Utálom a februárt. Olyan semmilyen hónap. Hozta is a tőle elvárhatót eddig.

Az autó szervízben volt hetekig. Nem mondom, hogy leesik a karikagyűrű a kezemről, ha buszra kell szállni, mert alapvetően szeretek tömegközlekedni. Van ülőhely, lehet kifelé bámulni az ablakon és nem kell bajlódni a közlekedési helyzetekkel. Tiszta relax. De az itteni januári-februári időjárásban, amikor lefújja a fejed a szél vagy hó esik vagy jégeső vagy eső, tíz percenként váltakozva, nem olyan kellemes buszra várni, buszra szállni, figyelni rá, hogy legyen mindenkin reflex  - fényvisszaverő karpántok vagy villogók -, mert egyébként rohadtul nem látszunk az út szélén a sötétben, aztán a három gyerekkel (akik összevesznek azon, hogy ki nyomja meg a stop gombot a buszon) és két kék ikeás szatyornyi esőruhával meg téli overállal elverekedni magunkat az oviig, iskoláig. Hát kényelmesebb kiszállni a parkolóban a kocsiból, na. Kibírtuk ezt is, a gyerekek élvezték, kaland volt nekik buszozni. Van autóm újra.

Meg betegnek lenni se volt jó az elmúlt két hétben. Egyébként egy szavam se lehet, mert alig betegek itt a gyerekek. Otthon folyton betegek voltunk és szaladgáltunk a doktor nénihez. Állandóan valami megfázás és takony meg nátha volt, abból meg befulladás (krónikus bronchitis). Ha meghallom, hogy köhintenek egyet, még most is indul a zsigeri szorongás bennem, hogy ajaj, mi lesz ebből. De az utóbbi két évben különösebben semmi nem lett belőle. A szorongás is oldódott bennem. Kb. kétszer voltak pár napra náthásak egy évben, de elég volt három napig itthon teázni és ahogy jött, úgy ment is az egész magától, orvos nélkül, gyógyszer nélkül. Friss és tiszta levegő, sok kint töltött idő, tenger. Szerintem ez a három tényező hozta meg a látványos javulást, de objektív adataim nincsenek, ez csak tipp. Azért nagyon hálás vagyok, hogy itt nem kell orvosi igazolást vinni, mikor újra visszük őket a suliba vagy oviba egy betegség után. A szülő eldönti, mikor mehet újra a gyereke intézménybe, az iskola-ovi pedig megbízik benne, hogy jól van az úgy, mert a szülő a saját gyereke szakértője. Mivel ezek futó náthák, amik otthon jól kezelhetők, ezért teljesen felesleges orvoshoz menni vele, az meg tényleg még feleslegesebb lenne, hogy orvos állapítsa meg, hogy egészséges újra, hiszen azt én tudom a legjobban. Szóval nem nagyon lát minket a háziorvosunk Norvégiában. :-) Szerencsére. Itt más szülő se hordja orvoshoz a gyerekét náthával, megoldják otthon, ami lehet azért is van, mert nem olyan egyszerű bejutni a háziorvoshoz, időpontot kell kérni és gyakran csak több nappal későbbre kap az ember, olyan nincs, hogy odamegyünk rendelési időben és majd sorra kerülünk - mert nem kerülünk sorra, csak az, akinek foglalt időpontja van. Egyébként kedvelem az itteni háziorvosunkat (aki családorvos, tehát nincs külön gyerekorvosa a gyerekeknek), egy kedves, nyugodt, praktikus nő, viszonylag hamar válaszol az üzenetben feltett kérdéseinkre. És szinte mindent megold ott helyben, a saját rendelőjében, ha kell - gondolom ez igaz az összes háziorvosi prakszisra Norvégiában: nőgyógyászati szűrés és az egyszerűbb nőgyógyászati kezelések is hozzá tartoznak, ő végzi az alap laborvizsgálatokat, a rutin fül-orr-gégészeti teendőket, és amikor a nagyobbik fiamnak volt egy csúnya, nem gyógyuló seb a karján, amivel otthon biztos, hogy sebészetre kellett volna mennünk, ő elővette a sebészi kistáskáját, felhúzta a gumikesztyűt, adott érzéstelenítő injekciót és szakszerűen felmetszette majd kitiszította a sebet a rendelőjében. Az elv rendszerszinten gondolom az, hogy a szakorvos drága és ritka, ezért első körben mindent a háziorvos próbál kezelni, szakorvoshoz csak akkor utalja tovább a beteget, ha ő nem boldogul vele.

Szóval az elmúlt két hétben mind betegek lettünk, több napig tartó magas lázzal, csúnya köhögéssel, nagyon megviselt minket, elszoktam már az éjszakai felkekésektől, a folyamatos betegápolástól, kijöttem a rutinból. De tíz nap után már látszik a vége szerencsére. Ma a biztonság kedvéért elmentünk még PCR-tesztre, mert a gyorsteszt itthon mindenkinek negatív lett, és én nagyon gyanúsnak találom ezt a náthát, annyi furcsa tünetünk volt a szokásos láz-torokfájás-köhögés kombón kívül. A gyerekeknek fájt a foga (nem egy, az összes), szédültek, én keserű szájízt éreztem napokig a számban, a hajam és a bőröm fájt ill. érzékeny volt. Szóval lehet, hogy koronavírus volt ez mégis? Mindenesetre tíz napot már ígyis-úgyis itthon voltunk izolációban, az már letudva, ha az is volt. Nehéz ilyenkor újra összeszedni magam, beletelik egy-két hétbe, mire vissza tudok rázódni a normál üzemmenetbe.

Előtte, mielőtt kidőltem, viszont sok volt a munka. A férjem is nagy hajrában van egy pályázat leadási határideje miatt és nekem is beindult a munka. Tulajdonképpen meglepődtem. Azt hittem lassabb, vontatottabb, nehézkesebb lesz a munkábaállás nekem. Ehhez képest ahogy bejelentkeztem abba a két régebbi suliba (egy barneskole és egy ungdomsskole), ahol praksisom volt tavaly, már hívtak is dolgozni. Mivel ez jellemzően csak két nap volt egy héten, ezért január közepén leballagtam az utcánk elején levő, két percnyi gyaloglásra levő oviba és bevittem az önéletrajzomat oda is. Ez egy magánovi, de különösebb jelentősége nincs a dolognak, a magánovik is nagyon hasonlóak felszereltségre, pedagógiai gyakorlatra stb., mint az állami ovik, a szülőknek is ugyanannyit kell fizetni, mint az állami oviért. Mondtam, hogy még van szabad kapacitásom, szívesen dolgoznék itt is heti néhány napot, ha szükségük van időnként vikar-ra (helyettesítőre). A vezetőnő 10 percet beszélgetett velem, majd azt mondta, látja az ajánlásaim alapján, hogy van helybeli szakmai tapasztalatom, a végzettségem is rendben és szépen beszélek norvégul. Szóval akkor kezdjek is holnap. :-) Azóta innen hívnak a legtöbbet, vikarként dolgozom, azaz nem vagyok alkalmazott, hanem akkor és annyi időre hívnak dolgozni, amikor ők szűkében vannak a munkaerőnek, jellemzően betegség miatt. Órabéres munka, egyelőre nem látom még át, hogy ez mit jelent majd nettó bérben, mert az adókártyám is változott, majd márciusra - amikor utalják a béreimet - konkrétan kiderül, anyagilag hol és mennyit éri meg a legjobban dolgozni. Volt olyan nap, hogy mindhárom helyre, a két suliba és az oviba is hívtak egyszerre dolgozni, de mivel három helyen egyszerre nem tudok lenni, ezért az nyert, amelyik először szólt. :-)

Egyelőre az ovit szeretem a legjobban. Mert egész egyszerűen cukik a kicsik. A 3-5 évesekkel szoktam lenni, egy kétfelé osztott nagyobb csoportban, ahol harmincvalahány gyerek van, de valójában ez két különböző csoportot jelent. Asszisztensi pozícióban dolgozom, tehát szakmai feladat nem tartozik az én hatáskörömbe, játszanom kell a gyerekekkel, ill. kísérni őket a szabad játékban, némi rendrakás, közös evésben és öltözetésben segédkezés, udvari játék, túrára kísérés, pelenkázás és egyéb folyóügyekben segédkezés a feladatom. Klasszul megtalálom velük a hangot, egyelőre a nevekkel ugyan még bajban vagyok, de nem okoz gondot az igényeikre hangolódás és az sem egy agysebészi feladat, hogy átlássam és kövessem a napi teendőket és rutinokat az oviban. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy nyelvileg is jobban passzol az ovis szint. Nincsenek nyelvi nehézségeim norvégul egy 5 éves gyerekkel, ellenben a barneskole-ban az SFO-ban a harmadikos fiúkról ezt már nem tudom elmondani. Amikor egy kérésemre elkezdtek visszaszólni, hogy azt szerintük nem úgy, meg csak azért se és egyébként is... (semmi komoly, csak ahogy harmadikos fiúk szokták :-)), akkor fél perc után elvesztettem a fonalat nyelvileg. Ilyenkor azt kéne, hogy humorral, frappánsan, adekvátan dialógusba kerüljek velük, de ennyire nem vagyok még jó nyelvileg, hogy valami humorosat, frappánsat és adekvátat improvizáljak norvégul, a helyzet így egyértelműen vesztésre állt az én oldalamon, hívnom is kellett segítséget, aki helyretette ügyesen a fiúkat. Ez látszólag nem gond, senki nem szól érte, mindenki megértő a kollégák közül, én mégis kicsit hülyén érzem ilyenkor magam utána, mert magyarul nyilván seperc alatt remekül elrendeznék magam is egy ilyet. Az ovi így biztonságosabb terepnek tűnik. És tényleg elképesztően édesek a kicsik, a kis szerepjátékaikkal, a kedves odaadásukkal, érdeklődésükkel. Meglátjuk a folytatást, egyelőre sehol nem mondok nemet, ahová hívnak és ahová van szabad kapacitásom menni, mert időt kell hagynom a dolgoknak, hogy kikristályosodjon, hol számítanak rám hosszabb távon, én mit szeretek a legjobban és melyik a legkifizetődőbb munka anyagilag. Annak viszont örülök, hogy nincs semmilyen kényszerhelyzet, mert ez most ideális - minden fárasztósága ellenére is -, hogy több dolog is fut párhuzamosan és gondolom pár hét múlva, kb. húsvét utánra én is tisztábban látom majd, hogyan érdemes folytatni.

Az olvasás a legfőbb téli kikapcsolódásom. Sokat olvasok esténként, ha elaludtak a gyerekek. Gőzölgő tea egy bögrében, bekuckózom a sárga ikeás fotelbe, pléd a lábamra és indulhat az esti nyugi. Most épp Per Petterson: Lótolvajok. Nem akaródzik norvégul olvasni, mert az munka és nem kikapcsolódás. De annyira tipikusan norvég próza, szikár szöveg ez a regény, hogy lehet, ha végeztem a magyar verzióval, norvégul is kihozom a könyvtárból és megpróbálkozom vele, mert nem túl bonyolult a nyelvezete. Szép szöveg egyébként, rengeteg mítikusan fenséges természetleírással, nagy fenyvesek, áradó folyók, süppedős moha... sok sejtetés, kevés konkrét és megfogható cselekményszál. Lassú, egyszerű, természetesen hömpölygő szöveg. Mint egy folyó. Illik ehhez a téli, befelé fordulós, csordogálós, semmilyen februári hónaphoz.

"Igyekszem mindent magam csinálni. Hívhattam volna egy ácsot, hiszen nem vagyok pénzszűkében, de akkor túl gyorsan végeztünk volna a munkálatokkal. Márpedig időt akarok rá szánni. Úgy gondolom, az idő számomra fontos tényező. Azzá lett. Nem szeretném, hogy száguldjon vagy csigalassúsággal vánszorogjon, hanem magát az időt akarom megélni. Azt, amelyben élek, és amelyet kézzelfogható tevékenységek révén szakaszokra osztok be. Így valóságossá válik, ahelyett, hogy észrevétlenül eltűnne." (Per Petterson: Lótolvajok)