2019. júl 29.

Norvégia - előtte

írta: ur.anita
Norvégia - előtte

text-selfie.pngEgy hét múlva költözünk Norvégiába. Az utolsó pillanat, hogy a temérdek doboz- és feladattenger, no meg a kultúrsokk előtt egy pillanatképet csináljak magamról - szövegesen.

Erre készülünk már jó egy éve. Nagyon esélyes volt már januárban is, amikor a férjem megkezdte a munkáját Bergenben. Áprilisban biztossá vált, hogy megyünk családostul. Most pedig egy hét múlva tényleg felszáll velünk a repülő. Jelenleg a szupertudatos énem is (nem is beszélve az érzelmi vinnyogósról) csak ezt tudja mondani: HI-HE-TET-LEN.

A közel mindig olyan nehéz

Három hónapja még olyan távolinak tűnt... Sok időm van. Én mindig ezzel nyugtatom magam. Ami részint igaz, többé-kevésbé meg is nyugtat, de lássuk be: remek táptalaja a halogatásnak (ld. pl. a halogatás témájáról tervezett nagy blogbejegyzésemet, amit konkrétan 13 hónapja halogatok - le style c`est l`homme meme... norvégul fogalmam sincs, hogy van ez). És én halogattam is bőven. Nem vagyok a hivatalos ügyintézés bajnoka, az utolsó pillanatra hagytam ezeket az ügyeket, így most volt dolgom az elmúlt hetekben rendesen. Sőt még egy hónapja is azt gondoltam, van időm: élvezzük csak a nyarat! Ami ott úgyse lesz - legalábbis nem hőmérsékleti szempontból.

De valahogy nem annyira tudtam élvezni, a gondtalan heverészés elmaradt (pedig én elvileg expert lennék ebben), még lekvárt se főztem be (minek... nem lehet élelmiszert bevinni Norvégiába) és túl nagy nyaralás-fílingem nem volt idén nyáron, mert folyton valamit meg kellett oldani. Volt azért egy balatonos családi hétvége a gyerekekkel + egy baráti társaságos bortúra-hétvége, szintén a Balatonnál - mindkettő nagyon jól sikerült... de valahogy kevés volt ez kikapcsolódásnak. És máris itt vagyunk, hogy csak egy hét van hátra. Most már nincs időm, erre jutottam - és gyorsan ki is húztam a listámról, hogy mit NEM csinálok a következő egy hétben. Helyette megjött az izgulás.

Nem félelem, hanem izgulás

Ez a gyerekes kifejezés illik legjobban a jelenlegi állapotomra. Mint Mikulás előtt egy kölyök. Tudom (és érzem!), hogy valami igazán jó és fantasztikusan különleges következik, de rettentően izgulok, hogy mi lesz és milyen lesz. Nem félek tőle, inkább kíváncsisággal és pozitív várakozással vegyül bennem némi szorongás (=izgulás). Ez egy felfokozott állapot. A nehézsége pedig főként az, hogy a gyerekeim is hasonlóban vannak, az ő izgulásukat is nekem kell kezelni szülőként - amire most korlátozott kapacitást érzek. Ennek folyományaként fáradt vagyok, ami gondolom konstans érzés lesz a következő hetekben. :-)

Reflexiós tér és idő: nulla

Ami nagyon nehéz, hogy a háromgyerekes nyár mint műfaj már önmagában nem egy habkönnyű projekt, mert mindháromnak más igénye, szükséglete van; a kisebbik természetesen most, a hajrában jól be is lázasodott... te meg dobozolsz férjjel vállvetve, ők meg jönnek a napi igényeikkel, hogy mi legyen ebédre, hova menjünk játszótérre (jaj, ne arra az unalmasra), mikor fagyizunk végre és egyébként is csináljunk bábszínházat. Ja, persze. Majd ha klónozni tudom magam! Azért persze főzök rendes ebédet, elmegyünk játszótérre (unalmasra) és fagyizunk is rendszeresen (jó, bábszínházat tényleg nem csináltam). De hogy közben nulla párkapcsolati meg önreparáló reflexiós terem és időm van, az tuti. Én ezt mindig nehezen viselem, de most jól megírom ezt a blogposztot és kiírom magamból a "mi van velem"-et. :-) Mert nagyon jár az agyam, dobban a szívem identifikációs kérdéseken is, például ezen:

A HAZA mint szemantikai ingovány

Ez nagyon izgat. Kifejezetten szeretném ebben követni magam, a saját megéléseimet a következő egy évben. Beszámolok róla majd nektek is (ha érdekes lesz... vagy egyáltalán csak: megfogalmazható). Mert én nagyon magyarnak érzem magam. Ez a mondat manapság Magyarországon felér egy politikai vallomással. Pedig ez részemről hű, de nem az. Szörnyű, hogy ennek politikai vallomás értéke lett. Gyűlölöm azt, hogy ebben nincs szabadságom, hogy én igaz(i) magyarnak valljam magam. Mármint belső szabadságom az van, de külső, társadalmi legitimációm sokkal kevésbé: nekem mint kivándorlónak, aki elhagyja hazája kebelét, úgy tűnik, elég kevés jogom van ezt mondani a fősodorbeli norma szerint. Holott a haza tök nehéz kategória, nem én választottam, de olyan kötődés, ami nem felülírható egykönnyen se uralkodó ideológiák, se eltávolodásban megtett kilométerek, se mások véleménye alapján. Nem is akarom sehogyan se felülírni: mert van belül egy haza-érzetem és kész. De mi van, ha az értékrendileg éppen nem annyira otthonos? Mert teljesen azt érzem-gondolom, amit Parti-Nagy:

"hát, szegény feleim szümtükkel,

szegény szuterén magyarország, egymásnak

ugrott sötét kisállam, vogymuk, vogyén,

gyüledezik immár közös medencébe a szégyen,

ez a félelemgyanta és epeszirup,

kié, mert nem hitt nekik, mégis hagyva hagyta,

kié mert hitt, s most gőggel fut e balhit után."

(Parti-Nagy Lajos: a kérdőjel háta)

Lehet-e otthonosabb érzés egy nem-haza, mint a haza? Ez kérdőjeles erősen. Mittudomén, ki kell próbálni. A szűk családom ott lesz, az már mini-haza. Hogy ez elég lesz-e, hogy jön-e hozzá olyan "otthon vagyok" érzés, ami pótolja az egyéb hiányokat, amik a fizikai távolságból, a nyelvi és kulturális különbségekből és a perszonális-kapcsolati hiányokból adódnak, azt most még nem tudom. Bennem nagyfokú nyitottság és megengedés van ezirányban: se azt nem várom magamtól, hogy dacos-szittya magyar legyek ott, a távolban; se azt, hogy norvégnak tűnő nem-norvég váljék belőlem. Leszek, aki leszek és érzek, ahogy érzek, majd meglátjuk hogyan alakul ez bennem - befelé és kifelé.

És végül: utálok költözni

Amin túl kell lennem, nincs mese: az a költözés. Utálom, utálom, utálom. De ahhoz, hogy ott legyünk, sajnos ez kihagyhatatlan lépés. Nem szeretem kipakolni a szekrényeket, lepakolni a polcokat, eldönteni, hogy mit dobjak ki és mit vigyek el, látni a könyvespolcokon a lepakolt könyvek pormentes helyét, keresni a fiókban a már nem levő dolgokat. Nyúlni a megszokott tárgyaid után, amik már nem ott vannak. Látni az üresedő lakást. Meg kell állapítsam, mindig is szerettem azt gondolni magamról, hogy nem vagyok megrögzött, tárgyfüggő és lusta... de ez a költözési undorom nagyon is felveti ennek az ellenkezőjét. Ja, és persze kipakolni is utálok. Mert hol legyen a helye az új helyen a dolgoknak? Vajon az-e a legjobb helyük? Inkább hagynám dobozban őket. :-) Mindez még megspékelve 3 kiskorúval, akik visítva követelik majd a megszokott kis nyuszkómuszkóikat, rutinjaikat és hazai szokásainkat. És ebben biztosítani kell nekik érzelmileg az állandóságot, mert az nem dobozolható, az belőlem fakad.

Szeretnék már szeptemberben-októberben lenni, amikor túl vagyunk az első hetek kihívásain és van egy nyomokban felfedezhető napi rutinunk, valamiféle megérkezésünk: fizikailag és lelkileg is. De hát az is eljön egyszer... nagyon izgalmas hetek állnak előttem!

Folyt. köv. Norvégiából! (Ha magamhoz tértem a gyűlölt kipakolásból, a kíváncsian várt norvég iskolai-ovis beszoktatásból - igen, az augusztusban lesz, ott korábban kezdenek - és már van netem is...)

 

 

 

 

Szólj hozzá

egotrip saját élmény Norvégia