Finomodik a belső szótáram. Ami újabb belső felismeréseknek köszönhető. Felismerések pedig csak és kizárólag saját élmény hatására aktiválódnak bennem. Azt hiszem, más is így van ezzel... Változáskezelés helyett szívesebben használom ezentúl a változás-megélés kifejezést, mert egyszerűen közelebb áll a valósághoz. Legalábbis az én valóságomhoz.

Menetelek. Gyalogolok. Megyek előre. De mindig csak hátulról, hátulnézetben látom magam. Néha erőltetett menet, néha laza séta. Természetben, hegyen, tengerparton, ismeretlen nagyvárosban, falusi utcákon. Sötétben, világosban, zajban, csendben. Nem állok meg, csak megyek-megyek és egy képzeletbeli kamerával hátulnézetből látom magam.

Kb. két héten keresztül ezt álmodtam, visszatérő módon. Ritkán álmodom ennyire élénken és tematikusan ennyire összefüggő sorozatban. Zavarbaejtő volt, olyan volt, mint egy dokumentumfilm, mintha követne engem valahova ez a film. Az nem derült ki, hogy hova, de egyszer csak vége szakadt az álom-sorozatnak, hirtelen megállt. Épp akkor, amikor tényleg elfogadtam a változást.

De pontosan mit is kellene kezelni?

Ismerek jó pár változáskezelési modellt, trénerként és coachként ez szakmai evidencia. Aki vezető, vagy multinál dolgozik bármilyen beosztásban, jó eséllyel le is nyomtak a torkán ilyen tematikájú tréninget. Aztán valószínűleg nem tudott utána sokkal jobban változást kezelni. És most az elmúlt hetek alatt én is elbizonytalanodtam: mert mit is kellene rajta kezelni tulajdonképpen? A változás olyan, mint egy természeti jelenség, egy nagy hatású és jelentős természeti jelenség - nincs mit kezelni rajta. Előre lehet rá készülni: mérlegeléssel, megfelelő döntéshozatallal, minél több információ begyűjtésével, cselekvési tervvel, az eszközök, a körülmények és támogatók biztosításával etc.; meg utána is lehet: értékelni a történteket, újratervezni a célokat és megtenni a konkrét lépéseket....

de közben, magát a változást csak megélni lehet.

Küzdelem helyett elfogadás

A változással kapcsolatban paradigmaváltás történt a fejemben, ami már a stresszel kapcsolatban egy lejátszott meccs bennem (és tudományosan is az!), hogy ne küzdjünk ellene, hanem éljünk vele szépen, barátságban együtt, sőt, használjuk, ha lehet, az előnyeit... meg úgy általában, leginkább fogadjuk el, hogy van, mert a stresszmentes élet egy merő illúzió.

A változáskezelést is hasonlóan látom most, előtte és utána van egy tudatosan jól kezelhető szakasz, de a "sűrűje" esetében egyre inkább azt érzem, hogy az elfogadó attitűd a legjobb stratégia. Változás és változás között persze óriási különbségek vannak, nem mindegy, hogy külső hatásra bekövetkező "akarta a fene" változásról van szó, vagy saját kezdeményezésű, vágyott változásról. A volumene, a személyes következményei és a másokra gyakorolt hatása sem elhanyagolható szempont. De ökölszabályként mindegyik változásra igaz, hogy

a változás legnehezebb része maga az elfogadás, az új elfogadása.

Persze, tesszük a dolgunkat: oltjuk a tüzet, lenyomjuk az eltervezett stratégiát, nekifeszülünk, kitartunk, és csak csináljuk, csináljuk és csináljuk. De ettől még nem érkezünk meg bele, abba az újba. Mert abba az újba akkor érkezünk meg, ha elfogadjuk.

Mi segíti a változás elfogadását, a "megérkezést"?

Nekem ez a három dolog:

1. Idő

Mostanában ez a mániám mindennel kapcsolatban. :-) Van időd. Kell, hogy legyen rá elég időd. Ami lehet, hogy nem annyi, mint a szomszéd Jucikának. Nekem pl. nagyon nehéz (volt) megengedni magamnak, hogy felül merjem írni a vélt vagy valós, társadalmilag az én státuszomra előírt "dogmákat". Amik jó része idővel kapcsolatos dolog.

Mondok egy példát: társadalmilag ilyen kötelezően előírt szabály, hogy szülés után azonnal érezd anyának magad, azonnal érkezz meg az anyaságba, imádd, repülj a boldogságtól, ússz az oxitocinos, túláradó örömben és élvezd minden percét a csecsemőddel töltött idődnek. Na, mármost nekem pl. volt legalább több hónap, mire megérkeztem az anyaságba, mire ez a csodálatos, vattacukros része nyomokban elért hozzám. És közben borzasztóan szar anyának éreztem magam, gyötört a bűntudat, hogy én vajon mit csinálhatok rosszul, hogy nem ezt a mások által leírt, azonnali és állandó euforikus anyaság-örömet érzem. Aztán persze őszinte anyabeszélgetésekből kiderült, hogy sokan, nagyon sokan vannak így ezzel, de egy mukkot sem mernek szólni, mert félnek, hogy akkor megszólnák őket. Előbb-utóbb megérkeznek a nők lelkileg-érzelmileg az anyaságba, de nem mindenki a szülés utáni 10. másodpercben, hanem nagyon egyéni, hogy kinek mennyi időbe telik mindez.

Ugyanígy bármilyen élethelyzetnek van egy mások által elvárt és illendő időtartama, hogy mennyi idő alatt szokjál bele egy új munkába, hogy mennyi idő alatt dolgozd fel a kedvenc cicád elvesztését vagy mennyi idővel a válás után kezdj új kapcsolatot. De azzal, hogy aláfekszünk ezeknek az elvárásoknak,

a saját megérkezésünket az újba gátoljuk, vagyis a változás valódi megtörténtét.

Szóval belül igenis van időd. Legyen időd! Annyi, amennyi neked kell, hogy a változás egészen a tiéd legyen.

2. Az érzelmi hullámvasút megengedése

Az idő mellett a másik nagy megengedősdi: a várt és elvárt érzelmek helyett a valós érzelmek megélése.

2 hete költöztünk új lakásba. Nagy, tágas, világos, szép. Csaknem két évet vártunk rá, mire meglett, messiásként vártuk azt a pillanatot, amikor végre nem kell három gyerekkel 50 nm-en élnünk. Milyen jó lesz majd az új lakásban! Gondoltuk, amikor sorba kellett állni az egyetlen WC előtt; gondoltuk, amikor az egyetlen asztalon, ami a konyhaasztal volt, csináltunk minden asztalt igénylő tevékenységet; gondoltuk, amikor egymás agyára mentünk a szűk tér miatt; gondoltuk, amikor egy nyamvadt gerincnyújtó-gyakorlatot sem tudtunk megcsinálni, mert akkora szabad padlórész sem volt, ahol kényelmesen kinyújtózhatnánk anélkül, hogy beleakadnánk valamelyik bútorba. Aztán két hete átköltöztünk az új lakásba. És én nagyon szomorú voltam, meg frusztrált, meg csalódott. Örülni örültem a legkevésbé az első napokban. Hiányzott a régi lakás lelakott, de ölmeleg kuckóssága, hogy mindent átlátok, hogy kinyújtom a karom és máris elkapom valamelyik gyerek grabancát, hogy öten is összepréselődünk valahogy a kis 3 személyes kanapén a közös filmnézéshez. Zavart a tér az új lakásban. De hisz erre vágytam, nem??? Tiszta agyrém.

Közben meg nagyon is természetesek az ilyen érzések, az érzelmek épp a változás intenzitása miatt óriási skálán mozoghatnak ezekben az időszakokban.

Különösen a vágyott, rég tervezett változás esetén nehéz elfogadni a negatív érzéseinket.

Pedig azok is vannak szinte mindig: amit otthagyunk, azt meg kell gyászolni, érzelmileg is meg kell érkezni az újba, ami érzelmi hullámvasúttal jár együtt.

3. A mentális kapaszkodók tudatosítása

A nehéz napokban, hetekben különösen jól jön az az önismeret, hogy mitől és hogyan tudok helyrebillenni az efféle ingoványos időkben: mik az én mentális kapaszkodóim, amelyek segítenek egyben maradni, milyen gyorssegélyt tudok előkaparni akkor is, ha azt érzem, mozdulni sincs kedvem és erőm. Én folyton próbálok ki új dolgokat, kívül is és belül is, keresve azokat a kapaszkodókat, amelyek kellően stabil karót nyújthatnak nekem akkor is, amikor felázik a talaj alattam és kezdenék kidőlni. Most már, túl a negyvenen, egyre biztosabb kézzel húzom elő a saját készletemből azt, ami tényleg segít.

A helyzethez mérten megvalósítható testi-lelki kényeztetés például nálam alap ilyenkor: a költözéses napokban speciel sushit rendeltünk ebédre, mert ha már szívunk a pakolással, full porosak vagyunk és dobozhalmokon kell átvágni magunkat, hogy egy lépést is tegyünk, akkor legalább egy kis luxus-sushi jár nekünk. :-)

Ugyanilyen bevált mentális kapaszkodó nekem a mindfulness eszköztára. Gyorsan előkapható, azonnal hat, és semmilyen hókuszpókusz nem kell hozzá. A mindfulness ugyanis egy lélegzetvételnyi pihenő (szó szerint!) a káoszban.

Összefoglalva: SAJÁT TEMPÓ, MEGENGEDÉS, folyamatosan megújuló SAJÁT ESZKÖZTÁR. Ennyi a frissen leszűrt tapasztalatom az elmúlt hetek alapján változás témában. A változás sűrűjében nem kezelni kell, nem küzdeni ellene, nem "megjavítani" a dolgokat - egyszerűen csak meg kell élni. Persze, ez korántsem könnyű. :-)

Neked mi szokott segíteni egy nagyobb változás megélésében?

Ur Anita, coach