2022. ápr 29.

Április 2022

írta: ur.anita
Április 2022

boat-g6b1cc394c_1280.png

Az a 14 levél kb. egy hónap alatt, amiben arról érdeklődtek kedves ismeretlenek, hogy milyen Norvégiában élni, hogyan lehet-érdemes ide kiköltözni, mert erősen gondolkodnak rajta... engem is némi gondolkodásra késztetett. Milyen is itt lenni? Akkor ez most egy bevándorlási-kivándorlási személyes poszt.

Semmi nagyon praktikus nem lesz benne, mert abban egyrészt nem vagyok jó és naprakész, azt mindig férj intézte-intézi (csodálatosan effektíven). Szóval nem lesz útmutató a Norvégiába költözés menetéről, röviden csak annyit szoktam erről mondani, hogy ide nem olyan egyszerű kiköltözni, nem lehet csak úgy ideruccanni szerencsét próbálni, mert 1. rohadt drága minden a szerencsepróbáláshoz 2. a norvég állam sokszorosan bebiztosítja magát, hogy a nemzetközi egyezményekben vállalt menekültek befogadásán túl - amit tisztességesen teljesít - ha lehet, csak olyan jöjjön ide, akire neki tutira szüksége van munkaerőként és rögvest adófizető munkavállaló lesz belőle, van hol laknia és eltartja magát meg a pereputtyát. Vagyis ide szerintem csak érvényes munkaszerződés birtokában érdemes költözni, kivéve persze ha 20 éves vagy, kalandvágyó, laza és tök oké mosogatni vagy szobalányként, takarítóként dolgozni, alkalmi munkákból élni és közben világot látni. Viszont ha így áll a dolog, akkor tényleg bárhova mehetsz a Föld kerekén, mindenhol jó lesz biztosan, nagy kaland, itt is. :-)

mountain-and-sea-g90a4ceab7_1920.jpg

Három éve lesz a nyáron, hogy kiköltöztünk családostul, három gyerekkel Norvégiába. Nem kalandból. Az nem a családos műfaj. A férjem kapott munkát, egy szakmailag visszautasíthatatlanul jó pozíciót Bergenben. Én pedig három éve kapkodom a fejem. Az utóbbi fél évben kezdtem lenyugodni, megnyugodni, kisimulni. Biztos ennek is tudható be, hogy felszaladt rám kb. plusz 6 kiló, míg visszanézve a kiköltözés körüli időket és az utána következő egy évet a fotókon, vékony voltam, mint a nádszál, túl vékony. Meg elég durva ekcémám volt, tiszta sebes volt a kezem kb. egy éven keresztül. Most meg szinte semmi ekcéma. Nem akarom túldimenzionálni a dolgot, de az én esetemben a kiköltözés körüli és utáni nyugtalanság egyértelműen hozzájárult az ekcéma súlyosságához. Mindeközben pedig szinte minden viszonylag jól ment, nem voltak legyőzhetetlen akadályok, de belülről valahogy rohadt nehéznek éreztem sokáig az egészet, a sok pozitívuma ellenére is.

Akkor is nehéz, ha (majdnem) minden jó

Mert ne szépítsünk, ez egy krízis. Örültem, amikor Szabó Vivien leírta ezt nemrég Stockholmból (ha minden igaz, Vivien itt van, az Örömterv oldal olvasói között :-)) ebben a cikkben. Ugyanolyan krízis, mint felmondani a munkahelyen és vállalkozóvá válni, új szakmába belevágni, vidékről Pestre vagy fordítva költözni, anyává válni stb. - minden öröme ellenére igenis egy talajvesztett, bizonytalanságokkal teli élethelyzet. És ezen nem segített az sem, hogy senki és semmi nem kényszerített erre minket: akart, vágyott, jól megfontolt és átrágott döntés volt (és jó döntésnek tartom ma is!). Az egy mítosz, hogy ettől könnyebb. Nekem nem volt könnyebb. Abszolút reálisan tekintettem a dolog elé kiköltözés előtt, de az érzelmi részét egyszerűen nem tudtam megúszni. Nem lehet agyban, okosan letudni ezeket a dolgokat, többnyire meg is engedtem magamnak, hogy kiakadjak, ha éppen kiakadnivalóm volt - lehetett, volt támogató közegem hozzá. Nagy hullámvasút volt az első 2-2,5 év. Sok örömmel, de sok szorongással is. Volt amikor ujjongó örömöt és hálát éreztem, hogy itt lehetek, egy csodálatos szigeten az Északi-tengeren, elképesztően szép természeti környezetben, az első évben egy tök véletlenül, szerencsésen kifogott full extrás albérletben lakva. Máskor meg pokolba kívántam az egészet, amikor nem akart vége szakadni az esőnek  - azóta már rájöttem, hogy többnyire nem is fog :-) -, amikor nehézségei voltak a gyerekeknek az iskolában (ezt nagyon nehéz szülőként megélni és kísérni külföldön, mert az én fejemben mindig kattogott a kérdés, hogy vajon hogy lenne ez otthon, mivel teszek jobbat nekik...) vagy amikor azt éreztem, hogy én soha nem fogok egy kukkot sem érteni abból, amit a norvégok mondanak (helyi, durva dialektusok...). A kukknál azért már többet értek, de a teljes megértéstől még mindig messze vagyok.

Mert mindent, ami jó, sokkal nagyobb evidenciaként fogtam fel (hiszen ezekért jöttünk ide, ezekért a jobb dolgokért), míg mindent, ami nem tetszett, sokkal jobban fikáztam, mint a magyar körülmények között. Egyáltalán nem voltam megértő a gyengeségeik vagy hiányosságaik iránt, sok minden nem tetszett. De próbáltam az érzéseim megélése mellett arra helyezni a hangsúlyt, hogy keressem a jót és azt, ami tetszik. Így aztán kikerültem azt a csapdát, hogy hazudjak magamnak, hogy csakazértis minden jó és csodálatos, mert mi akartuk ezt, de a puffogás-nyafogás-panaszkodás letudása után (hallgatóság: férj) általában tényleg jöttek derűs nézőpontok és ujjongós élmények. Mindenesetre tény, hogy sokkal nagyobb amplitúdójú kilengései voltak az érzelmi életemnek itt az első két évben, mintha otthon, Budapesten éltünk volna tovább. És kiderült, kissé merevebb vagyok és kevésbé rugalmas, az új dolgokhoz nehezebben alkalmazkodó, mint ahogy azt szerettem volna hinni magamról előzetesen. De most már ez sem okoz csalódást, elfogadtam magam így, a kinyílási-, a magabiztosabb-önazonosabb időszakom csak a legutóbbi fél évben kezdődött ebben a külföldi létben. Mindenki tempója, személyisége, hozott csomagja és motivációja a külföldre költözés kapcsán különböző - ma már fontosnak érzem a saját esetemben, hogy ne legyenek irreális elvárásaim magam felé, ne hasonlítgassam magam másokhoz, hanem megteremtsem a saját boldogság-tényezőimet itt, az én lehetőségeimhez és igényeimhez mérten.

Családdal minden más

Szerintem nem lehet készpénznek venni a kivándorlás-élményeket és beszámolókat. Mármint, hogy más mit élt meg, érez-érzett, hogyan éli meg a külföldön élést. Azt nem lehet magamra vonatkoztatnom, ami a másé, vagy csak nagyon nagy rátartással. Mert az is teljesen más, ahogy a párkapcsolatunkat megéljük és működtetjük, én nem tudnék a te pasiddal élni, te meg az enyémmel nem, meg ahogy anyaként létezünk, vagy hogy mit szeretünk csinálni a szabadidőnkben, mitől áll égnek a hajunk és sokallunk be és mi az, ami még elmegy és túllépünk rajta simán. A külföldre költözős története és a külföldön élés élménye is mindenkinek teljesen egyedi és saját.  Még ha vannak is szociológiailag jól körvonalazható mintázatok a külföldön élők élettörténetében, a személyes megélés része annyira egyedi, hogy nem statisztikázható szerintem.

Van, aki konstans módon rajong Norvégiáért, csak szuperlatívuszokban tud beszélni róla és itt akar élni haláláig. Van aki meg hazaköltözik egy év után, mert még Magyarországon is jobb, mint itt. Kinek higgyünk? Annyira mások vagyunk, hogy aligha lehet közös nevezőre hozni a különböző megéléseinket. Ezért nem tudok mit válaszolni arra kérdésre sem, hogy jó-e Norvégiában élni. Nagyrészt jó, néha meg nem jó. De ez dinamikusan változik, például az alapján, hogy mi történik azokban a hetekben velem, tél van-e vagy nyár, vagy hogy melyik szakaszában vagyok az ittlétnek; ahogy telnek az évek, egyre komfortosabb az ittlevés: sokszor, egyre többször van elégedettség-érzésem. Más meg mást mondana.

Az életkor és a családi állapot szerintem meghatározó tényező. Nagyon más lehet huszonévesként cserediáknak Osloba jönni egy tanévre (Milyen Osloban az éjszakai élet, hol-hogyan-mennyiért lehet szórakozni - kérdezte valaki nemrég. Fogalmam sincs - mondtam -, még soha nem voltam Osloban, és itt körülöttünk csak birkalegelők vannak. :-)) És nagyon más családdal költözni. Egyszerűen sokkal több felelősség, sokkal több teendő családdal érkezni, mert a gyerekeid iránt is felelős vagy - ami meg egy rakat plusz szorongásfaktort hoz magával. És hiába hiszem azt, perspektivikusan gondolkodva, hogy azzal hogy itt élnek, itt járnak iskolába, előnyökhöz és lehetőségekhez segítem őket (azaz jobb nekik), a beilleszkedés folyamatát nem tudják megúszni a gyerekek sem. Hogy ez mennyi ideig tart, az is nagyon egyedi, van olyan gyerek, akinek könnyen megy, másoknak nehezen vagy semennyire. Az viszont egy újabb városi legenda, hogy a gyerekek könnyen veszik a külföldre költözős akadályokat, pikkpakk alkalmazkodnak. Ez talán igaz egy 2-3 éves kor alatti gyerekre, de a nagyobbaknak igenis nagy melójuk van abban, hogy beilleszkedjenek. Olykor megviselős melójuk. Amit szülőként támogatni kell, jelen lenni, elérhetőnek lenni, segíteni, bátorítani... egy olyan helyzetben és környezetben, ahol te magad sem mozogsz magabiztosan.

Nyelv, kompetencia, szociális háló

Nekem ez a három fő hiányérzetem. Egyben a három fő kulcstényező is a saját elégedettség- boldogulás- és boldogságérzésemhez ebben a külföldön élős életemben. Ez kikristályosodott bennem az elmúlt három évben. És teszek is érte most már tudatosan, hogy a helyükre kerüljenek, teret kapjanak.

Az anyanyelvem nagyon fontos tényezője az identitásomnak és a személyiségemnek. Az különösen, hogy tudom, tudjam használni. Lehet, hogy másnak nem ennyire fontos, nekem viszont meghatározó. Azt a gazdagságot-rétegzettséget a nyelvi kifejezésmódban és a kommunikációnak azt a magától értetődő könnyedségét soha nem fogom elérni norvégul. Ez nem kishitűség, egyszerűen tény. Márpedig nekem igényem van erre. Szerencsére az adott, hogy a családban otthon magyarul beszélünk, emellett tudatosan igyekszem keresni és használni a helyzeteket, ahol magyarul kommunikálhatok. Mostanra már több magyar családdal van jó kapcsolatunk Bergenben és környékén, mert mindenhol vannak jófej magyarok :-) - együtt szoktunk kirándulni, programot csinálni, velük beszélhetünk magyarul. Az egyik fő szervezője vagyok a bergeni magyar Tanodának, ahol a magyar vagy magyar gyökerű gyerekeknek tartunk rendszeresen magyar nyelvű foglalkozásokat, önkéntes munkában, egy szuper kis csapattal. Ez az önkéntes munka is fontos lett nekem. Sokat olvasok magyarul szépirodalmat, sokkal többet, mint a budapesti életünkben, mert ez is az anyanyelvi kapcsolódás egy formája. És van ez a blog is - mint önkifejezés. A norvégtudásom pedig jelenleg a kommunikatív hétköznapi nyelvhasználat szintjén van, minden ami a jelenlegi melómhoz minimum nyelvi belépőszint és a hétköznapi élethelyzetekben - a gyerekek iskolájával kapcsolattartás, bevásárlás, hivatalos ügyek - való boldoguláshoz szükséges, az már megvan három év után, de bonyolultabb-elméletibb eszmefuttatásokat még mindig nem tudok rittyenteni norvégul, mondjuk ennek szüksége legtöbbször nem is fenyeget, mert a norvégok többnyire elég szűkszavúan kommunikálnak.

rocket-g35a7ee8d4_1280.png

A kompetencia már nehezebb kérdés. Mert ha otthon már volt egy bejáratott életed, munkád, karriered, akkor abból ugrani a semmibe sokkoló dolog. Ebben a cikkben Tóth Sára, az Abcúg egykori főszerkesztője így mesél erről, német viszonylatban: "Tudathasadásos állapot volt, azt kell elfogadnod, hogy amit Magyarországon elértél, az nem érdekes, itt nem vagy senki. Semmit nem érsz, nem ismer senki, az önéletrajzodban szereplő tételek senkinek nem mondanak semmit. Nincs kapcsolatrendszered, senkit nem tudsz legvégső esetben felhívni, hogy segítsen ki.”

Pont így. Amit én tudok, az többnyire nyelvi kompetenciához kötött: hogy jól tudok kommunikálni, hogy értem a sorok közötti ki nem mondottat is, az utalásokat, a mögöttes tartalmakat, az árnyalatokat (tíz évig magyartanár voltam, aztán évekig vezetőképzésben dolgoztam, majd egyéni coaching prakszis következett az utolsó öt évben Budapesten). Ezzel itt semmit nem tudtam kezdeni, ment a levesbe. Ami értelmezhető volt, az a pedagógiai végzettségem, ehhez kellett egy középfokú norvég nyelvtudást felszedni - ehhez két év kellett nekem - és még ez is kevés, kellett a norvég munkatapasztalat. 3x6 hónap gyakorlat: norvég oviban, általános iskolában, végül középiskolában. Mindenhol pedagógiai asszisztensként. Most úgy állok a harmadik évben, hogy idén januártól már van vikar munkám: oviban és suliban vagyok pedagógiai asszisztens, de ez is csak helyettesítő munka egyelőre. Pár hete kérdezte valaki, hogy nem megalázó-e oviban dolgoznom. Meglepődtem a kérdésen, mert megalázónak nem, egyáltalán nem érzem. Inkább büszke vagyok arra, amit elértem. Szerintem értelmes, hasznos munka gyerekekkel foglalkozni (az csak a magyar beidegződésünk, a pedagógusi munka magyarországi presztízse, hogy ciki, Norvégiában nem ciki - és szerintem sem az). szeretek oda bejárni dolgozni, teljesen tisztességes órabérrel meg is fizetik a munkámat, mindenki kedves velem, a kompetencia-érzésem pedig kezd újra kibomlani és virágozni.

Nekem való az ovi, mert itt nincsenek kompetenciabeli hiányaim, jól megtalálom a közös hangot a gyerekekkel és a kollégákkal, nyelvileg is oké az a szint az ovisokhoz, amit én tudok norvégul. Kezdenek közeledni egymáshoz a tapasztalatom, képességeim és a valós munkahelyi helyzetem, foglalkoztatottságom. Bár a magyarországi szakmai lehetőségeimtől még mindig fényévnyire van az itteni munkaerőpiaci helyzetem, én elégedett vagyok a haladásommal. Ennél nagyobb kihívásra nem vágyom a közeljövőben, a lassan építkezés vált a stratégiámmá. Ez valószínűleg jó hozzállás lehet mindenkinek, aki nem egy nyélbeütött munkaszerződéssel a saját szakmájában érkezik egy külföldi országba. Ez gyakori élethelyzet az olyan pároknál, családoknál, ahol az egyik fél a szakmájában helyezkedik el, ezért is költöznek ki, míg a másikuknak ez nem biztos hogy elsőre sikerül. Ilyenkor jöhet jól a türelem, a kínálati és keresleti oldal folyamatos összehangolása (mi az, ami belefér nekem, mi az, ami nem...) és a több évre tervezős stratégia. Néhány hiányszakma kivételével elmúltak már azok az idők, amikor két kézzel kapkodtak Európa nyugatabbi vagy északi részén a külföldről, keletebbről érkező munkaerőért. Kell alázat és kompromisszumkészség a külföldre költözéshez és az első, belépő évekhez - ez tényleg igaz.

A kompetenciahiány érzése a hétköznapokban is erős volt az első egy-két évben. Nem értettem, hogyan működnek itt a dolgok, nem tudtam jól eligazodni bennük. Az íratlan szabályok, az "így szoktuk" mindig meghatározó mintázat, kódrendszer minden társdalomban, amit máshonnan érkezve nehéz megfejteni-dekódolni, mert az ittlakóknak evidens és nem is értik, hogy neked nem az. Hiába van borzasztó állapotban Magyarországon az egészségügy és az oktatás, de mindenki ismeri a kiskapukat, megvannak a bejáratott féllegális útvonalai az embernek, hogy jó orvoshoz kerüljön, hogy jó iskolát találjon a gyerekének, hogy elintézzen ezt-azt stb. Langyos szar az egész, de megtanultunk feltartott fejjel úszni benne. Norvégiában az van, hogy ez tényleg egy igazi demokrácia, korrupciómentes intézményrendszerrel, de megvannak a maga hibái és nehézkes, lassú, nem mindig optimális működése az itteni intézmény- és ellátórendszereknek is. Mint ahogy Isoldéval - szintén blogger, szintén Norvégia - szoktunk panaszkodni egymásnak, hogy márpedig ha itt sincs tökéletes társadalmi működés, akkor sehol nincs a világon baszki; pedig az a helyzet, hogy itt sincs... 

A szokásjogról nem is beszélve, az nagyon erős. Így szoktuk csinálni, ezért így jó és kész. Ez sokszor igaz is. De nem mindig, viszont muszáj alkalmazkodnod hozzá. Az a jó hír, hogy az ebben való kiigazodás és kompetenciaérzés kb. magától jön pár év után. Úgyis rájön az ember ezekre, néhány kör bénázás után. Mint például az az esetem az első évben, amikor az évzáró ovis ünnepségre nyár elején invitálták a szülőket is. Lesz pølse és brus (virsli és üdítő) - írták a meghívóban. Volt, csak azt nem mondták, hogy mindenkinek magának kell vinnie. :-) Ott ültem a 4 éves lányommal az oviudvaron, mindkettőnkön valami ünneplős nyári ruha volt, csini cipővel, mindenki máson házias tréningszerkó trikóval és papuccsal, szikrázott a napsütés, mindenki vígan sütögette az ovis, kirakott grillezőkön a hozott pecsenyéjét és iszogatta az itókáját, én meg tébláboltam ott hülyén, mi nem hoztunk semmit, viszont piros velúrtopánka volt rajtam. Aztán megszánt valaki, odahívott magukhoz és adott nekünk kaját és üdítőt. Összességében jól sikerült az egész, de végig feszengtem és kínosan éreztem magam. A kulturális kódokról, különbségekről majd még írok többet egy következő posztban, mert az külön - és nagyon érdekes - téma. 

traveling-g495c15715_1280.png

A szociális háló hiánya is a nagy veszteségek, egyértelmű nehézségek közé sorolható. Magyarországon maradt a családom, a gyerekeimnek a nagyszülei, a kiterjedt baráti-ismerősi hálózatunk, a szakmabeli ismerőseim és munkatársaim és mindenki, akivel össze lehet ölelkezni, ha találkozunk, a sarki zöldséges, akinek át lehet integetni az utca túloldalára, a fontos emberek, akikkel jó együtt lenni, a kevésbé fontosak, de valamilyen módon az ismerősi hálózatba tartozók, akikre rámosolygunk, ha összefutunk, tudunk egymásról, beülünk néha egy kávéra, felhívjuk őket ezzel-azzal, hol ő kér szívességet, hol te, a szomszédaimmal is mindig jó beszélőviszonyban voltam, bárhol is laktam, a kollégáimmal is eljártam sörözni, meg a szülőtársakkal is cseverésztünk a játszin.

Ebből a kiköltözés után semmi nincs. Légüres tér. Nem cseverészel senkivel, a norvégokkal különösen nem, mert nem cseverészősek, ölelkezősek végképp nem. Szerencse a szerecsétlenségben (vagy a szerencsétlenségben szerencse?), hogy egybeesett a covid két évével az én akklimatizálódásom Norvégiában. Otthon se futott össze senki spontán módon a másikkal, Magyarországon is leállt a szociális élet, úgyhogy legalább nem irigykedhettem, hogy otthon bezzeg ez mennyire más lenne. Mindenki online kocsmázott a barátaival - én is. Mindenki skype-on beszélt a nagymamával - mi is. A szociális háló építése nekem-nekünk lassú folyamat itt, de elindult a folyamat. Azt a sűrűn szövöttséget, mélységet, érzelmi töltetet - ami a közös múltunkban gyökerezik és ami a magyarországi szociális hálónkat jellemezte, viszont azt hiszem soha nem fogjuk tudni itt elérni. Ezt el kell fogadnom, törekedni a barátkozásra és kapcsolatépítésre itt, miközben tudatosan áplom az otthoni, magyar kapcsolatrendszeremet is, amennyire a távolság engedi.

Mi az összmérleg? Talán az, hogy úgy érzem, sok fejlődési, kibontakozási, növekvési lehetőséget hozott nekem a külföldre költözési krízis, amikkel egyértelműen gazdagodtam - ezeket egyre jobban meg tudom élni és értékelni. És ezzel párhuzamosan egyre jobban érzem magam Norvégiában. De ebben sok erőfeszítés, kétség, bizonytalanság, aggódás van a háttérben - azokon a szakaszokon is át kellett menni ahhoz, hogy a leszarósabb, nyugodtabb, pozitívumokat tényleg értékelős, optimistább-derűsebb norvég életmódot a saját életemben is megéljem.

 

 

Szólj hozzá

Norvégia