Rég szeretnék már írni erről, mert akkora paradigmaváltásra lenne szükség ezen a téren, mint a ház. Tanulj fiam, mert egyébként libapásztor lesz belőled! - "fenyegetett" nagyapám gyerekkoromban. Ő az volt gyerekkorában - mondjuk nem volt túl sok választása. És szinte mindent tudott az életről, ami fontos. Én nem lettem libapásztor, de még lehetek. Ha jobban belegondolok, akkor lehet, hogy nem is lenne olyan rossz egy ideig (persze saját libákkal, saját réten, saját döntésből): mert például vicces, hogy szöttyögök itt a fullcivilizált életemben a mindfulness szemlélettel, hogy jól beépítsem a mindennapokba. Na, az mindfulness lenne a javából! Ez persze egy szélsőséges gondolatkísérlet a részemről, de jól rávilágít a tanulással kapcsolatos végletekre: egyrészt a muszájokra, kellekre, külső és belső elvárásokra és kirakat-teljesítménymutatókra; másrészt meg az autonóm döntésekre és az ebből fakadó szubjektív haszonra. A felnőttkori tanulásról lesz szó.

Azok a fránya robotok

Féljünk vagy ne féljünk? Mármint, hogy elveszik majd a munkánkat. A magam részéről nem félek. Minden többé-kevésbé érthetően megfogalmazott, nyomokban tudományos cikket elolvasok a bődületesen fejlődő AI-ről (mesterséges intelligencia) meg a robotizáció térnyeréséről, mert szerintem nagyon izgalmas ez a téma! Az meg maga a valóság, hogy tényleg elképesztően gyors ütemben fogják kiszorítani a számítógépek által vezérelt, összetett munkát is elvégezni képes gépek az emberi munkaerőt olyan területekről, ahol ez viszonylag könnyen kivitelezhető. Azt olvastam például, hogy megszűnnek 20 éven belül a fastfashion-ipart kiszolgáló ázsiai varróüzemek, és ezzel együtt az a kizsákmányoló rabszolgamunka is, amibe az ottani varrónők és gyerekmunkások kényszerülnek, mert azt a munkát még náluk is sokkal költséghatékonyabban remekül el tudják majd végezni a gépek, így egyáltalán nem lesz szükség emberi kézre. Ezt azért annyira nem bánom, éljen a robotika. Az önvezető autóknak is nagyon örülnék, mert hadilábon állok a vezetéssel és az se lenne baj, ha ezentúl a túlterhelt orvosokat segítené például egy olyan radiológus robotkolléga (vagyis egy számítógépes program), aki gyakorlatilag nem hibázik (mert az emberi szemnél jobban lát) és éjjel-nappal képes röntgenképeket tömegesen kiértékelni, végleg kiszorítva az emberi erőforrást ezen a szakterületen - ez is nagyon közeli valóság.

Inkább az a kérdés, hogy mi marad nekünk a digitális forradalom új korszakában, ami a következő 10-20 évet jelenti? Távolabbra egyelőre még kár jósolni. Szerintem nagyon sok. Minden, ami nem mechanikus munkavégzés. A gépek képesek tanulni, de csak annak a sémának és logikának a mentén, amit előre beprogramoznak neki, érzelemmentesen, szenvedély és elköteleződés nélkül. Én meg azt és úgy tanulok, ahogy csak akarok - és még érzek is mellé (pl. visszatérő (rém)álmom a matekérettségi... tutira egyetlen gép sem álmodik ilyesmit :-)).

Jó, de mit tanuljak?

2006-ban az Európai Parlament és az Európa Tanács meghatározta az ún. kulcskompetenciákat. Ezek olyan lényeges kompetenciák, amelyek elengedhetetlenek az életben való sikeres boldoguláshoz és fejlesztésük egyrészt az iskolarendszer dolga lenne (úristen, mennyire távol áll ettől most kis hazánk!), másrészt jól felfogott saját érdekünk tenni azért, hogy ezeket mi magunk, felnőttként is csiszolgassuk. Ezek azok:

1. anyanyelvi kommunikáció

2. idegen nyelven folytatott kommunikáció

3. matematikai kompetencia és alapvető kompetenciák a természet- és műszaki tudományok terén

4. digitális kompetencia

5. tanulásra való képesség

6. szociális és állampolgári kompetenciák

7. kezdeményezőkészség és vállalkozói kompetencia

8. kulturális tudatosság és kifejezőkészség

Érdekes, hogy tizenév alatt sem avult el ez a lista. Én egyet tennék még hozzá, ami szerintem extra fontos kulcskompetencia:

adaptivitás és rugalmasság

Ha ez mind nagyjából oké, ha ezekben jártas vagy, rendelkezel velük, akkor elég biztos, hogy külső mutatókban mérhetően, azaz egzisztenciálisan + a szubjektív belső elégedettség-érzetben is el tudsz érni egy számodra megfelelő szintet - ha tanulsz és dolgozol érte.

Na jó, de akkor mit is tanulj? Ezek egy része direkt módon fejleszthető - és okos döntés azonnal belekezdeni, ha nem állsz jól velük: ha eddig gőzöd se volt róla, de nekiülsz és megtanulod kezelni az excelt vagy 10 ujjal gépelni, akkor az digitális kompetencia; vagy ha elhatározod, hogy megtanulsz jól (jobban) angolul, az idegen nyelvi kompetencia. Tiszta sor, hogy jól jársz ezekkel. De hogy a nyavalyába fejleszti az ember a kezdeményezőkészségét? Erről később, de előbb:

Kell-e a papír?

És máris elérkeztünk oda, hogy akkor milyen papírt szerezzél meg? Amikor coachingon felbukkan a kérdés - és gyakran felbukkan -, hogy esetleg jó lenne tanulni valamit, ami továbbvisz, ami új pálya felé nyithat utat, ami karrierbeli előrelépést hozhat, akkor ráncolódó homlokokat és nagy sóhajtásokat szoktam észlelni velem szemben. Megint beülni az iskolapadba? Évekig szívni egy új diplomáért? Baromi sok anyagi és időbeli áldozatot hozni? És közben egy rakat felesleges, érdektelen dolgot tanulni, amikből muszáj levizsgázni, de tudod, hogy semmi hasznát nem veszed majd. Kevesen éreznek ehhez óriási kedvet 30-as, 40-es éveikben munka és család mellett.

És igazuk van: ma a formális, iskolarendszerű tanulás (értsd: felsőoktatás) borzasztóan elavult struktúra és tartalom mentén hajt bele egy igába, amiben nincs választásod, végig kell menni rajta azért, hogy a végén lobogtathass egy új diplomát - és még arra is nagy esély van, hogy csak mérsékelten korszerű és életszerű az a tudás, amit ezzel megkaphatsz. De igaz ez a felnőttképzés egyéb iskolarendszerű formáira is (néhány üdítő kivételtől eltekintve). Szóval meglehetősen nehéz fenntartani a motivációdat közben - erre számíthatsz. És arra is, hogy egyre kevésbé fontos a diploma. Mármint az általában jó, ha van legalább egy diplomád. De a többi már nem annyira fontos.

Inkább az a fontos, hogy érts valami(k)hez.

Vagyis ha eléd teszik a feladatot, akkor meg tudd csinálni. Az meg édesmindegy, hogy hol és hogyan tanultad meg - ez a munkaadót vagy a megrendelőt legtöbbször nem érdekli - és egyre kevésbé érdekli.

Én soha senkit nem beszélek le a formális tanulásról (meg másról sem), de elég gyakran felmerül alternatívaként, hogy egy csomó dolgot (szakmai tudást és soft skilleket is) lehet tanulni és fejleszteni saját erőből, saját kezdeményezőkészségből, akár tudatosan keresett helyzetekben a gyakorlatban is. Vagy lehet egy-egy részterületre fókuszáló tanfolyamot, tréninget, továbbképzést találni, ami kevesebb, mint egy diploma, de lehet, hogy épp azt spéci tudást nyújtja, ami tök jól illeszthető az eddigi szakmai utadhoz, mégis megadja a kitekintés, továbblépés, egy másik határterületre átnyergelés lehetőségét. Ez is járható út. Az ingyenesen vagy csekély összegért elérhető nemzetközi online tanulási-tanítási platformok világában (lásd Udemy, Coursera vagy a különböző MOOC-rendszerek, ahol akár egyetemi kurzussal egyenértékű szintű tudást is össze tudsz szedni) igazán szinte bármit lehet tanulni jó minőségben, a saját szobádban ülve. De mi legyen az a bármi?

A lifewide learning

A lifelong learning mindenkinek a könyökén jön ki, meg van abban valami fenyegető és szorongató érzés, hogy életed végéig tanulnod kell. Hogy muszáj. A lifelong learning elve persze ettől még igaz a 21. századra, de ez csupán az időbeli, a vertikális dimenzió. Ha hozzátesszük a horizontális dimenziót, nekem sokkal élhetőbb és fellélegzősebb az összkép. A horizontális dimenzió pedig a lifewide learning, az "életszélességű" tanulás, ami egyszerűen megfogalmazva annyit jelent, hogy hozzuk ki az adott életszakaszunkból a legtöbbet - tanulás terén is. Ami felfogható egy szabadon rakosgatható kirakósként is, amit önállóan, kedvünk és lehetőségeink szerint alakíthatunk. És rögtön át is ugrok a következő témára, ami a személyes mániám és a lifewide learning-gel szorosan összefügg:

A tanulás nem kizárólag akadémiai, elérhetetlen, elefántcsonttorony magasságú, csak a kiváltságosoknak hozzáférhető, vérrel-verítékkel, foggal-körömmel végigcsinálható folyamat; ahol valaki megmondja a tutit, te elolvasod, megtanulod, felböfögöd a vizsgán, oszt kész vagy - te vagy a szakértő. Leginkább nem ez.

A tanulás sokkal inkább egy dinamikus, alapvető és természetes működésmódja az embernek, ami a kíváncsisággal kezdődik, a kísérletezőkedvvel folytatódik, a kitartásban edződik és az örömben éri el a csúcspontját. Meg néha halogatás, feladás és tévutak is vannak benne, de azokból is szuperül lehet tanulni.

Merthogy szinte mindenből lehet tanulási élményt csinálni, szinte minden jelenthet tanulási tapasztalatot.

Integráció és transzformáció

A kérdés az, hogy mit tudunk kezdeni azzal, amink van. Mit tudunk kihozni az aktuális élethelyzetünkből, életkorunkból, rendelkezésre álló erőforrásainkból, a meglevő tudásbázisunkból. Ez kétirányú folyamat:

1. Mert egyrészt amúgy is van velünk éppen valami, történik ez-az, részt veszünk dolgokban, benne vagyunk folyamatokban. Azaz élünk. :-)

2. Másrészt szándékoltan, tudatosan is előidézhetünk tanulási folyamatokat. Eldönthetjük, hogy tanulunk valamit, hogy alaposan végiggondolunk valamit, hogy kipróbálunk vagy újrapróbálunk dolgokat, hogy teszünk valamiért.

Mindkettőből rengeteget lehet tanulni. Szakítsunk végre azzal az elképzeléssel, hogy tanulni csak tankönyvből lehet, hosszas és unalmas seggelések árán! Tanulhatunk-e egy szakításból vagy a válásunkból? Tanulhatunk-e abból, hogy kitartóak vagyunk pár hónapja az edzésben? Tanulhatunk-e abból, ha megfigyelünk (még jobb, ha megkérdezünk) másokat, ők hogyan csinálják azt, ami nekünk nehezen megy? Tanulhatunk-e abból, ha elővesszük gyerekkori kedvenc hobbinkat és újra vízfestékkel pacsmagolunk egy papírra (puccosabb nevén: akvarellfestünk) szabadidőnkben, a youtube-ról ellesve az alaptechnikákat?

Rengeteget. Nem kérdés. Az a kulcskérdés, hogy azt, ami éppen történik velünk, hogyan tudjuk tanulási tapasztalatként integrálni. Illetve, ha tanulási tapasztalatként integrálódik, utána hogyan tudjuk transzformálni az így megszerzett tapasztalatot egy másik élethelyzetben: értékes tudásként, saját élményként, biztos tőkeként beleforgatva az új helyzet kihívásaiba. Tudok-e egy következő párkapcsolatban néhány területen másképp működni, mint az előzőben? Tudom-e az edzésben megtapasztalt új élményt, a saját kitartásomat átvinni egy másik területre, ahol szintén efféle fejlődésre vágyom? Tudom-e az akvarellfestést mint jóleső hobbit tudatosan a saját stresszkezelésemre fordítani? 

Mi kell hozzá, hogy ezt az integráló+transzformáló működésmódot el tudjuk sajátítani? Önreflexió. Ha önreflektívek vagyunk, azaz  ha tudunk magunkról és a velünk történő eseményekről, helyzetekről érzéseket, gondolatokat megfogalmazni és aztán ezekből következtetéseket levonni és az összképbe illeszteni. És mindezzel együtt nem árt, ha a tanulásra képesek vagyunk sokkal holisztikusabban gondolni, mint ahogy eddig tettük, a nonformális tanulás óriási, minket építő jelentőségét is felismerve! Mert akkor máris visszakapcsoltunk a kulcskompetencia-listához, hogy az hogyan fejleszthető felnőttként? Hát nagyrészt így: minden nap nyitott szemmel járva, kapcsolódva, gondolkodva, ötletelve, reflektálva, tervezve, újratervezve.

Generatív tanulás

Ez meg egy újabb fellélegzős gondolat (legalábbis nekem), mert annyira megerősítő érzés arra gondolni, hogy amit megtanulunk, az nem csak a miénk!

A generatív tanulás modellje azt mondja, hogy azzal, amit mi elsajátítunk és megtanulunk, mindenképpen hatással vagyunk másokra és a világra.

Vannak ennek szembeszökő példái: például amit egy orvos tanul 8-10 évig komoly energiabefektetéssel, azzal utána a következő 50 évben emberek ezreinek, tízezreinek tud az életére hatással lenni gyógyítóként.

De mindannyiunk életében, hétköznapi szinten is van jelentősége a generatív tanulásnak. Ha utánaolvasunk és kipróbálunk néhány ötletet a háztartásunkban, amivel átlagosan felére csökkentjük a kommunális szemetünket (ez bizony tanulás!), akkor ezzel az icipici lépéssel is nagyon sokat tettünk a környezetünkért, a saját ökológiai lábnyomunk csökkentéséért. És rengeteg ilyen dolgot csinálunk nap mint nap, attól fogva, hogy megtanítom palacsintát sütni a 7 éves fiamat, egészen addig, hogy megosztom egy fb-csoportban a bevált tapasztalataimat és szakmai tudásomat egy téma kapcsán másokkal.

Mert a tudás- és tapasztalat-megosztás nem egyszerűen a kimeneti oldalt jelenti, hogy én kirakom magamból azt, amit én tudok; mindig van a másik oldalon egy bemeneti oldal is: az információink, a szavaink tartalma és a tetteink valahol, valakire és valamire hatással és befolyással vannak. Ez pedig örömtelien felelősségteljes érzés. :-)

És végül a legfontosabb: a szenvedély

Ezt hagytam a végére. Már írtam, hogy ez az egész tanulás-téma gyakori, rendszeresen felbukkanó témája a coachingoknak. Ha tudatosan szeretnél belevágni egy olyan tanulási folyamatba, amiről tudod, hogy egy 10 perces youtube-videó megnézésénél több energiát és időt igényel, akkor én coachként azt szoktam javasolni, hogy ez mindenképpen valami olyasmi legyen, ami szenvedélyesen érdekel vagy ha most nem is, de esélyt látsz rá, hogy ha beleásod magad, akkor szenvedélyesen érdekelni fog. Ez általában meghökkenést kelt és nem is tudják megmondani az emberek elsőre, hogy milyen dolgok érdeklik őket szenvedélyesen - erre időt is kell szánni, hogy ezt a belső kutatómunkát lefuttassák magukban... Az emberek többsége ugyanis felnőttként a saját tanulásával kapcsolatos döntéshelyzetben elsősorban okos, józan, racionális döntést akar hozni. Ez persze rendben is van, át kell küldeni az ötletünket az első fejszevágás előtt a racionalitás szűrőjén. De ne ebből induljon ki a választás!

Hanem abból, hogy mi érdekel, mi izgat téged nagyon. A felnőttkori tanulás ugyanis sok áldozatot, kitartást kíván - különösen, ha egy komolyabb projektről van szó -, mert általában nem rendelkezünk végtelen idővel és végtelen szabad kapacitással, mint ahogy még mondjuk 18 évesen rendelkeztünk, amikor csak ez volt a dolgunk... Márpedig az egész tanulási folyamatot úgy végigtolni, hogy az "csak" egy okos döntés, de nem élvezzük - szinte lehetetlen. Vagy ha lehetséges is, akkor mi értelme van? Lehet, hogy helyes és célravezető döntésnek tűnik pénzügyesből közgazdásszá átképezni magad, de ha nem érdekel, nem izgat, ha nem látod azt a "saját ügyet" benne, ami megmozgat, akkor mi értelme van? Mi lesz utána? Márpedig ez az érdekes kérdés: mi lesz utána - hiszen azért tanulsz, nem? :-)

Ur Anita, coach