Amikor túl sok volt minden, kell egy nap magadra.

Január óta fullban nyomtam a vikármelót. Volt még koronavírus, egy durva influenza - mindkettő mindenkin a családban végigsöpört, van háború, ami rohadt szorongató több hét után is... és lett mindebből egy jelentős elfáradás. Ettől a héttől kevesebbet hívnak vikarnak az oviba, mert visszajött két állandó dolgozójuk tartós betegszabadságról. Ma volt ez első szabadnapom az elmúlt három hónapban. Nem is bánom most a kevesebb munkát, már nagyon rámfért ez a lazább üzemmód.

Ilyenkor az van, hogy tökre el lehet sz@rni az időt ilyen-olyan házimunkákkal, amik égetőnek tűnnek (azok is); bevásárlással - mert folyton kinőnek valamit a kölykök; fontosnak tűnő emailek megválaszolásával és közben a hírek görgetésével; az ablakpucolásra készüléssel, de végül nem megcsinálásával; és persze nem ártana most még egy vikar-helyet találnom, így hogy az ovi ilyen takaréklángra került, mert a suliban az SFO csak heti két fix nap - de ehhez most nem annyira érzem a motivációt, mert épp hullafáradt vagyok. Ezek helyett azt kell elérni ilyenkor magamnál, hogy csináljak valami igazán pihentetőt és rekreálót a sok kell és hasznos és égető helyett.

Már évekkel ezelőtt rájöttem, hogy a helyrebillentésben a makro-mikro egyensúly segít nekem. A makro valami olyasmi, ami a nagy egészbe segít beilleszteni magamat. Valami, ami túlmutat rajtam, nagy, magától értetődő, rendszerszintű vagy épp rejtélyesen csodálatos dolog. Két dolog jut most eszembe kapásból, ami ilyen nekem: 1. a természet, a természetben levés és 2. a művészet, a művészet élvezése, befogadása. Mindkettő olyasmi, ami engem nagyon feltölt, amitől többnek érzem magam, ami mindenféle hasznosság helyett egyszerűen csak attól érték számomra, hogy van, létezik és én a részese lehetek, ami kiemel a mindennapok nyűgéből. A mikro épp ellenkezőleg, az apró dolgok élvezetét jelenti. A pihenős szakaszok elengedhetetlen tartalmi részei számomra a hangulatok, az ízek, illatok, szép dolgok, jó kaja, szép tárgyak, klassz beszélgetések vagy épp a csend, a saját gondolataimra és igényeimre hangolódás, a befelé figyelés lehetőségének luxusa. A mikroélet.

Ma tudtam, hogy helyben akarok maradni, a szigetünkön. Volt kb. 5 szabad órám napközben, azt kellett jól használnom. Ez lett belőle:

Az Ormhillerenre mentem, ami tőlünk 20 percnyire van. Az egyik kedvenc sétálós helyem a környéken: drámai természetélmény, nulla veszélyességfaktorral. Nagy sziklák, kisebb öblök, aztán a nyílt tenger kicsit odébb. Jól megfigyelhető az apály-dagály, sekély szakaszok is vannak, ide szoktunk járni a gyerekekkel tarisznyarákokat fogni rákászhálóval nyáron. Van még óriási szabad ég, legtöbbször látványos felhőmozgással és jelentős szél a nyílt tenger felől. Ma is nagy szél volt, állig húztam a pulcsimat és még a kesztyűt is előkotortam a hátizsákomból. Keresztbe-kasul sétáltam az egész területet, teljesen egyedül voltam.

Csak én és a süvöltő szél, a sós tengeri levegő, a sziklák időtlensége, a sirályok és a tenger. Még a nap sem sütött, felhős volt az ég, de ez se zavart, minden jó volt így, két órát sétáltam fel-le a sziklás terepen, hosszú percekre megálltam becsukott szemmel hallgatni a tenger morajlását, a hullámok csattanását a sziklákhoz. Ilyenkor a zavartalanság és a ráérősség a legpihentetőbb érzések nekem, nincs sietés és siettetés, nem kell csinálni semmit, csak lenni.

Aztán továbbmentem autóval az innen még 10 percnyi autózásra levő Kystmuseet-hez Rongba. A Kystmuseet egy kisebb helytörténeti múzeum a szigetünkön, egyszer már jártunk itt a gyerekekkel tavaly nyáron. De a gyerekeket annyira azért nem érdekelte ez a klasszik helytörténeti kiállítás a nekik elég unalmas témákkal, mint népviselet, esküvői szokások, népzene és halászati hagyományok... A fagyi jobban izgatta őket, amit a végén kapnak majd a kávézóban, ezért végigrohantuk velük az egészet. Ez a múzeum:

Őszintén szólva a kávézó engem is izgatott, amikor ma ezt választottam úticélként. Nem tudom miért, biztos a budapesti, világvárosi, mondén beidegződéseim egyike, hogy nekem az is a szórakozás-pihenés szerves része, hogy beülünk valahová. Egy kávéra. Itt ez elég kihívásos. Mert van a pláza Straume-ban, az azért elég lehangoló ott kávézgatni a pékségben, ahol tolong és hömpölyög a plázanépség közvetlenül az asztalod előtt. Azon kívül három helyen lehet beülni kávézni ezen az óriási területen: a Fjell Festning kávézójában, Glesværban, ami a sziget északi csúcsán van, jelentős kikötő volt régen és az egykori szatócsbolt helyén van ma egy helyes kávézó és itt, a helytörténeti múzeum kávézójában. Mindegyik korlátozott nyitvatartással.

Egyébként totál helytelen, hogy folyton úgy beszélek Øygardenről, ahol lakunk, mintha egy sziget lenne. Mert nem egy sziget, hanem többszáz sziget alkotja, ebből a legnagyobbak: kb. 30 sziget hidakkal vannak összekötve, mint egy nyakláncon a gyöngyök. Ezek közül is a fősziget Sotra. Mindenesetre kávézót nagyítóval kell keresni a szigeteken. A jó kávét pedig hagyjuk is, mindenhol azt a híg löttyöt lehet kapni, amit literszámra döntenek a norvégok magukba, de sok köszönet (és íz) nincs benne. De nem is ez a fontos, hanem a beülés valahova gesztusa. Én most vendég vagyok, kiszolgálnak, nem kell mosogatnom, bámulhatok ki hosszan az ablakon a tengerre - kilátást tudnak tervezni, ezt meg kell hagyni -, és még lapp-ot is kértem a kávé mellé, mert farkaséhes voltam a hideg tengeri szélben tett kétórás túra után.

A lapp egy vastag, puha, könnyű tésztájú palacsinta, egy nagy kerek vaslapon sütik és sűrű tejfölt meg lekvárt tesznek rá, úgy eszik. Frissen nagyon finom, itt pedig frissen sütik. A kávézós lány (egyben az egyetlen személyzet a múzeumban) láthatóan örült nekem, látszott, hogy rajtam kívül nem volt és nem is lesz ma más vendége, ebben a piszlicsáré kis világvégi múzeumban, úgyhogy kifejezett örömmel sütötte a palacsintámat és főzte le a kávémat.

Aztán jól megnéztem a kiállítást. Elolvastam a feliratokat és magyarázatokat, végre nem kellett rohannom és a gyerekeket fegyelmeznem, hogy ugyan ne pisztergálják már a kiállítási tárgyakat, így aztán alaposan megnéztem a hímzést a gyönyörű helyi, hagyományos menyasszonyi ruhán, amihez korona dukál, mert itt régen a menyasszonyok koronát viseltek a nagy napjukon - legalább egyszer az életben.

Hogy aztán egész életükben ezt a formátlan, biliszerű fejfedőt hordják a fejükön, amit tilos volt levenni, a leírásban az állt, hogy még a házukban, a családtagjaik előtt sem vetették le, sőt szülés közben sem, mert fedetlen fővel férjes asszony soha nem mutatkozhatott. A fejfedő vastag posztóból készült, ami jó választás, mert mondjuk legalább a süvítő, mindennapi tengeri szél ellen tutira jól védhetett.

A nők élete itt jó messze volt a mai normáktól - mint ahogy 100 évvel ezelőtt a vidéki Magyarországon is. A nők mind halászfeleségek voltak, az ő dolguk volt a ház és és a ház körüli minden rendben tartása és fenntartása, beleértve a birkákat, kecskéket is - tehén nem él meg ezen a sziklás terepen, de pár birkája vagy kecskéje minden családnak volt és egy tenyérnyi krumpliföldje, mást nem nagyon lehetett itt termeszteni. Meg a gyerekeket is persze a nők látták el. A fiúk 13-14 éves koruktól, a konfirmálás után az apjukkal halásztak vagy elszegődtek matróznak nagy hajókra és csak évente egyszer jöttek haza. Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy a norvég nők elképesztően önállóak és autonóm jelenségek, nem kérik, hogy előreengedjék őket az ajtóban (sőt, értetlenül nézik, ha egy férfi ilyesmit csinál), viszont gond nélkül felmásznak a tetőre és megjavítják a kéményt (igen, manapság is) vagy összeállítják a saját barkácskészletükkel az ikeás szekrényt és eszükbe sem jut az apjukat vagy a bátyjukat áthívni ehhez segítségként. Ezek nyilván generációkon átívelő szokások: a nők régen teljesen magukra voltak hagyva az egész házzal, családdal és gazdasággal napokra, hetekre, amíg a férfiak halászni mentek a nyílt tengerre vagy bálnavadász hajón dolgoztak, amikor szezonja volt - ahonnan nem biztos, hogy hazajöttek egy vihar után. Ha lefújta a vihar a cserepeket otthon a ház tetejéről, megoldotta egyedül. Ha ellettek a birkák, megoldotta egyedül. Ha elzárta a hó a külvilágtól őket hosszú napokra, megoldotta egyedül. Sőt, a nők is tudtak halászni, ha a sors úgy hozta, hogy nekik kellett kievezni a tengerre a hálókat kivetni, mondjuk a férj betegsége miatt. Kemény élet volt.

A férfiak meg ilyen szigonyokkal lődöztek a bálnákra (egy bálnavadásztelep és feldolgozó üzem volt az egyik kisebb szigeten):

Vagy ezekkel a lélekvesztő csónakokkal jártak ki a nyílt tengerre tőkehalat halászni, amit aztán többórányi vagy akár egész éjszakai evezés után vittek be a bergeni halpiacra másnap hajnalra. Hát nem volt könnyű meló ez sem.

Az egész kiállítás picike, 20-30 perc alatt bejárható, de nagyon érdekes. Aztán még tettem egy sétát az öbölben a múzeum körül, ahol egy tucatnyi színes naust (csónakház) van, festői látvány:

Ezek nagy részét ma is hobbi- vagy profi halászok használják, persze ma már motorcsónakokkal vagy GPS-sel felszerelt modern hajókkal halásznak, nem evezős csónakokkal. :-)

És végül hazavezettem a hidakkal összekötött szigeteken át, jazz szólt az autóban, elő kellett kotornom a napszemüveget is, mert már előbukkant a felhők mögül a nap, az egész vezetés is flow volt - pedig én ritkán érzem annak, mert mindig parázok valamin, de most alig volt forgalom, az út mellett folyton felbukkanó, csillogó kék tenger látványa elképesztő volt és szívesen vezettem volna még egyszer oda-vissza az utat, olyan jó volt.

Rég pihentem, rég kapcsolódtam ki ilyen jót. Pillanatnyi makro-mikro igényem ki lett elégítve a mai napon.