmi nagy kihívásra nem vágyom éppen. Az elmúlt években szültem három gyereket, a legkisebbet 9 hónapja; sok tanulással és munkával megalapoztam egy új karriert (ami méghozzá erősen önmegvalósító is); napról napra finomhangolom a családi életünket (férjjel vállvetve), hogy az minden résztvevő számára kielégítő legyen; igyekszem önazonos maradni minden helyzetben, megengedve magamnak a (gyakori) hibázást is. Ez épp elég kihívás volt (van). Most itt az ideje a csordogáló hétköznapoknak. Amikor megerősödöm, épülök, fejlődök - miközben semmi nagy dolog nem történik. Őszintén szólva mostanában nem vágyom a komfortzónán túli tapasztalásokra.
Meg azt is gondolom, hogy nincs éles határvonal a zónák között. Inkább valamiféle út van, amelyen haladunk, közben lehet irányt váltani, lejtmenetben gurulni vagy emelkedőn kapaszkodni felfelé, meg lehet megtorpanni és elidőzni is egy-egy kereszteződésben. Az úton történések és döntések sokasága, meg a gyaloglás sokszor nagyon szép és jóleső monotonitása vár ránk. Az út egy évezredes toposz és bármilyen elcsépelt is, egy gyönyörű metaforája mindannak, ami történt és történhet velünk. Nem kell ráparázni arra, hogy épp komfortzónán belül vagy kívül vagyunk, mindkettő része az útnak, akár akaratlagosan történt, akár nem; és mindkettő releváns tapasztalás az adott pillanatban vagy idősávban, pozitív vagy negatív előjel nélkül.
Te hogy állsz ezzel a komfortzóna-témával? Kívül vagy belül vagy éppen? És ez milyen neked? Mit tanulsz épp magadról?
Ur Anita, coach
