Nagyon kellett már nekem ez a kiruccanás! Annyi minden feszített meg annyira leharcolt voltam már, hogy pont jókor jött ez a lélegzetvételnyi szünet. Egyébként konkrétan, fizikailag is lélegzetvétel volt ez a pár nap, annyira jó ott a levegő! Bergeni élménybeszámoló. Before+after állapotokkal és érzésekkel.

Előtte

Minden tiszteletem az egyedülanyáké (meg az egyedülapáké). A gyereküket tényleg egyedül nevelőké. Én három hónapja nyomom ezt az ipart és teljesen kipurcantam. Pedig én nem is igazán egyedül csinálom. A férjem kb. háromhetente hazajön egy hétvégére, néha hosszabban is, és van egy jófej és maximálisan segítőkész anyósom, aki a közelünkben lakik. De még így is oda jutottam három hónap után, hogy egy ordítozó banya lett belőlem, aki minden szirszaron kiabál a gyerekeivel. A január még tök jól ment, nagy mellénnyel mondtam, hogy bírni fogom én ezt. Bírtam is.

Az ember persze ad vacsorát a gyerekeinek, meg kimossa a ruhájukat, meg beviszi őket időre iskolába, oviba, bölcsibe. Elviszi orvoshoz. Lehúzza a lázát annak, aki épp lázas. Felhúzza reggel a cipőjüket. Vasárnap este levágja a 60 kis körmöcskét. Felmossa a hányást. Bepótolja vele az írást. Előteremti a három rend farsangi jelmezt. Beviszi a havi tisztasági csomagot. Este olvas még egy fejezetet a Ruminiből. Elviszi a fejlesztésre. Hétvégén a játszótérre focizni. Meg falmászásra. Meg bevásárol a hétvégi húsleveshez. És meg is főzi. Közben peppamalacot, lángot meg mását néznek. Túl sokat tévéznek. De ez most belefér. Csinálja más utánad. És új tavaszi cipő kell, mert az őszi már senkire se jó. És közben folyton visítanak meg összevesznek és te próbálsz rendet tenni. Reménytelenül. És már több napja csak mosol, de nem pakolod el a száraz ruhákat és reggel széttúrod az egészet, hogy találj a kölyköknek tiszta zoknit. Beadod a vitaminokat (más is elfelejti folyton a D-vitamint?), a kicsiknek babyhalerrel a flixotide-ot. Hiszti hiszti hátán. Éjjel megint köhögnek, folyik az orruk. Aggódás, hogy mi lesz ebből holnapra. Mami, pisilni kell. Mami, töröld ki a fenekem. Mami, én nem ezt kérem vacsorára. Köhög. Inhalálás. Orrszívás. Orrcsepp. Visítás. Rajzolj nekem hajót. Olvass még egy mesét. Takarj be. Ne takarj be. Hol az egeres poharam, én nem ebből kérem a kakaót.

OK. Abbahagyom, nem az a cél, hogy elkattintsatok innen. :-) Csak érzékeltetni akartam, hogy mi van. És ez még csak a valóságnak egy töredékes része, mert hiányzik a sokdecibeles hangaláfestés, a mozgásos effektek és a többi performansz-elem ebből a leírásból. De hiszen tudja ezt mindenki, aki gyereket nevel.

És tényleg bírtam is. Januárban még viszonylag flottul ment minden. Este fektetés után megcsináltam a kis sajátidőmet: minden este tornáztam, angolul tanultam, olvastam és időben, 11-kor lefeküdtem. Marha büszke voltam magamra. Februárban már kezdett düledezni a rendszer, egyre fáradtabb és türelmetlenebb voltam, este hol a torna, hol az angolozás maradt el. Márciusban már csak elvánszorogtam este az ágyig és beledőltem fogmosás nélkül. Beszűkültem. Ez egy folyamat, amit nehéz benne levőként és kívülállóként is felismerni. Mert ugye a gyerekek "el vannak látva". Semmi nem tűnik vészesnek. Még mosolyogni is tudok másokra, meg rendesen felöltözöm és megtartom a coachingokat (ami mindig felüdülés) és mindent befizetek időre, meg patkányok se rohangálnak csótányokkal karöltve a lakásban. Akkor meg mi van? Az, hogy piszkosul lemerültem és beszűkültem attól, hogy ezek a feladatok napról napra ismétlődtek és mindig jöttek hozzájuk újabb és újabb figyelmet, időt és érzelmi állóképességet igénylő helyzetek (3 gyerekkel a játszótéren, megint beteg 1/2/3 gyerek, mivel töltsük a hétvégét stb.). És egyedül voltam.

A dolog odáig fajult, hogy március végére egy döbbenetesen csúnya ekcéma jött ki mindkét kezemen és az egész testemet viszkető, allergiás kiütések lepték el. Soha nem volt még ilyenem: se ekcémám, se allergiás bőrkiütésem. Két bőrgyógyásznál is jártam, mindkettő hümmögött tanácstalanul, hogy mi a nyavalya ez és vajon mitől lehet... Távol áll tőlem, hogy minden testi tünettel jelentkező betegségbe lelki izéket lássak bele, mert szerintem a nátha az nátha, a vakbélgyulladás meg vakbélgyulladás - és egyik se azért van, mert nem rendezett a viszonyod az anyáddal. De ebbe az állapotomba nem volt nehéz belelátnom azt, hogy így jelez piros lámpás villogással a testem, hogy itt a határ, ez már túl sok volt, tessék jobban odafigyelni magadra. 

Tipikus bergeni lakóházak

Közben

A repülőre csoda, hogy felengedtek, mert a kézfejem úgy nézett ki, mint akin kitört a bubópestis. Ráadásul törölték a csatlakozásomat Osloban és még a következő járat is késett, így 6,5 órát kellett eltöltenem az osloi reptéren. Érdekes módon a dühöngés helyett ott nyugodtam le először. A mindfulness technikák az elmúlt hetekben nem működtek. Nem tudtam légzőgyakorlatot csinálni, mert nem ment. Mintha bennrekedt volna a levegő - se ki, se be. Semmilyen relax-technika nem vált be otthon, egy merő görcs voltam.

A reptéren kerestem egy csendes zugot és a 6 óra alatt kétszer is meditáltam 10-15 percet. Ment. Jólesett. A hangzavar se számított, sőt inkább kellemes volt behunyt szemmel a reptéri háttérzaj. Lazult a szorítás. Aztán remekül elszórakoztam azzal, hogy figyeltem az embereket, ráérősen, mintha egy párizsi kávézó teraszán ülnék. Az osloi reptéren ki van téve egy zongora, bárki játszhat rajta - a közelébe ültem le, hogy halljam, ha valaki zongorázik rajta. Abban a fél napban sajnos senki nem ült le elé játszani, csak a takarító pucoválta fényesre egyszer. Hoztam egy ÉS-t még otthonról, azt is kiteregettem a térdemre. Ezer éve nem olvastam újságot, főleg nem kultúráról meg irodalomról szólót. Jó volt ilyet olvasni időnyomás nélkül. Aztán elővettem a noteszemet és írtam bele valami naplófélét. Teljes mondatok nem jöttek ki belőlem, csak szavak. De sorjáztam egymás alá a szavakat. A bergeni repülőre már fáradtan, de szinte ellazultan szálltam fel.

Bergen, az ismerős város. Szorongásom és kíváncsiságom tárgya volt ez a város. A férjem itt dolgozik, az egyetemen tanít január óta. Közös döntésünk volt az ő norvég munkavállalása, tudtuk, mibe vágjuk a fejszénket. Az viszont még nem eldöntött ügy, hogy mindannyian jövünk-e utána, ezért is jöttem én most személyes tapasztalatot gyűjteni, hogy utána meghozzuk közösen azt a döntést, családilag is kiköltözünk-e a nyáron. Bergeni utazásomnak tehát volt egy határozott célja a városnézős turistáskodáson túl: benyomásokat szerezni, infókat gyűjteni a megalapozott döntéshez. Érdekes módon az utazás előtt ez inkább tűnt nyomasztónak, hogy nekem majd figyelnem kell ott mindenre és súlyként nehezedett rám az utazás. Ott azonban semmi ilyesmit nem éreztem. Ismerős volt a város. Bár még soha nem jártam itt (és sehol máshol sem Skandináviában), de nagyon hasonlított Innsbruckra, a tiroli Alpokban fekvő osztrák városra. Ott meg sokszor jártam, mert egy innsbrucki osztrák pasim volt huszonéves koromban. Csak Innsbrucknak nincs tengere. :-)

Bryggen - a történelmi belváros

Bergen tetszik. Bergen olyan, mint egy kisváros - annak ellenére, hogy közel 300.000 lakosa van. Nincsenek lakótelepei. Egy nagy, forgalmas átmenő útja van, a többi úton alig megy autó. Budapesthez képest elképesztő nyugi van. Jó a tömegközlekedés. Minden tiszta. Helyes, faburkolatú, fehér vagy színes házak vannak nem csupán a történelmi belvárosban, hanem szinte az egész városban. Az emberek jó része házban lakik, nem lakásban. Ez nagyon furcsa egy nagyvárosban. :-)

Bergen hideg. Mindenki az időjárással jött, hogy majd meglátom! Anyósom mosolygott is otthon a március végi, 22 fokos Budapesten, amikor elindultam téli bokacsizmában, kapucnis télikabátban. De még ez is kevésnek bizonyult. El kellett kérnem a férjem jégeralsóját és azt aláhúztam a farmer alá, mert dideregtem a hidegben. Ottjártamkor minden volt: szitáló eső, zuhogó eső, jégeső, szélvihar, sűrű hóesés, szikrázó napsütés (ja, köd nem volt). Mindez egyik pillanatról a másikra váltakozva. De közben konstans hideg. Az az igazság, hogy nem nagyon zavart mindez. Bár az a wikipédiás statisztika szerinti évi 213 esős nap Bergenben valóban sok lehet, ha ott élsz, de ebben a pár napban nem nagyon szegte kedvemet az időjárás.

Bergen természetközeli. Hét nagy hegy veszi körül, kb. 270 fokban. A maradék részét a 360 foknak meg a tenger foglalja el, ami gyönyörű. És szaga sincs a tengernek (legalábbis ebben az évszakban), mint az a déli tengereknél nagyon gyakori. Csak harapni valóan friss, elképesztően tiszta levegő van. Ilyet konkrétan még sehol nem éreztem eddig! És víz mindenütt. Nemcsak a tengerre gondolok, hanem a városon belül mindenütt tavak bukkannak fel, amerre csak jársz.

Bergen drága. Jártunk több boltban is, felmérni az árakat, meg kávéztunk, sütiztünk és ebédeltünk. Ökölszabályként a kétszeres szorzóval érdemes számolni, minden nagyjából kétszer olyan drága, mint Magyarországon. Bár van egy-két olcsóbb tétel, az alapélelmiszerek: a liszt, rizs, tej pl. csak 30-40%-kal drágábbak, mint itthon; de például beülni egy korsó sört meginni valahová drága mulatság, háromszor akkora árra számíts, mint itthon. Az alkohol egyébként is piszokdrága, bort meg egyáltalán nem is lehet kapni a szupermarketekben, csak külön állami "italboltokban".

Bergenben lakni. Ahol most a férjem lakik, az nagyon közel van az egyetemhez és a belvároshoz is, de egyáltalán nem alkalmas arra, hogy családilag ott éljünk. Így hát lebeszélt erre a hétvégére két találkozót, két kiadó ház megnézését, ami családdal is jó lenne nekünk.

Az egyik közel volt oda, ahol most lakik, Minde városrészben. Sétakörzetben iskola és ovi, csendes, nyugis környék (mondjuk, szinte az egész város az). A ház ugyan elég nagy és 4 szobás, viszont nagyon régi és lelakott volt, rossz fűtéssel (itt ritka a központi fűtés, kis elektromos hősugárzók voltak itt is a hálószobákba betéve) - és alul, a földszinten, egy külön lakrészben lakott a főbérlő. Úgyhogy ezt gyorsan ki is zártuk. Mert az én gyerekeim zajosak együtt hárman. Nagyon. Hogy folyton azon aggódjak, hogy mit hall alattunk a néni - na, ezt nem szeretném.

A másik ház viszont elég messze van Bergentől, ehhez feltétlenül autó kell, mert 20 perc autóútra fekszik a várostól, egy szigeten(!). A ház egyébként maga a tökély, még a budapesti lakhatási életszínvonalunknál (ami elég jó) is egy jóval magasabb nívó. Beleszeretős! De tényleg messze van mindentől. Most épp emailes egyeztetésben van a férjem a helyi, szigetbeli iskolával és ovival, hogy egyáltalán tudnának-e fogadni minket... Ezt jól át kell gondolnunk, ha mégis emellett döntenénk, mert ez igazi vidéki életet jelentene a megszokott pesti, nagyvárosi életünkhöz képest - ahol 5 perces sétakörzeten belül van minden: bolt, iskola, ovi, bölcsi, orvos stb. Meg bármikor elugorhatok a kedvenc helyi kávézómba és ihatok egy kávét, meg mozi, pláza, színház van a közvetlen közelünkben. Én azért elég urbanofil vagyok, a férjem is, a gyerekek meg ebbe születtek bele, szóval ők is vérbeli városi betyárok. Nagyon romantikusan hangzik ez a "ház egy szigeten az Északi-tenger partján" fíling, de lehet, hogy nem nekünk való? Ezt még magam se tudom eldönteni...

Bergenben az egyetem. A férjem körbevezetett a munkahelyén. Áll-leesős. Nem csak arról van szó, hogy van egy modern épület lifttel meg tiszta vécékkel, oszt kész. Hanem van egy koncepció, egy szemlélet minden mögött. A legszomorúbb az egészben az, hogy ilyet nálunk is lehetne - mert ez nem elsősorban pénzkérdés. Nem pénzkérdés olyan szabadon használható, jól felszerelt tanulószobákat biztosítani a diákoknak, ahová jó bejárni tanulni. Hogy a kisebb csoportszobák, a közepes előadótermek és a nagy színháztermek egytől egyig profik, az oktatók és a diákok igényeire szabottak. Mintha egy menő multi épületében járnék, ahol sokat agyaltak azon, milyen környezet lenne a legideálisabb az ott dolgozóknak. Van szabadon használható gondolkodó- és imaszoba, zárható pihenő- és szoptatószoba fotelekkel és ággyal; sok-sok kellemes és tágas közösségi tér, egy menza, ahol norvég árakhoz képest olcsón ehetsz finomat, klassz környezetben. Az oktatóknak mindenhez maximális hozzáférés biztosított, ha nincs meg egy szükséges szakirodalom, akkor szólsz, megrendelik a könyvtárba és meglesz. Bármennyit fénymásolhatsz és nyomtathatsz, nem otthonról kell behordani a fénymásolópapírt. :-) Minden technikai eszközt szabadon és korlátlanul használhatsz, az egyik technikai szobában egy profi nyomdagép is volt. Ez persze csak az infrastruktúra, a tartalomról akkor még szó se volt; de ez is nagyon sokat elárul arról, hogy milyen alapokat és evidenciákat biztosítanak a minőségi tanuláshoz és a minőségi oktatói munkához.

Az egyetemi menza

Pihenő- és szoptatószoba az egyetemen

Bergenben az emberek. Erről három nap alapján nem nagyon nyilatkoznék, ezt nem lehet megítélni ennyi idő után. Hogy ilyenek vagy olyanok a norvégok. Biztos ilyenek is, meg olyanok is. Sok a bevándorló. Ezt tudtam eddig is, Norvégia egy befogadó szemléletű ország. Szerencsére. Leginkább a külsőségeket tudtam felmérni ebben a pár napban. Az emberek jól öltözöttek, ápoltak, sok a kisgyerekes család. Gyakori a 3-4 gyerekkel mászkáló norvég család (esőben, hóban, bármikor); az idősek jó formában vannak - több olyan diszkréten sminkelt, mosolygós nyolcvanas nénit láttam, aki sífutó-léccel a kezében ült a villamoson. A legtöbb járókelő iszonyú profi, technikaisport-minőségű eső- és hidegálló cuccokban flangál az utcán, amiben nálunk a Himalája megmászására indulnak a hegymászók. A gyerekeken is efféle speciális ruhák vannak. Ilyeneket itthon biztos csak korlátozottan vagy egyáltalán nem tudnék beszerezni, mert amit esőállónak és melegnek mondanak itthon, az ott nem lenne elég... Egyetlen nőt sem láttam tűsarkúban, még a menő belvárosban sem, mindenki sportosan öltözik, a fiatal csajok is. Ez nem tudom, hogy csak a klíma miatt van-e így, vagy egyéb kényelmi, esetleg kulturális oka van - mindenesetre érdekes volt, hogy egyetlen nőcisen öltözött nőt sem láttam ottjártamkor. A tempó nyugis, az emberek barátságosak és mindenki elképesztően jól beszél angolul.

Utána

Ki vagy simulva, jó ezt látni! - mondta a férjem, amikor tegnap beszéltünk skype-on. Tényleg kisimultam és fellélegeztem az elmúlt pár napban. Nagyon kellett ez már nekem: a gyerekek nélkül lenni egy kicsit, és a férjemmel kettesben. Meg elutazni messzire. Mert az jó, máshol lenni. A drámai bőrtüneteim is enyhülni látszanak... És ami a legfontosabb, az amiatti szorongásom is oldódott, hogy fogalmam sem volt arról, hol dolgozik a férjem, hogy milyen Bergen. Most legalább van egy első blikkem erről a városról, van egy vizuális képem, egy minimális mentális lenyomatom róla. Hogy mi lesz a folytatás? Azt még nem tudjuk... Hamarosan döntünk róla.

FOLYT. KÖV. :-)