"Már a jövő sem a régi." Ez a Paul Valery idézet jutott eszembe pár napja. Ja. Már az sem.

Van egy jó technikám, amit szoktam alkalmazni (ha eszembe jut) megbillent időkben - mostanában azért van ilyen. Lefekszem, nagyon igyekszem, hogy ne aludjak el, lazítok és próbálok egy képet találni belül, a csukott szemeim mögött, ami jól kifejezi a mostani állapotomat és érzéseimet. Vizuális alkat vagyok, úgyhogy ez az én terepem. Egészen különböző dolgok szoktak megjelenni és felvillanni előttem. Évekkel ezelőtt, az első terhességem egy virágzó mandulafa volt, erre jól emlékszem. Van amikor fényképszerű tájak jelennek meg előttem, amiket még sose láttam. Vagy egy részlete egy régi lakásomnak. Vagy egy fraktálszerű mozgó izé, színesen villódzó kavalkádban. Vagy egy bizonyos időszakomban élénken megjelent előttem kedvenc németalföldi festőm, Jan van Eyck: Rolin kancellár Madonnája című részletgazdag, szimbolikus utalásokkal teli képe (egyszer látni akarom élőben is). 

Most egy csigaforma, spirálforma jelent meg. Ilyenkor az az érdekes, hogy miután belelazulok ebbe a képbe, jó elidőzni benne, flowban vagyok, belemerülök... és utána napokig, hetekig  - az azonos érzelmi korszak időhatáráig - ez a kép vagy hozzá hasonló gyakran felvillan és eszembe jut. Akár álmomban, akár napközben. De ez jó érzés, ismerős érzés, a tematikus-asszociatív vizualizáció rendezi valahogy a kiegyensúlyozatlanságot, megnyugtató ismerősséget és vízjelet ad egy bizonytalan időszaknak.

A mostani csiga/spirál mélyen a belső érzésem is. Valami áramlik, változik, hol kifelé, hol befelé, de nincs nyugvópont - és egyszerre zajlik a jelenben és mutat a jövő felé (ami már nem a régi). Egyszerre statikus és bezárkózós és közben valami felé megállíthatlanul - az akaratomon kívül - mozgós. Nem egy unalmas időszak ez az utóbbi 2-3 hónap. Ami látszólagos ellentmondás, mert ha az unokámnak majd elmesélem a 2020-as korona-karantént (az elsőt, mert lehet, hogy lesz még további is), akkor értetlenül ezt fogja kérdezni: "és nem unatkoztatok nagyon otthon, a karanténban?".

Nem, speciel unatkozni nem unatkoztam.

Viszont ezeket éreztem - és csináltam. Sorrendiség és egyéb piszlicsáré dolgok nem számítanak, mind volt, tulajdonképpen mindegy mikor, meddig, mi után és mennyire:

Kétségbeesés. Tanácstalanság. Azt álmodtam, hogy üldöz egy medve (nem volt jó). Bent hagytuk a középső legvízállóbb, tuti esőnadrágját az oviban és hiányzott 5 héten keresztül, az itteni, norvég időjárásban nagy veszteség volt. Elkezdtem sétálni - rendszeresen, naponta, ez nagyon jót tett a közérzetemnek. Sokat rinyáltam, hogy milyen rossz nekem (ami azért nem igaz, mert volt hol laknom, volt mit ennem és nem voltam beteg). Ja, sokat ettem, túl sokat. Sokszor sütöttem sütit (ez remek volt, a gyerekeim is díjazták). Nem tudtam legalább két hétig rendesen aludni. Vártam a tavaszt, de nehezen jött, míg egyszer csak, a semmiből április végefelé nyár lett 5 napra és kint piknikeztünk a füvön rövidgatyában. Csináltam lángost, ami olyan békebeli érzés volt. Nem takarítottam, mert minek. Aztán váratlanul nekiálltam súrolni bizonyos, stratégiailag egyáltalán nem fontos lakászugokat. Ragaszkodtam a napirendhez a gyerekeknél - kb. 5 napig, aztán már nem. De a hómszkúlingot derekasan csináltuk és következetesen, erre büszke vagyok, mert a legnagyobb gyereket és engem is valamennyire egyben tartott. Eleinte nem tudtam olvasni, mert nem volt hozzá türelmem, aztán viszont elég sokat (éjjel, alvás helyett). Fermentáltam zöldséget vagy háromszor (a zeller szar volt, a karfiol valami csodálatos, de a legjobb standard választás a káposzta, egészen lehelpiacos savanyúkáposztát sikerült rittyentenem itt a nyugatnorvég szigetünkön a konyhaszekrény alsó polcán). Iszonyúan lefáradtam a gyerekektől. Közben meg sokat bújtak. Soha ennyit nem társasoztam még életemben. Mostanra - kb. 67 játék után  - utálom a Monopolyt, senki ne akarjon velem soha többé az életben monopolizni. Megnéztük az Unorthodoxot a Netflixen, az érdekes volt és szerettem a színésznőt benne nagyon. Azzal tudtam a legjobban megnyugtatni magam, ha egyedül lehettem 20 percre csendben, nyugiban, állandóan megosztott figyelem nélkül (leginkább a napi sétám alatt). Rendszeresen távkocsmás dumapartiztunk a barátnőimmel hétvégi estéken, ami nagyon jó volt (paradox, de igaz: ennyi találkozót élőben nem tudtunk összehozni annak idején). Aggódtam, hogy hol fogunk lakni, mert már rég új albérletet kellett volna keresnünk, de nem lehetett. Viszont nem aggódtam egy szemernyit sem a háztartáson/ért, mert fellélegezve állapítottam meg, hogy remek háborús háziasszony válna belőlem (remélem nem válik soha), ugyanis a semmiből is tudok ebédet varázsolni. A hajam csúnyán lenőtt, de nem zavart, mostantól copfom van. Sokat kirándultunk a gyerekekkel, ami egyrészt jó volt, mert friss levegőn voltunk, tér volt, szabadság volt; másrészt valamelyik mindig vinnyogott valamin kint a nagy természeti szépségben és a rohadt nagy csendben, úgyhogy akkora idill a valóságban azért nem mindig volt. Az első héten elhatároztam, hogy borzasztóan sokat (legalább napi 1 órát) fogok tanulni mindennap norvégul, mert ugye csináljunk már valamit, aminek látszatja is van. Aztán nemhogy napi 1 órát nem, de 5 hét alatt 1 órát sem norvégoztam, mert teljesen lekapcsolódott a figyelmem erről és semmi, de semmi teljesítménykényszer nem hiányzott, mert így is felborult volt minden nap és kihívás volt teljesíteni, egyéb, önszorgalomból kitűzött mázsás terhek magamra vétele pedig már nem izgatott nagyon. Úgyhogy szemernyit se fejlődött a norvégom. És kovászos kenyeret se sütöttem, mert az túl nagy projektnek tűnt, csak kétszer porélesztős vajaskiflit, amikor elfogyott a mélyhűtőből a kenyér. Volt egy-két távcoachingom online, az nagyon feldobott és energizált (mint mindig). A félelmeim oszlottak hétről hétre, egyenes arányban a médiafogyasztási szokásaimmal, amikor már nem kattingattam óránként a hányanhaltakmeg cikkekre a telefonomon, akkor sokkal jobb lett a közérzetem is. A bizonytalanság alapérzésem volt és ez most is jelen van, de már nem nyomaszt annyira, mint egy hónapja, hanem szinte normálisnak tűnik, hozzáedzőttem, hogy nem tudom, mi lesz nyáron, milyen lesz a nyarunk. Nem vettem semmit kaján kívül (azt is csak hetente egyszer és házhoz rendeltük) - de egyáltalán nem hiányzott a vásárlás, a költés, a fogyasztás - ezen meg is lepődtem. Veszekedős voltam sokszor, de ezen meg nem lepődtem meg. Jólesett verset olvasni, olvastam többször is. Kicsit kihíztam mindkét farmeremet - de ez nem nagy baj, mert szerencsére a modern textilipar sztreccses anyagokat használ és még magamra tudom ráncigálni őket valahogy. Élőben, odafigyelve láttam, hogy bomlanak ki az első rügyek napról napra - ritkán tapasztaltam ilyesmit testközelből az elmúlt években.

Nem tanultam semmi hivatalosat a karanténos 5 hét alatt, amit fel tudnék mutatni. De ezt mind tanultam, úgyhogy elégedetlen egy cseppet sem vagyok, ezt a műfajt nem lehet jól csinálni, csak találni benne valami #azisjót. Mindennap egy icipicikét. Én meg azt találtam.