Olvasónapló: norvég regények
Öt regény, ami norvég vagy norvég kötődésű és sokat jelentett nekem az elmúlt egy évben. Ajánlom olvasásra mindegyiket. Jo Nesbø nincs közte. :-)
Amikor eldöntöttük tavaly ilyentájt, hogy Norvégiába költözünk, nagyon hamar elkezdtem a norvégtanár felkutatásán és a "mit vigyünk magunkkal" lista vezetésén túl arról is listát vezetni, hogy mit szeretnék olvasni, ami norvég - bármilyen szempontból. Amúgy is vezetek könyves bakancslistát, amire hosszú évek óta felkerülnek olyan könyvek (filmes listám is van!), amiket mások személyesen ajánlottak, kritikusok dicsértek, díjat nyertek vagy egyszerűen csak tetszett a borítójuk és a fülszövegük a könyvesboltban. :-) És ezeket szándékomban áll egyszer - ha más nem, akkor ráérős nyugdíjas éveimben - elolvasni. Milyen jó is lesz az, ha 70 évesen majd megöl az unalom, ülök a kandallónál és azt nézegetem, hogy nézzük csak, a 150-tételes könyves bakancslistámból mivel is kezdjünk...
Szóval lett egy norvég-regénylistám is hamar. Ebből ajánlok most öt olyan regényt, amit akkor is érdemes elolvasni, ha nem tervezed, hogy jövőre Norvégiába költözöl.
Az olvasás számomra létszükséglet, amely létszükségletemet bizonyos időszakokban mégis hajlandó vagyok teljesen elhanyagolni, mert úgy tűnik, hogy nincs rá időm. Ha pedig mégis lenne rá némi időm, akkor pedig úgy tűnik, hogy merő luxus, mert mennyivel fontosabb/sürgetőbb/hasznosabb dolgokkal is kellene töltenem azt a kis időt, ami adódott éppen. Aztán pár éve, épp amikor a harmadik gyerekem megszületett és tényleg nem volt időm, rájöttem, hogy ez mekkora baromság már. Ami létszükséglet, az létszükséglet és kész. Kár ezzel hadakozni. Az evés-ivás-alváson túl mindenkinek van 4-5 olyan tevékenység az életében, ami igenis létszükséglet... ahhoz, hogy jól legyen. Jóllét-szükséglet.
Az enyémben az olvasás benne van. Olvasás közben nem egyszerűen csak kikapcsolok (azt egyébként annyira nem, mert gyakran választok súlyos nagyágyúkat), hanem dolgozom magammal, a saját dolgaimmal, az engem éppen elöntő kérdésekkel - vagy azokkal, amikről addig nem is tudtam, hogy az én kérdéseim lennének - és a "nyakig benne vagyok" élethelyzetekkel. Én nagyon jól tudok problémamegoldani és problémafeldolgozni az olvasás által. Ereszt a szorítás, más kimondja azokat a szavakat, amiket én még nem találtam meg, fellélegzés, átélés, sodródás, belefeledkezés, lazulás... katarzis mondjuk ritkán van, mert finnyás vagyok, de nem is várom, hogy legyen. Az elég jó is elég jó.
Mióta felismertem, hogy van időm vagy nincs, az olvasással töltött időt kár megspórolnom, mert egyszerűen szarabbul leszek olyankor - azóta olvasok rendszeresen, napi szinten. Nem mondom, hogy sokat, de napi 2-3 oldal még a legfárasztóbb napok estéjén is belefér, mielőtt a párnára hanyatlik a fejem. Íme a norvégok, amiket/akiket az elmúlt egy évben olvastam. Sokat adtak ahhoz, hogy az északi kultúrsokkot, amiben most már ténylegesen benne vagyok kb. fél éve, enyhítsék. Hogy értsem, kik ők, hogyan élnek, hogyan éreznek és gondolkodnak; segített, hogy tudjak kapcsolódni ehhez a társadalomhoz, mert én remekül tudok kapcsolódni-érteni-befogadni kultúra és szövegek által.
Kezdjük azzal, hogy ez a pasi (akinek a neve kimondhatatlannak tűnik) úgy néz ki, mint egy sztereotipikus norvég favágó, markáns, élet edzette arcvonásokkal, szuggesztív szemekkel, amikből egyszerre süt az intelligencia, az érett férfi világfájdalma és valami kisfiús, komisz báj. Helyes pasi, no. (Guglizzatok rá a képére, ide belinkelni nem tudom, mert ingyenesen használható, jogtiszta kép nincs róla a neten). Norvégiában egy menő női magazin még az év leghelyesebb férfijának is megválasztotta pár éve. Nem csodálom. Egy kortárs író mint az év nőimagazinos legjobb pasija? Jól hangzik. Nem tudom, mennyivel kevesebb könyvet adott volna el, ha a belső borítón nem a saját portréképe díszeleg. Valószínűleg kevesebbet. :-)
Egyébként is az egész, amit csinált: merő rock n' roll. Őrültség. Merész húzás. Írt egy elképesztő hosszúságú (több ezer oldal!) regényfolyamot a saját életéről. Ilyen címmel, hogy Min kamp (igen, jól érzitek, van áthallás). Méghozzá olyan írástechnikával, olyan szépirodalmi stílusban, ami több, mint megdöbbentő és elég nehéz olvasóként is ráállni. Merthogy nincs benne stilizálás, nincs benne felülemelkedés (látszólag) a mindennapi valóságon, hanem "egy az egyben" kapjuk azt, ami történt. Kínzó pontossággal, lassúsággal részletez piszlicsárénak tűnő helyzeteket és jeleneteket különböző életszakaszaiból. Magát és az összes családtagját, beleértve a régi és mostani feleséget (azóta már még újabb van), apját stb. pőrén, sebzetten és sebezhetően, rossz fényben, naturalisztikusan, semmit sem titkolva ábrázolja a regényeiben. Volt is emiatt társadalmi felzúdulás Norvégiában, hogy ezt egyáltalán lehet-e, ez etikus-e, mindez persze a hírverést csak növelte a regénye körül, az 5 millió lakosú Norvégiában félmillió(!) példányt adtak el az első kötetéből. Mindenki kíváncsi volt rá.
Ha ezen a ponton azt gondolnád, hogy ezt miért is akarnád elolvasni, lapozzunk, akkor viszont tévedsz. Mert érdemes belefogni! Én a második kötetnél tartok még csak - magyarul négy kötet jelent meg -, az első (Halál) majdnem teljesen elriasztott. Rájöttem, hogy miért: merthogy az nem az én témám, engem az most nem érdekel, nincs benne személyes érintettségem. Az alkoholista apja halálának körülményei, flashbackek a gyerekkorából és főleg a halott apja temetése körüli hercehurcák és a borzasztó állapotban levő ház kitakarítása a fő íve az első kötetnek. Háromszor abbahagytam, de aztán mindig volt olyan mondat és részlet, ami napokig visszhangzott a fejemben, nem eresztett és újra visszatértem az olvasáshoz. Heroikus vállalkozás volt megírni ezt a regényfolyamot, heroikus vállalkozás olvasni is. De mégis, van benne valami, ami sokat ad!
Ezt a második köteten (Szerelem) tudtam lemérni. Sokkal jobban tetszett, pedig az írástechnika ugyanaz itt is, a látszólag direkt, "így történt pontosan" sokoldalas jelenetek, amelyek közlés értékkel is alig bírnak, random módra követik egymást. Közben pedig mennyire jó ez az egész. Hogyne volna benne tudatosság és szerkesztés és stilizálás! Mert épp azáltal, hogy ennyire részletező és minden porszemet és arcmimikát és hétköznapiságot és jellegtelen beszélgetést láttat, ezért lesz elképesztően valódi és ráismerős. A Szerelem élethelyzetei például abszolút ismerősek nekem, szerelmek, párkapcsolatok (leépítése-felépítése-működtetése), az együttélés és a kisgyerekes lét hétköznapjai... annyira sok mindent leír, annyira pontosan, hogy kimondja azt is, amit én még csak nem is gondoltam. Vagy addig nem tudtam, hogy gondolom, ameddig nem olvastam. :-) Ráismerős idegenség.
Nagy élmény olvasni, merőben más olvasási élmény, mint a legtöbb regény, érdemes vele próbát tenni! Szerintem a kötetek sorrendje sem nagyon fontos, lehet annál kezdeni, ami a legközelebb áll hozzád élethelyzetben, életélményben, témában.
2. Maja Lunde: A méhek története
A szerző norvég, de Németországban él és egyértelműen érződik a regényen, hogy forgatókönyvíróként is dolgozik, mert ez egy tipikusan filmre kívánkozó regény, nagyon jó ritmussal, tagolással, struktúrával. Tökéletes forgatókönyv lenne!
A téma igazán aktuális: a méhek (kipusztulásának) története, amiben a valóságban is nyakig benne vagyunk és tényleg akkor lesz csak nagy bajban az emberiség, ha ez bekövetkezik: mert a méhek beporzó tevékenysége nélkül a jelenlegi, mezőgazdasági termelésen alapuló civilizációnk nagy eséllyel végleges romlásnak indulna... és jelenleg nincs digitális alternatívája a zümmögő kis méheknek. A regény tehát egyrészt egy elég sötét utópia, de mégsem ez a nyomasztó légkör az uralkodó a regényben, hanem a remény, amit a 3 idősík közötti váltások és jól kidolgozott, plasztikus karakterek biztosítanak. A három idősík közül a jelenben zajló szálat kedveltem a legjobban, de a 19. századi polihisztor tudós-méhész élete és a nem túl távoli jövőben játszódó apokaliptikus idősík történései és cselekményvezetése is remek. Mindezek finom és "minden mindennel összefügg" összefonódása pedig izgalmassá teszi a regényt, nem mellesleg én rengeteg új dolgot, tudományos tényt megtudtam a méhekről a regényből.
Emlékszem, valamikor tavaly tavasszal olvastam a könyvet és rögtön a könyv befejezése utáni napon ültettem egy virágládányi "mézelő" virágot a budapesti lakásunk teraszára, hogy odacsalogassam a virágport gyűjtő méheket. Jöttek is nyáron rendesen, öröm volt nézni, hogy a IX. kerületi betondzsungelben is jelen van a természet, az ökoszisztéma egyelőre még működik - ha akadozva is - a méhek esetében.
Mindenkinek ajánlott ez a könyv, aki kicsit is környezettudatos és aki szereti a több síkon játszódó, párhuzamos vonalvezetésű történeteket.
3. Roy Jacobsen: A láthatatlanok
"Egy szigetet nem lehet elhagyni. Minden sziget dióhéjba zárt világegyetem, ahol a csillagok a fűben szenderegnek a hó alatt. Olykor-olykor valaki mégis megpróbálja."
Most, hogy egy kis szigeten élünk az Északi-tengeren, Norvégia nyugati partjainál, igazán átérzem ezt a regényt. Azt nem mondanám, hogy mindennapi élményem, mert a cselekmény a 20. század elején játszódik egy pici szigeten a tengeren, ahol egyetlen halászcsalád él és küzd az elemekkel - a szó szoros értelmében. Én viszont egy összkomfortos házban élek, szuper infrastruktúrával, mit tudok én arról, milyen a viharban kint lenni egy lélekvesztő halászcsónakban a tengeren... mégis: az elemek, a természet erejét én is folyamatosan érzem itt. A szigetlakó élet más mint, a szárazföldi: kitettebb, magányosabb, távolibb és drámaibb. Az időjárási hatások, a süvítő szél, a hirtelen támadó viharok, a semmiből jövő felhőszakadások, aztán a pillanatokon belül váratlanul előbukkanó nap egészen rendkívüli tapasztalássá változtatják itt az életet. Amiben régen kegyetlenül nehéz lehetett élni, a modern kor vívmányai: autó, komp, áram, vezetékes víz, központi fűtés... és úgy általában a kényelmes, ma evidensnek tűnő kellékek nélkül.
Szép regény, felemelő regény A láthatatlanok. Ez sem könnyű olvasmány, leginkább azért, mert keveset mond és sokat hallgat. Elképesztően szikár stílusban íródott, ami akár sótlan, jellegtelen is lehetne - de nem az, mert nagyon kifejező nyelvezet ez, az északi puritánság, a hallgatás, a "tenni kell a dolgom" szavak nélküli regénye. Nagyon hiteles norvég hangulat süt át belőle!
4. Morten A. Strøksnes: Tengerkönyv
Ez sem egy klasszikus regény, mivel a szerző civilben újságíró, így nem lett ebből igazi regény (valószínűleg nem is szánta annak), inkább a helyszíni riport, a néprajzos beütésű dokumentarizmus és a könnyed, ismeretterjesztő tengerbiológia keveréke egy stabilan érdekes alapsztorival: két pasi vadászni készül. Azaz halászni. De azt inkább nevezhetnénk vadászatnak, amolyan hemingwayes, macsós értelemben. Egyszer az életben egy férfinak ki kell fognia saját erőből egy grönlandi cápát - mondja a nem létező norvég mondás. Ez a két férfi (az egyik az író) pedig többször is nekifut ennek a vad és merész kalandnak, hogy kifogjon északon, a Lofoten-szigetcsoporton egy igazi grönlandi cápát.
Soha nem hallottam még a grönlandi cápáról előtte, de a könyv abszolút felkelti az ember érdeklődését, és nagyon érdekes tényeket oszt meg a grönlandi cápa rejtett életmódjáról. Például azt, hogy a legújabb tudományos felfedezés szerint a grönlandi cápa a legtovább élő gerinces állat a Földön. Bizonyítottan 500 éves(!) példányt találtak két éve kutatók, amelyet nem egy kacsa-magazinban, hanem egyenesen a Science-ben publikáltak. És ez nem ritkaság állítólag, hanem ez az átlagos életciklusuk ezeknek a sarkköri vizekben élő nagytestű, többméteres tengeri ragadozóknak. A megfigyelésük - és a kifogásuk - nem éppen egyszerű mutatvány, mert legszívesebben 600-1000m mélyen tartózkodnak, de időnként például beúsznak a nagyon mély norvég fjordok szárazföldi részére is zsákmányt szerezni.
Hogy a két férfi sikerrel jár vagy sem, azt nem árulom el, olvassátok el! A Tengerkönyv a tenger csodálatosságának az ünneplése, egyben a tenger mélységes tisztelete is, ami tipikus nyugati és északi parti norvég alapattitűd, hiszen évezredek óta a vad és zord tengerrel élnek szimbiózisban - sikeresen.
Sok évvel ezelőtt jelent meg ez a nagyregény a Magvetőnél, sajnos könyvesbolti forgalomban nemigen, csak antikváriumokban vagy könyvtárban elérhető. De érdemes utánajárni! És igen, ez nem norvég regény, hanem magyar. De mivel a szerző Norvégiában él azóta is és a regény javarészt norvég tematikájú, ezért egyértelműen helye van itt, a norvég regények listáján.
Nagyon szeretem ezt a könyvet! Annyira csodálatos felépített, megírt, végigvezetett karakter a főhőse, Aimé Billion, amilyennel a modern, kortárs nagyregényekben csak elvétve találkozunk. Annyira szívmelengetően jó egy sokszáz oldalas regényben végig drukkolni neki, követni őt, barátunkká fogadni; annyira szép, klasszikus karakterépítés és fejlődésregény a Boldog Észak, hogy igazán remek, magas szépirodalmi élmény az olvasása.
A regény két különálló részből áll, az első Afrikában játszódik és én időnként untam ezt a részt, pörgettem volna, hogy gyorsabban túl legyek rajta, mert nekem túl sok volt a vudus, szellemes, szürreálisba hajló mágikus realizmus az első részben. De tény, hogy enélkül a második, Norvégiában játszódó rész szinte értelmezhetetlen lenne, a főhős karakterének megértéséhez ez az alapozás szükségeltetik. Csak az afrikai, benini szülőhazájának alapélményei teszik érthetővé azt, ami Norvégiába kerülésekor várja őt.
A mágia folyamatos jelenléte, mesébe hajló toposzai változtatják ezt a regényt egy különleges, költői szöveggé, ami így szerencsére túlmutat a norvég jóléti társadalom idillisztikus bemutatásán és a főszereplő ezáltal lesz egyszerű, húsvér szereplőből valami bizsergetően varázslatos, mágneses vonzerővel bíró személyiség, akivel együtt lélegzünk, élünk, időseket ápolunk és leszünk szerelmesek a regényben. Nagyon magyar, nagyon afrikai, nagyon norvég - mindez egy magával ragadó keverékben!
Folyt. köv. - egy év múlva... :-)
Ez a kettő lesz a következő két norvég olvasmányom, majd beszámolok ezekről is, ígérem:
