Az Örömterv blog fennállásának legrendhagyóbb posztja következik. Pozitív realista vagyok. Azaz nézzük a jó oldalát mindennek. Most viszont negatív realista leszek. Ez is kell egyszer, túlcsordultam. Magyarország 2018, élő közvetítés, 3 pillanatképben.

1. nap

Budapest, a 4-es villamos egyik megállója. Egy modell-szépségű, vékony alkatú, feszülős pólót és nadrágot viselő, angyalarcú és hosszú hajú 20 év körüli fiú várakozik a megállóban. Odalép hozzá egy középkorú férfi és először hangosan lebuzizza a fiút, amikor az pedig igyekszik tudomást sem venni erről és egy lépést hátralépve lesüti a szemét és belemerül a mobiljába, akkor meglöki: - Hozzád beszélek, te buzi, nézz a szemembe, ha hozzád beszélek, a te fajtádra nincs szükség ebben az országban, érted, húzz el innen, rontsd máshol a levegőt, itt férfiakra van szükség, nem ilyen köcsögökre! Majd újabb lökés a mellkasára, a fiú hátrálva kibillen az egyensúlyából, épphogy el nem esik. Döbbenten néz körül. A megálló távolabbi végén állok, vacillálok, hogy induljak-e a segítségére. Nem indulok, félek. Gyerekkel vagyok. Nem merek vele közelebb menni. A fiú egy hirtelen döntéstől vezérelve futásnak ered, átfut a megálló túlsó oldalára és felszáll az épp beérkező, ellenkező irányba induló villamosra. A középkorú férfi utánaindul, öklét rázva és szitkozódva, de látja, hogy zárulnak az ajtók és inkább visszafordul. Elégedett arca van, megvolt a napi jócselekedete.

2. nap

A közeli gyógyszertárban sorban állok. Előttem egy nagyon magas, nagydarab nő várakozik a nagyon magas, nagydarab felnőtt fiával, aki láthatóan valamilyen mentális betegséggel él együtt, kataton módon körbe-körbe forog, és ez a maga 120 kilós súlyával meglehetősen látványos és nagy helyigényű dolog. Az anya bocsánatkérő arccal néz rám hátra, bátorítóan visszamosolygok, semmi baj, amennyire lehet odébb húzódok, hogy se ő, se én ne sérüljünk meg. Végeznek, elmennek, aztán én következem a sorban. Amikor a gyógyszertárból kilépek, a forgalmas, dupla kétsávos út közepén egy fiatal, nagyon izmos férfi állja el egy autó útját a sáv közepén. Szétterpesztett lábbal áll az autó előtt közvetlenül, mögötte feltorlódott a sor. Az autóban a nő ül a volán mögött, mellette a rémült arcú fia. A szétterpesztett lábú, izmos útonálló magából kikelve, vörös arccal ordítozik: - Hogy képzeled, te hájas, hogy te meg a hájas gyogyós fiad, csak úgy elmehettek innen? Itt én parancsolok, megértetted? Te egy senki vagy! Kicsinállak, ha elkaplak! Vedd csak elő a mobilodat, hívd csak a rendőrséget, úgyse tudnak semmit se csinálni. Az ilyen selejteknek, mint ti, nincs helye itt. Érted? Kb. 30 méterre állok tőlük a járdán. Nem merek odamenni. Félek. A kigyúrt, ordító, vörös fejű már a szélvédőt üti ököllel. A nő bent az autóban lázasan telefonál, a fia sír mellette az autóban. A gyógyszertárból kijön az egyik asszisztens és azt mondja, hívja a rendőrséget, besiet. Addig is oda kellene menni, valamit segíteni kellene nekik. Nem merek odamenni.

3. nap

Játszótér. Az egyik fiam elkezd játszani a homokozóban egy homokozószettel, amelynek nincs gazdája. Mostanában mindig nagy vödröket rak színültig tele homokkal és sugárzó arccal közli: csokifagyi! A homokozókészlet legalább 10 darabból áll, de ő a többihez hozzá se nyúl, csak a vödörrel meg az egyik lapáttal játszik. Megérkezik a csúszdák irányából a homokozószett jogos tulajdonosa, egy 4 év körüli kislány és a jólöltözött anyukája. Rámosolygok és megkérdezem: - Szia! Megengeded, hogy játszunk tovább a vödörrel és a lapáttal? Az anya mérgesen rám néz, majd közli: - Nem. Hozzatok magatokkal saját homokozócuccot! Egyébként se tegezz le! A fiam nem érti, nehezen rángatom el onnan, szeretne még csokifagyit gyártani a vödörbe. Én sem értem. Azt hittem, szülőtársak vagyunk. Én minden szülőtársat tegezek a játszótéren. Szövetségesek vagyunk, vagy mi. Van egy ragtapaszod véletlenül? Van. Láttad valahol a labdánkat? Láttam, ott van. Tudod, hol van itt ivókút? Persze, arra. Nektek bevált ez a fajta roller? Nem, de tudom, melyik jobb ennél. Ehet a kölesgolyótokból? A miénk beleborult a porba. Persze, vegyetek belőle. Van, amikor én kapok. Van, amikor én adok. De most ki lettem oktatva. Nincs kedvem reagálni, látom az arcán, hogy értelmetlen lenne. Egy fal van köztünk. Elköszönök, odébbállunk a hintákhoz.

Hát ennyi lett volna három egymást követő nap három egymást követő története. Izgat a felelősség kérdése. A személyes felelősségem elsősorban. Mert másokéra csak kevéssé vagyok hatással. Izgat a saját gyávaságom mibenléte. Mikor kezdtem el félni? Eddig nem vettem észre, de az biztos, hogy az első két történet esetében féltem. Én nem szoktam félni. Legfeljebb csúnya, nagy pókoktól, de emberektől szinte soha. Mindig azt éreztem, hogy nem eshet bajom, hogy én határozott vagyok, helyén a szívem és mások úgyis segítenek majd... meg én is az a más vagyok, aki segít másoknak, ha kell. Most kezd kicsúszni a kezemből ez az egész. Ez nem jó, nem akarom. Amikor szabadságról beszélünk, akkor erről beszélünk.

Különösen izgat: hogyan lesz ez vele? Én erős vagyok, tudatos és boldog felnőtt. Majd helyreteszem ezeket a dolgokat magamban. A középső gyerekemről viszont három hónapja kaptuk meg a diagnózist: autizmus spektrumzavar. Életre szóló másság. Az én szülői felelősségem jól elindítani őt az életben az önállóság felé. Erről írok majd egy külön posztot, mert rengeteg minden kavarog ezzel az autizmus dologgal kapcsolatban a fejemben, omlanak a hiedelem- és tévhit-tornyok össze a fejemben nap mint nap, paradigmaváltás zajlik épp bennem, ahogyan a megértésem és az épülő belső stratégiám erősödik napról napra. Hogy ezt hogyan fogom összehangolni a külvilággal: az átlag magyar közhangulat hiszteroid módon ellenséges hullámaival? Azt még nem tudom...

Te hogy vagy?