Mit csinálok coachként és mit nem?
Érdekel téged is, hogy mit csinál egy coach? Milyen témákkal foglalkozom a leggyakrabban? Milyen szemlélettel dolgozom? Mire és kinek jó a coaching? És mire nem? Mit szeretek benne a legjobban? Az én munkám, az én történetem, az én szenvedélyem - viszont neked is érdekes és inspiráló lehet!
Már mindenki coach - de ez egyáltalán nem baj
Többen sóhajtanak egy nagyot az utóbbi időben, amikor bemutatkozáskor meghallják a foglalkozásomat: coach vagyok. Te is? Már mindenki coachnak tanul... - mondják. Én is érzékelem, hogy az utóbbi 1-2 évben nagyon divatos lett ez a szakma, megszámlálhatatlanul sok coach-képzés indul és sokan kezdenek coachnak tanulni. Őszintén szólva nekem ezzel semmi bajom nincsen.
Ha most divat az önfejlesztéssel és mások fejlesztésének és támogatásának különböző módjaival foglalkozni, akkor ez elég jófajta divat, én örülök neki.
Az sem baj, ha sokan tanulnak coachnak. Igaz ugyan, hogy nagyon nagy különbség lehet felkészültségben, minőségben, tematikában, kimeneti eredményben (az a bizonyos papír...) az egyes coach-képzések között, de feltételezve, hogy mindenhol van egy jól körvonalazható szakmai törekvés és legalább egy elkötelezett, szakmájában jártas szakember, aki a képzést tartja - épp ezért coachingot tanulni csak hasznos és jó dolog lehet. Az már más kérdés, hogy sokkal kevesebben lesznek praktizáló coachok, mint ahányan elvégeznek egy ilyen képzést; de lehet hogy lesz belőlük coaching szemléletű vezető (minél több ilyet!) vagy segítő szakmában, oktatásban dolgozó szakember, aki beemel coaching-módszereket a mindennapi munkájába (ebből is minél többet!), vagy egyszerűen csak olyasvalaki, aki a képzés elvégzése után jobban tud másokat értőn meghallgatni és hatékonyabban tud kérdezni, mint eddig és a saját fejlődésére is nagyobb figyelmet tud fordítani, mint eddig (sok ilyet!).
Minden, ami emberekkel kapcsolatos és ami előrevisz
Én szenvedélyesen szeretem azt, amit csinálok! Több évnyi coaching-tapasztalat után bizton állíthatom, hogy megtalált hivatásnak, elkötelezett, sok örömet és fejlődési lehetőséget kínáló életútnak, a leginkább nekem való munkának, valódi flownak és kiteljesedésnek élem meg, hogy coachként dolgozhatok. 40 éves vagyok és visszatekintve az eddigi pályámra, mintha minden ebbe az irányba tartott volna, ezt erősítette és építette volna, hogy én most itt legyek. Hálás vagyok az egyetemi tanulmányaimért, az elvégzett képzésekért, az összes eddigi munkahelyemért, az emberi kapcsolataimért, a szakmai kihívásokért és tapasztalatokért, amelyek az elmúlt 20 évben megtaláltak és formáltak engem.
Összefoglalva, hogy mi érdekelt, mindig is ez a kettő volt a domináns: az emberek (ők maguk a teljes valójukban: az, akik most éppen; és az, akik lehetnek...) és a módszertan (az, hogy milyen módszerekkel lehet támogatni őket abban, hogy önmaguk hozzák ki magukból a legtöbbet). 9 évig magyartanárként dolgoztam, de egy pillanatig sem érdekelt az, hogy "leadjam az anyagot", Berzsenyitől a névmásokon át A Pál utcai fiúkig az izgatott, mit tud ebből profitálni egy gyerek, egy kamasz. Hogyan tudja megtalálni magát, a saját feszítő kérdéseit és lehetséges válaszait egy szövegben, hogyan tud a nyelv által a személyisége is fejlődni és a tanulás hogyan lehet örömforrás a számára. Aztán felnőttekkel dolgozva trénerként és képzési módszertani fejlesztőként-szakértőként, később pedig a vezetőképzés területén is az volt a fő kérdésem minden téma esetében: hogyan-mitől lesz ez jó valakinek; hogyan tudjuk a kívánt eredményt a lehető leghatékonyabb módszerrel elérni úgy, hogy élvezhető és szerethető legyen. Három évig voltam magam is vezető és vezetőként leginkább az érdekelt, hogyan lehet mindenki számára nem egyszerűen csak élhető, hanem egyenesen inspiráló közeget teremteni a munkához, hogyan lehet kereteket és határokat tartani, de egyben szabadságot adni és motiválni. Minden munkakörömet és feladatomat igyekeztem alkotótereppé változtatni, még akkor is, ha éppen a kívánatosnál több volt benne a nemszeretem adminisztráció és bürokratikus kötöttség.
Mert mindenhol emberek vannak, és az a fő kérdés, hogy lesz/lehet nekik jó (meg nekem is)... és aztán még jobb!
Mivel alapos, autonóm és önreflektív, további tanulásra-fejlődésre kész embernek tartom magam, ezért végtelenül élvezem, hogy felsőbb utasítások, értelmetlen szabályok, bénító kötöttségek nélkül coachként végre csak esszenciálisan azzal foglalkozhatok, ami mindig az érdeklődésem középpontjában állt: az emberekkel - alkotó, kreatív módon, teljes figyelmemmel, a megfelelő keretet adva a saját fejlődésükhöz. Mert mit is csinálok én coachként? Beszélgetek velük. Ja, csak beszélgetsz velük? Azt én is tudok - mondják a szkeptikusok. De miben más, ha egy coaching keretében beszélgetsz? Mit tud adni a coaching?
A coach mint képkeretező
Nagyon szeretem Peter Szabo definícióját a coach munkámra vonatkozóan:
A coach egy jó képkeretező. Rembrandt mondta, hogy a pályafutása során könnyebb volt megfesteni a képeket, mint megtalálni a megfelelő keretet hozzá. Egy képet bekeretezni oly módon, hogy a kép sugározza magából, miért is festették; az az igazi kihívás. Coachként egy keretet kell létrehoznunk az eredményközpontú kérdéseknek, a megerősítő visszajelzéseknek, az állandó figyelemnek és a hasznos értékelésnek. A keretezővel közös vonása a coachnak, hogy soha nem vesz részt a kép megfestésében. A coaching hatásai: öntudatosság növekedése, bizalom, választási lehetőségek megnövelése, magabiztosság erősítése.
(forrás: Peter Szabo - Rövid és tartós coaching, 2010)
Igen, coachként keretező vagyok leginkább, ezzel a szemlélettel mélyen tudok azonosulni. Mindennél jobban kifejezi a támogató szerepemet és szakít azzal a makacs hiedelemmel, hogy én majd megmondom/tanácsolom/javaslom a helyes utat, a jó megoldást, amit utána pikkpakk csak meg kell csinálni és varázsütésre megváltozik minden. Ilyen nincs. Ezt nem is ígérem senkinek. De sok más feltételt magabiztosan merek ígérni, ami az előremutató, élvezetes és motivált közös munkát szolgálja.
3 éve, a középső gyerekemmel a pocakomban - kereteztem már akkor is :-)
Coaching: a bizalom az alapja mindennek
Először is olyan elfogadó közeget és bizalmi keretet teremtek, ahol bátran lehet mindenki önmaga.
Azt szoktam mondani a coaching-folyamat elején, hogy "ez itt egy biztonságos tér".
Nemcsak abból a szempontból, hogy természetesen titoktartási kötelezettséget vállalok és minden, ami egy egyéni coachingon elhangzik, köztünk marad; hanem abból a szempontból is, hogy lehet őszintének lenni, bizonytalannak, tanácstalannak, lehet kimondani dilemmákat, vágyakat, álmokat, lehet hosszan csendben maradni és gondolkodni valamin, és lehet megtalálva a belső gondolat- vagy érzelmi-fonalat, hosszan beszélni is. Számos alkalommal hallottam már a coaching-ülések során ezt a mondatot: "hű, ezt még eddig a férjemnek/feleségemnek se mertem elmondani soha" - és ilyenkor nem arról van szó, hogy súlyos titkot oszt meg velem a kliens vagy nincs bizalmi kapcsolatban a társával. Egyszerűen csak arról van szó, hogy sokszor könnyebb egy idegennek kimondani valamit, mint a hozzánk közelállóknak. Épp azért, mert nem köt minket érzelmi kötelék egymáshoz, ez egy szabadabb-bátrabb-következménymentes közlést tesz lehetővé.
Coachként mit igen és mit nem
A témák rendkívül sokrétűek, a leggyakoribb mégis a karrierre vonatkozó téma: munkahelyváltás, döntés-előkészítés, szakmai irányváltás, részleges vagy teljes megújulás, vezetői eszköztár fejlesztése, útkeresés (különböző életkorokban és életszakaszokban!), az önmegvalósítás lehetőségei a munkában, egy vállalkozás elindításának vagy fejlesztésének lehetőségei stb. De ezeken túl van egy nagyon érdekes összbenyomásom a coaching-ülések többségéről:
A fő kérdés valahol mindig ez: mi dolgom a világban, milyen értéket teremthetek, hogyan hagyhatok nyomot a világban?
Döbbenetes, fausti filozófiai mélységek kerülnek elő sokszor ott is, ahol mondjuk az alaptéma egy munkahelyváltás lehetőségének "menjek vagy maradjak" dilemmája volt kezdetben. El sem tudom mondani, mennyire megtisztelő, hogy ebben a rendkívül személyes, intim és alapvetően fontos témában kísérhetem a jelenlétemmel és a kérdéseimmel, visszajelzéseimmel a klienseket.
És ami biztosan nem a coaching, hanem a pszichoterápia asztala és határozott szakmai, etikai felelősségem van abban, hogy megfelelő szakembert ajánljak, de ne én foglalkozzak coachként ezekkel a témákkal: krízisek és traumatikus helyzetek feldolgozása, pszichés zavarok és függőségek kezelése, párkapcsolati krízisek megoldása.
Ha pedig az egyik legkedvesebb kliens-visszajelzésemet kell felidéznem, amit egy coaching-folyamat végén kaptam, akkor az ez:
Mindig vártam, hogy jöhessek a következő alkalomra! Közben egy csomót gondolkodtam olyan dolgokon, amelyek ebben a kontextusban korábban eszembe se jutottak, és olyanokon is, amik sokszor eszembe jutottak, de korábban soha nem fordítottam kellő figyelmet rájuk. Nagyon hasznos és nagyon intenzív volt az a pár hét, amíg coachingra jártam hozzád, olyan, mintha egy olyan önismereti könyvet kaptam volna, ami csak rólam íródott. :-)
Ezért (is) érdemes folytatnom!
