Egy nap. Az én egy napom. És rengeteg kisgyermekes család hasonló egy napja. Egy magyar film egy elsőfilmes rendezőtől, aki minimalista eszközökkel, tűpontosan fest le egy tartós állapotot, ahol a mindennapok családi taposómalma és lélekölő rutinjai nem csupán a párkapcsolatot tehetik instabillá, hanem a személyes integritást is kikezdik. Ahol elveszíthetjük rövidebb vagy hosszabb időszakokra a kapcsolatot önmagunkkal, ahol a szabad akarat és a szabad döntések egy időre illúziók maradnak, mert tenni kell a dolgunkat anyaként és kész. Interjúmban a rendezőt, Szilágyi Zsófiát kérdeztem a film sikeréről és az ő sikerességéről.

A nehézségek bemutatása mellett a film nem esik át a ló túloldalára, nem lesz depretikus, sötét dráma a történetből, nagyon szerethető marad a főszereplő, édesek a gyerekek, a humor is sokszor megcsillan a filmben. Az egész valóságos, igazi, de nem túldramatizált lenyomata a mai magyar „anyának lenni” érzésnek, amely köszönőviszonyban sincs az aktuális „Családok éve” csöpögősen negédes kormánypropagandájával. Szerencsére. Viszont ráismerős, azonosulós és épp ezért feloldós, feloldozós is. Fellélegzős érzés, amikor tudjuk, nem vagyunk egyedül a nehézségeinkkel.

A magyar szakmai- és közönségsiker mellett a nemzetközi elismerés is jelentős: az Egy nap világpremierje Cannes-ban volt, ahol az alkotás a nemzetközi filmkritikusok FIPRESCI-díját nyerte el, továbbá esélyes az Európa Filmdíjra is. Jó a film, nagyon jó, nézzétek meg, vetítik a mozik országszerte!

A rendező munka közben - fotó: Skublics Gergely

A #sikeresnők interjúsorozatomban olyan nőket mutatok be, akikkel őszintén tudok beszélgetni arról, hogyan élik meg a sikert, milyen utat jártak be, a siker milyen árnyalataival és értelmezésével tudnak személyesen azonosulni. Amikor Szilágyi Zsófiát, az Egy nap rendezőnőjét felkértem az interjúra, akkor nem is annyira a filmről akartam vele beszélgetni, hanem róla magáról. Számomra nagyon izgalmas kérdés ugyanis, hogy ki és mi van egy sikeres alkotás mögött. Milyen dinamikája van az általunk létrehozott alkotás (vagy bármi más: ötlet, termék, vállalkozás stb.) sikerének és a magunkról alkotott önképnek? Kapu vagy korlát a siker? Tudunk-e azonosulni vele? Milyen belső munkánk van a siker hátterében; milyen elbizonytalanodós szakaszaink vannak közben/előtte/utána... meg egyáltalán, ezekkel mit tudunk kezdeni?

Szilágyi Zsófia nagyszerű interjúalany volt, mert nem egyszerűen válaszolt a kérdéseimre, hanem mélyre ment. Őszintén, hitelesen beszélt arról, hogy minden öröme ellenére, számára ez a mostani állapot nem egy vörösszőnyeges-csillogás, füligérő-mosolyos szárnyalás, hanem igenis képlékeny és kérdésekkel teli időszak. Ez is ráismerős-azonosulós érzés tud lenni - a filmhez hasonlóan -, és sokaknak lehet megerősítő abban, hogy nincsenek egyedül, amikor a sikert nem könnyed, magától értetődő és önfeledt lubickolásnak élik meg.

Szerinted „illik” a mai magyar társadalomban nőként sikeresnek lenni?

Illik, de csak nagyon szerényen. Nem tudom, mi a siker pontos definíciója, de mindenképp közéleti ügy, arról szól, hogy mások mit gondolnak, hogy ítélnek meg valakit és emiatt eleve inkább maszkulin. Az agora hagyományosan a férfiak terepe. A nőkhöz az otthon kapcsolódik ebben a leosztásban.

A női sikerhez társul egyfajta mentegetőzés.

Hallottam egy tanulmányról, ahol nyelvileg vizsgálták, hogyan reagál egy férfi, ha gratulálnak neki a sikeréhez: Köszönöm szépen! - válaszolja. Ha egy nőnek gratulálnak, akkor azonnal a szerencsét, a nagyszerű kollégáit vagy a megfelelő körülményeket sorolja. Nem ő az, aki elérte… hanem kedvezően jöttek össze a dolgok.

Beszéljünk a filmedről! Tényleg, gratulálok hozzá!

Köszönöm.

Milyen jó, hogy ezt mondtad, csak így egyszerűen: „köszönöm”. Nem volt magyarázkodás és mentegetőzés…

Számomra nagyon izgalmas kérdés a te esetedben, hogy van egy tárgya a sikernek, a filmed - ami vitathatatlanul óriási siker. A filmnek viszont te vagy az alkotója. Természetesen nem egyedül, hiszen ez csapatmunka, a teljes stáb munkájáról és sikeréről van szó – mégis az egyik fő alkotója vagy. A kettő milyen viszonyban van egymással: a film mint alkotás sikere és a te személyes, bármiféle sikeresség-érzeted ezzel kapcsolatban?

Én pesszimista alkat vagyok, jó kis családi hagyományunk ez. Sajnos nehezen örülök, nehezen hiszem el ezt a sikert. Gyanakszom. Jólesne egy kis nyugalom és idő ahhoz, hogy morfondírozhassak picit, mi történt, miért történt - békében, otthon. Örülök a díjaknak, ugyanakkor van bennem egy bizonytalanság ezzel kapcsolatban: jó-jó, de akkor ezzel most mit kell kezdeni?

Kell-e egyáltalán kezdeni vele valamit? Vagy csak örülni neki és kész.

A napokban mondta egy kollegám, hogy azért azt hagyhatnád, hogy egy kicsit megmelengesse a szíved. Ez megtetszett!

A Jameson CineFest Filmfesztiválon - középen: Szilágyi Zsófia

Jól érzem, hogy van benned tétovaság azzal kapcsolatban, hogy mit kezdj a sikerrel?

Igen. És félelem is. Hogyan fogok én ezek után szabadon egy új filmen gondolkodni? Mennyiben befolyásolja az első film sikere a következő film tervét? Mennyire akarok majd a következő filmmel, ha egyáltalán lesz – teszi hozzá a pesszimista rögtön -, sikeres lenni?

Mennyiben irányítja majd a lépteimet a vágyott siker? Leszek-e elég bátor és szigorú ahhoz, hogy siker ide vagy oda, azzal foglalkozzak, ami foglalkoztat.

Akkor is, ha nyilvánvaló, hogy nem lesz siker. Ha jobban meggondolod, az valószínűtlen, hogy egy olyan film sikeréről beszélgetünk, amiben 100 percen keresztül egy három gyerekes anya jön-megy, és nem történik szinte semmi.

Ráadásul nyilván van egy elvárás ez után az első film után. Amikor az első filmet csinálod, akkor mindenki kicsit hülyének néz. De ez a gyanakvás lehet, hogy közelebb áll a valósághoz, mint amikor azt hiszik, hogy nagyon is tudod, hogy mit csinálsz. Mint mondjuk a másodiknál. Pedig ugyanúgy nem tudod…

Ez nagyon érdekes kettős aspektus: mert egyszerre lehet korlátozó a belső alkotói szabadság érzésében a külső nyomás és elvárás, másrészt azért igenis kinyithat bizonyos kapukat is – gondolom én…

Nyithat és remélem, hogy nyit is. Úgy tudom például, hogy könnyebb kooprdukciós partnert találni egy következő tervhez. Mindenki azt gondolja, hogy ha külföldi díjakat nyert a film, akkor engem most felvet a pénz. Hát, nem vet fel. (Nevet.) Ezekkel a díjakkal ugyanis nem járt anyagi díjazás, ez szakmai siker. Most visszamegyek ahhoz, amivel a film előtt is foglalkoztam. Például videókat forgatok majd a Kerekasztalnak (egy hazai színházi nevelési társulat – a szerk.), amit egyébként nagyon szeretek. Hálás vagyok nekik, hogy van miből finanszírozni az életemet.

A legégetőbb kérdés számomra az, hogy milyen mértékben fogja korlátozni a szabadságomat, a gondolkodási-tervezési szabadságomat az első film pozitív fogadtatása. Mondok egy példát: a minap mosogatás közben eszembe jutott egy válás-történet. Aztán rögtön eszembe jutott az is, hogy ha erről forgatnék filmet, akkor az szerepelne a kritikákban, hogy… Aztán eszembe jutottak a lehetséges interjúkérdések... Pillanatok alatt felvázolódott egy kép, miszerint ez az első filmjének a „folytatása”, és ez az a rendező csaj, aki csak a nőkkel foglalkozik. Ez aztán gyorsan  el is vette a kedvem az egésztől. Bekapcsolt az öncenzúra.

Tény, hogy a filmed téma-választása egyfajta társadalmi tett is lett, megmutatni a kisgyerekes női lét bugyrait. Bár nagyon evidensen köznapi az, amit ábrázolsz a filmben, mégis szokatlan dolog volt ezt egy nagyjátékfilm fő témájának választani. A film így óhatatlanul is túlmutat önmagán, felvállal valamit, így az az áthallása, hogy ezt az ügyet te vállalod fel. Te fel akartál vállalni bármit is?

Nem. Vagyis nem abban a primér értelemben, hogy na, akkor csináljunk filmet egy ügyről. Engem pontosan az érdekelt, amit te szokatlan dolognak mondtál. Hogy mi lenne, ha ez a szokatlanság, ez a teljesen filmszerűtlen téma mégis felkerülne a vászonra. Ez érdekelt. Nem a téma magában. A téma is érdekel, de nem akarok mindenről filmet csinálni, ami érdekel.

Nekem itt a találkozás volt a fontos. A téma és a vászon találkozása. Ez volt az ügyem.

Nagyon érdekes, hogy ha az ember készít egy filmet, ezzel akaratlanul is a film alaptémájának a szószólójává válik. Én szívesen beszélek ezekről a kérdésekről, foglalkoztat a téma, de jönnek életvezetési jellegű kérdések is: szerintem hogyan kellene másképp csinálni…

Mintha te szakértője lennél ennek a témának…

Igen, de nem vagyok a szakértője. Nem tudom, hogyan kellene másképp, jobban csinálni vagy élni. A lehető legkevesebb kérdés a filmmel magával kapcsolatban érkezik, sokkal inkább irányulnak a kérdések a nők helyzetére, a láthatatlan munkára stb.

Úgy érzem, azért is van így, mert van egy jelentős réteg ma Magyarországon, aki már nagyon szomjazott erre a filmre. Most végre láthatóvá váltak az ő problémái, szorongásai és mindennapjai. Ami filmes szinten nem volt még ennyire explicit módon megjelenítve.

Így van, erről nem szokás filmet készíteni. Ez nem egy filmtéma. Nem szokás a hétköznapi, semmilyen, apró történésekről filmet forgatni.

Most viszont beszéljünk rólad! Te hogy vagy a sikerrel? Sikeresnek érzed magad?

Én a filmet érzem sikeresnek. Látom, hogy van iránta érdeklődés, hogy betalált – és ez jó érzés. Ez persze rám is hatással van, befolyásolja az önértékelésemet. De nem tudom, mitől érezném sikeresnek magam. Biztos akkor, ha csinálnék még két-három filmet, amikről én úgy gondolom, hogy jók. Mert egy jó filmet csinálni könnyű, vak tyúk is talál szemet… Vagy nem? Na jó, egyáltalán nem volt könnyű…

Vagyis nincs határozott elképzelésem arról, hogy mikor érezném magam sikeresnek.

Ha nem is sikeresnek, de elégedettnek azért érzem magam.

Ha rendező vagy, rendezőként végeztél, de aztán évekig, akár egy évtizedig nem forgattál filmet, az nagyon nehéz helyzet. Schwechtje Misi (rendező) mondta, hogy az ember ilyenkor a fal mellett oson. És – tenném hozzá – próbálja egyre jobban elkerülni azokat a helyzeteket, ahol kedvesen, barátságosan megkérdezik tőle: És te? Mivel foglalkozol?

Az az érzésem, hogy ezzel a filmmel végre legalizálódtam. Az illegalitásból beléptem a legalitásba.

A szakmai „legalitás” érzése nagyon fontos. Az identitás szempontjából is fontos mérföldkő.

Igen, de elmúlik. (Nevet.) Nem tudom, meddig tart ki… Már most azt a kérdést teszik fel, hogy mi lesz a következő filmem. Fogalmam sincs.

A ti szakmátokban „illik” két-három évente valami új filmmel előrukkolni. Folyamatosan építeni kell az ívet, az életművet és aztán felmutatni valami egész pályát összegző, nagy alkotást…

Mindig elmondom az ezt firtató kérdésekre, hogy nem tudom mi lesz, semmilyen nagy tervem nincs. Ilyenkor érzem, hogy csalódást okozok.

Lehet, hogy tudnom kellene?  De mit csináljak, ha nem tudom?

Azt tudom, hogy pihenni szeretnék. Nem csinálni semmit. Lehetőleg hónapokig. Erre vágyom. Nem arra, hogy legyen valami új, grandiózus filmtervem. Csak úgy nézelődnék inkább.

A film díszbemutatóján, az Urániában

Az elégedettség-érzésedet mi táplálja? Mitől lett meg?

Egyrészt a külső visszajelzésekből. Nemcsak a végén, hanem közben, a filmkészítés közben is voltak pozitív visszajelzések.

De amikor benne vagy, amikor közben vagy, olyan nehéz látni, hogy jó lesz-e.

Az első vágott verziót két ember látta: Kenesei Edina, az egyik producer és Lemhényi Réka, vágó. A vetítés előtt reggel bementünk Szórád Mátéval, az Egy nap vágójával, hogy még egyszer megnézzük egyben az egészet, nincs-e valami technikai hiba. A harmincadik percnél leállítottuk a vetítést, mert menthetetlenül unalmasnak éreztük, amit nem lehet végignézni. Ebben a remek hangulatban vártuk első nézőinket. Iszonyú szomorúan és lehangoltan ücsörögtünk, amíg meg nem jött Edina és Réka.

Amikor vége lett a vetítésnek, akkor Edina felállt és a nyakamba ugrott. Őszintén nem értettem, hogy miért. Meg voltam döbbenve, hogy mindketten azt érezték, hogy ez jó, hogy jó lesz. Ez elégedettséggel töltött el. A meglepettségen túl. Na, meg végtelen megkönnyebbüléssel. Sose fogom elfelejteni azt az érzést, ahogy azon a délutánon sétálok haza.

Külső visszajelzésektől független, belső elégedettség-érzésed is volt?

Igen, annak az elégedettsége, hogy végigcsináltuk. A forgatáson sok ember, sok akarat van együtt, így volt is jó néhány konfliktusom közben. Én pedig az az alkat vagyok, akinél ha elszakad a cérna, akkor általában az erős reakció, igazi gátszakadás lesz. A forgatáson tulajdonképpen átléptem a saját árnyékomat, mert az extrém terhelés és a kiélezett helyzetek ellenére sem szakadt el a cérna, pontosabban nem annyiszor, ahányszor gondoltam volna. Ez elégedettséggel tölt el.

Önuralomban még soha nem értem el idáig.

Ami kívülről nézve talán viccesen hangzik, mert nyugodtnak éppen nem voltam mondható. De ahhoz képest, ami belül tombolt... a film miatt meg tudtam csinálni, képes voltam a célnak alárendelni magam.

Ez büszkeség, hogy ezt meg tudtad tenni, nem?

Igen, ez büszkeség.

Számodra a filmkészítés flow? Vagy annak valamelyik fázisa, szakasza kiemelten flow?

Leginkább a forgatókönyvírás a flow-érzés. De ez összefüggésben van azzal, hogy akkor vagyok egyedül. Ott nem kell kérni másoktól, nem kell a másokkal való kommunikációval küzdeni, könyörgőre fogni, vitatkozni, meggyőzni – ez nekem nehéz. De ez nem a stábról szól. Ez alkati kérdés.

Nagyon jó folyamat volt a vágás, ami teljes egészében Szórád Máté kollegámnak köszönhető, aki lendületet és lelkesedést hozott magával. Kedvet és jó! kedvet csinált a munkához. Elmondhatatlanul fontos, hogy milyen hangulat uralkodik abban a sötét szobában, ahol fél évig egerésztek a vágóval. Vagy Péli Sári gyártásvezetővel ülni a kocsiban, hangosan gondolkodni, amíg megyünk át egyik helyszínről a másikra, és összerakni másként, jobban a gyártási tervet. Az flow.

De a forgatásnak az a része is flow, amikor már minden nagyjából a helyén van, és azzal lehet végre foglalkozni, hogy a fontos hangsúlyok hogyan jelenjenek meg. Ahogy elképesztően izgalmas az is, amikor véletlenül valami másképp lesz meg egy jelentben, mint ahogy ki volt találva, és kiderül, hogy úgy sokkal jobb.

A felfedezés öröme… az igazi flow.

Nagyon nagy utat kell addig megtenni, hogy végre a helyszínen lásd a jelenetet, a szereplőkkel, a ruhákkal, a kellékekkel, és tényleg azzal törődhess, hogy hogyan hangzik el egy mondat. És ez nekem nehéz: nem élvezem a forgatáson a sürgés-forgást, a szereplést, a középpontban levést.

Valahol mégis jól csinálod, ha ez a film jött ki ebből.

Talán azért, mert annyira törekszem arra, hogy csináljuk meg a lehető legjobban a jelenetet, aztán menjünk haza. :-)

Az elégedettség, a büszkeség-érzés és a flow megélése a siker jelentésmezőjének jelentős összetevői, az elismerő külső megerősítésekkel együtt. Ezek nálad mind megvannak. Csak összeáll ez a személyes siker-definíció… Lehet, hogy kimondatom veled a végén, hogy „igen, sikeres vagyok”?

Lehet… (Nevet.)

Én nem kérdezem meg, mi lesz a következő filmed. Inkább sok sikert, kellő időt és csendet kívánok most ahhoz a belső feldolgozáshoz, amire igényed van.

Hálásan köszönöm!