Nyakunkon a húsvét. Annyira egyébként nem kedvelem, inkább a karácsony, ha választani kell. Idén pedig még az is kérdéses, hogy lesz-e elég húsvéti csokitojásunk a 2020-as karanténos norvég húsvétban.

Holnap derül ki, mert holnap szállítja házhoz a Meny a következő - most már 3. hete rendszeres - heti egyszeri bevásárlásunkat (olyan, mint otthon a teszkó házhozrendelés). A honlapon alig volt mit választani a gyerekeknek szánt húsvéti csokiellátmány kategóriában, lesz mutatóba egy-két méregdrága csokinyúl és kindertojás, oszt annyi, mert gyakorlatilag nem volt választék, ha egyáltalán kihoznak bármit is. Úgy látszik, itt nem szokás tonnányi csokitojással elárasztani a gyerekeket húsvétra vagy a koronakrízis miatt már mindenki felvásárolta ezt is egy hónappal ezelőtt a liszttel együtt. Nem baj, jó lesz bárhogyan. Én már úgy érzem, hogy bármit megoldunk, majd túlleszünk mindenen. Mostanra van bennem egy fatalizmussal keveredő lelki immunitás és egy egészséges belső távolságtartás, egyfajta bezárkózás - nem csak fizikailag - hogy védjem magamat, magunkat mentálisan.

Nem így indult közel egy hónapja. Amikor március 12-én bezárt Norvégia, sokkolódtam. Egyik napról a másikra történt minden, nagyon hirtelen. Legalábbis bevándorlóként, nem olvasva napilapokat, nem beszélve még rendesen a nyelvet, nem rendelkezve szociális hálóval... én hirtelennek éreztem. Addig szépen ment normál mederben az élet, nyugi volt, pániknak és pánikkeltésnek nyoma sem volt. Aztán közel egy hónapja, amikor nagyjából annyi fertőzött volt, mint most Magyarországon, behúzták a kéziféket és bezártak mindent. Iskolák, ovik, egyetemek, repterek, határok. Új, szigorú távolságtartási szabályok léptek életbe. Egyik napról a másikra. Azokon az első napokon ez volt az alapérzésem: "baszki, mi ez, mi történik, ezt nem hiszem el!" Nagyon kibillentem, amit fokozott az, hogy a három gyerek itthon maradt és nyilván vidám szünidőnek élte meg a dolgot, én meg a lehető legtávolabb voltam a vidám szünidő-hangulattól, próbáltam megérteni és feldolgozni, hogy mi történik körülöttünk, ők viszont labdázni akarták meg palacsintát sütni, meg egymást gyepálni, mint minden tesó, ha rájuk szabadul az egésznapos itthonlét.

Érdekes módon az is zavart eleinte, hogy itt vagyunk, inkább lettem volna otthon Magyarországon. Minden magyar ismerősöm hülyének nézett, akinek ezt mondtam; örüljek, hogy itt vagyunk, itt biztos jobb és szervezettebb ellátást kapnánk, ha szükség lenne rá - mondták. Ez izgatott a legkevésbé. Egyszerűen rossz volt most nem otthon lenni, valahol máshol lenni, ami nem a hazám. Mert itt is válság van, nem is kicsi, én meg egy gyüttment vagyok egyelőre, aki a jog szerint persze egyenlő, meg valószínűleg a gyakorlatban is egyenlő a született norvégokkal... de én ebben a kibillent állapotban mégis baromi idegennek érzetem magam, ennyire soha nem éreztem még idegennek magam az elmúlt 8 hónapban, mióta itt vagyunk. A határok lezárása pedig egyenesen rémisztő volt: most már irtó bonyolult lenne hazajutnunk. Azóta megnyugodtam, most már nem akarnék hazarohanni, de az első reakcióm az volt, hogy legalább a közeg legyen ismerős, ha a helyzet nem az.

A helyzettel kb. az első két hétben egyáltalán nem tudtam mit kezdeni, annyira értelmezhetetlen volt. Csak lézengtem belül is és kívül is. Megcsináltam minden szükséges dolgot, de belül szétestem. Nem találtam erre a szitura kompatibilis, már bevált forgatókönyvet és eszköztárat az eddigi életemből. Mert olyan volt már, hogy belső krízisem volt, magánéleti ilyen-olyan történések, szakítások, anyává válás, egyebek... átlagos kihívásos-megviselő élethelyzetek, amik mindenkivel előfordulnak és átmegyünk rajtuk. De hogy ne belül, hanem kívül legyen a válság, ami egyszerre ránk szakad, ez példa nélküli, ezzel nem tudtam mit kezdeni. Szép lassan, napról-napra, hétről-hétre alakítottam ki egy értelmezési és válságkezelési modellt magamban. De legelőször is ki kellett dolgoznom a saját kapaszkodóimat ezekre a karanténos időkre.

Ami nem segített:

- a könyvek. Általában az olvasás nálam mindenre gyógyír. Most nem tudok olvasni, nincs türelmem hozzá. Aztán az lett belőle mostanra, hogy elalvás előtt mégis ráveszem 1(!) oldalra magam és az segít elaludni, mert nehezen alszom el az utóbbi hetekben.

- a mozgás. Enervált vagyok, képtelen voltam komolyabb mozgásra rávenni magam, pedig tudtam, hogy elvileg jót tenne. 10 nap után szerencsére rájöttem, hogy minek strapálom magam még ezzel a lelkiismeret-furdalással is, menjek el fél órát sétálni és kész, az jó lesz. Jó lett.

- a hírek olvasása. Eleinte naphosszat próbáltam követni, hogy mi a fészkes fene történik, naponta átlag 25x kattintgattam hol az Indexre, hol a norvég hírcsatornákra. Mondjuk annyi előnye lett a dolognak, hogy eddig csak némi gondolkodás után tudtam volna megmondani, hogy hívják a norvég miniszterelnököt, most kenem-vágom a fél norvég kormányt és a norvég publicisztikai stílus alapkifejezéseihez se kell már a google translate-re kattintanom, mert a pressekonferanse-ek norvég alapszókincse is tök érthető már olvasva (hallva még nem), nem beszélve a vírusos szakkifejezésekről, amik egy nyelvkönyvben se szerepeltek, de már szuperül értem ezeket is. A hírfogyasztásomat mára redukáltam napi kétszer 20 percre, hurrá.

- a mindfulness gyakorlatok. Sokszor segített már, pl. a harmadik terhességem alatt. De most nem működött, képtelen voltam fókuszálni a figyelmemet. Mostanra az lett, hogy nem várok magamtól túl sokat. Ha nagyon feldúlt vagyok (előfordul a három gyerekkel itthon összezárva...), akkor próbálok 20-30 másodpercre a légzésemre figyelni. Ez működik, ennyi megy, ez hat, segít stabilizálódni.

Ami segített:

- a napi séta, mindig ugyanazon az útvonalon, ami biztonságérzetet ad és egyben kellemesen elfáraszt.

- a Jóbarátok (elkezdtem esténként újranézni, ezúttal angolul és nem magyar szinkronnal, így legalább az angolt is gyakorlom).

- a barátnős dumálások online, ha a gyerekek elaludtak.

- az egymásnak időt hagyós és feladatokat abszolút megosztós közös munkarend a férjemmel, amit csiszolgatunk hétre-hétre, hogy élhető legyen itthon ötünknek az élet és ez egyre jobban megy.

- a tavasz első, még nagyon szegényes jeleinek (itt még nem zöldek a fák, egy darab levél nincs rajtuk) a figyelése - sétával karöltve. Például egy csomó nagyon érdekes madár van. Eddig csak sirály volt a parton és rigó+cinke a kertünkben, most minden madár vmi lelkes tavaszi családalapítási-fészekrakási lázban ég, rengeteg különleges madarat látok és hallok, ez teljesen feldob.

- a gyerekeknek kitalálok kreatív játékokat (főleg benti mozgós játékokat, esős napokon... ami itt bőven van, nagy szükség van ezekre az átmozgatásokra), és tök büszke vagyok magamra, hogy energiát feccölök ezekbe és többnyire elérem azt a célt velük, hogy levezessék a fölös energiájukat a ház nagyobb mértékű romba döntése nélkül.

- főzök-sütök olyasmiket, amiket eddig még soha, pl. lángost sütök, fermentálok zöldséget (5. nap, zajlik az élet a befőttesüvegben, nagyon izgi).

- nagyon békés és pánikmentes vagyok a háztartásvezetést illetően, amiben óriási segítségemre van, hogy én már eddig is tulajdonképpen karanténkonyhát vezettem az elmúlt 8 hónapban, mert baromi messze van tőlünk a legközelebbi bolt, itt a szigetünkön nincs semmi, ahonnan élelmezhetnénk magunkat. Tehát át kellett szoknom a budapesti "leugrok a sarki kisbótba két kifliért... és ha ott vagyok, akkor még veszek 600 másik dolgot" féle ingervásárlás helyett a heti egyszeri átgondolt és tudatos bevásárlásra. Átszoktam, most igazán hasznát veszem ennek a frissen megszerzett tudatos-háziasszony kompetenciámnak.

- az introverziónak hagyok teret. Nagy igényem lett az egyedüllétre. Elképesztően feltölt most csendben lenni egy kicsit, egyedül. Ilyenkor regenerálódom az egész napi hangzavar után.

- nem várok se a gyerekektől, se magamtól túl sokat. Nem most fogom jól megnevelni őket, elég ha egy minimális napirendet tartunk, kapnak enni, van közös mesélés és játék, egyébként meg a többit igyekszem leszarni. Nem most fogok új dolgokat tanulni, a jógázásban elmerülni, a házban nagytakarítani, érzelmileg nonstop kiegyensúlyozott lenni. Épp elég minden mással megbirkóznom és feldolgoznom azt, ami történik éppen velük, nekem nincs most kapacitásom és libidóm semmi alapműködéses elketyegésnél többre. A helyzet önmagában eléggé muszájból-önfejlesztő, én nem adok további kihívásokat és elvárásokat ehhez még magamnak. Az elég jónál egy hangyabokányival kevesebb is elég most, hogy oké legyek.

- esténként mindig egy jó dolgot megfogalmazok az adott napból. Érdekes, mindig legalább 5-6 jó dolog eszembe jut, amiből válogatni tudok, szóval a helyzet mégse olyan vészes, mint amennyire napközben néha tűnik... #azisjó, hogy ezt elkezdtem és minden egyes nap csinálom, mert jó szokás, egyben tart, este derűssé tesz visszagondolni a napi jó dolgokra.

Így közel egy hónap után - amikor még mindig csak kb. körvonalazódik a folytatás - a vége meg még egyáltalán nem látszik, nagyjából sikerült belerázódnom a karantén-mindennapokba. Rutinunk már van. De a bizonytalanság szorongat. A betegségtől - attól, hogy esetleg elkapjuk - nem különösebben félek. Annál inkább a következményektől. Mi lesz ez után? Milyen lesz az új világunk? Hogyan élünk majd fél év vagy egy év múlva? Még mindig járvány lesz? Vagy valami átmeneti időszak? Vagy már túlleszünk rajta és visszarendeződik minden? Vagy a következő években még nem rendeződik vissza semmi, hanem gyökeresen megváltoznak a dolgok? Mikor és hogyan épül vissza a bizalom, meddig félünk majd, mennyire változnak meg az alapvető szokásaink, mikor merünk majd spontán megölelni egy rég látott ismerőst az utcán? Mi lesz Magyarországon és mi lesz itt, Norvégiában? Kicsit szorongok ezek miatt. Nem baj, szorongani is szabad. Ezek most rendkívüli idők.

Ti hogy vagytok?