Egy hónapja jöttünk vissza Norvégiába, egy hónapos magyarországi nyaralás után. Azóta annyi minden történt velem, hogy csak kapkodom a fejem. Új tanév, új korszak.

A nyaralás után, visszatérve ide legalább két hétig gyászoltam. Utoljára múlt héten akkor, amikor elfogyott az Orsi libamáj-pástétom, amit otthonról hoztam. Olyan jó volt otthon lenni egy kicsit, találkozni mindenkivel, akivel nagyon szerettem volna, kánikulában lenni, remek kajákat enni, folyton fagyizni, szandálban flangálni, sminkelni magam... a pesti életnek van valami bohém nagyvilágisága, az itteni falusi norvég életünk egyszerűségéhez képest. Élveztem nagyon, még a maszkviselés ellenére is, amit nehéz volt megszokni, mert Norvégiában nem kell maszkot hordanunk és Pesten bénáztam vele napokig, mire megtanultam, hogy kell.

Aztán augusztus 17-én elkezdődött a suli és az ovi a gyerekeknek. És onnantól beindult az élet, annyi minden történt. A középső megtanult biciklizni. Megtanultunk rákászni kis kézihálóval, óriási rákokat fogtunk a part közelében, sekély vízű öblökben, főleg a nagyfiam kapott rá (aztán mindig visszaengedtük a rákokat). Többször tudtunk fürödni a tengerben, olyan meleg és napos idő volt augusztus második felében, ezt soha nem gondoltam volna, hogy itt is lehet majd... Végre berendeztük élhetőre az új házunkat, ahová június közepén költöztünk át. Még mindig nagyon szellős a berendezés, de kezd otthon-érzetem lenni, főleg hogy beszereztem egy nagy sárga ikeás fülesfotelt, ahová jól be lehet kuckózni és kitettük fölé a falra a hasonló színekben pompázó, nyáron Pesten vásárolt Timkó Bíbor grafikát. Ezt ni (Aquarium - inside happiness, forrás: www.bibor.org):

Megtanultam beállni az irtó szűk parkolóhelyünkre. Megvettem a gyerekeknek a kötelező, raklapnyi esőruhát, bakancsot, gumicsizmát, gyapjú alsóruhát a suli- és ovikezdésre. A ruhákon, cipőkön kívül mást nem kell venni szerencsére. A tankönyvek ingyenesek, mondjuk nem nagyon használnak tankönyvet, mindenkinek saját IPad-je van a suliban, amit haza is hoz és azon van a lecke, már az elsősöknek is. Írószert, füzeteket sem kell venni, azt is kapnak a suliban. A középső első osztályt kezdett (5,5 évesen!), eléggé izgultam, de most egy hónap után úgy tűnik, kezd beleszokni az iskoláslétbe, ami itt azért nagyon más, mint elsősnek lenni Magyarországon, sokkal több a játék és kevesebb az elvárás. A kicsit beszoktattam az új oviba - ami a fiúk sulija mellett van, könnyen ment, gyakorlatilag egy nap volt az egész, semmi sírás, semmi nyafogás, szereti, élvezi, megkönnyebbülés. Kigyomláltam több zsáknyi gyomot a házunk elől, ami az esős nyáron jól odanőtt. Vettem több szobanövényt, amik állítólag bírják a sötétet és azokat a mostoha körülményeket, amik itt télen lesznek nálunk. Meglátjuk. Gondolkodom egy fényterápiás növénylámpán (komolyan van ilyen), ami télen nekik való spektrumú fényt sugároz, de egyelőre elhalasztottam a projektet, mert rohadt drága egy ilyen növénylámpa és nem ártana helyette például egy rendes, komoly, bélelt esőruha-szettet vennem magamnak, amit eddig halogattam. Ha már a gyerekeknek van, nekem is legyen. Mégiscsak Bergenben élünk, Európa legesősebb városában; pontosabban mellette, egy szigeten. De ez eső szempontjából ugyanaz, sőt.

És amikor 2-3 hét után kezdtem visszarázódni az itteni életünkbe és már nem aggódtam halálra magam a 3 gyerek suli- és ovikezdésén, akkor újabb nagy változás jött. Az egész azzal kezdődött, hogy a férjem hónapok óta többször küldözgetett nekem egy linket, amit a mi kommune-ünk (önkormányzat) honlapján talált és szerinte nekem van kiírva. Szerintem meg nem, ezért nem kezdtem vele semmit. Itt sokkal kevésbé vagyok asszertív, mint otthon lennék, mondhatni beszari vagyok. Majd később, korai ez még, gondoltam. Aztán egy augusztus végi napon mégis írtam nekik egy tétova emailt: én vagyok én, mi ez a program, érdeklődöm, tájékoztassanak bővebben, kérem, köszönöm. És azzal elengedtem ezt a dolgot, úgyse válaszolnak, gondoltam, itt gyakran előfordul az ilyesmi. :-) A program Jobbsjansen néven fut, norvégtudás nélkül is kitalálható nagyjából mit takar: munkához jutást, munkaerőpiacra belépést segítő projekt. Kifejezetten nőknek szól, olyan bevándorló hátterű nőknek, akiknek a férje dolgozik, de ők még nem és szeretnének dolgozni. Egy komplex támogatási modell, amely ötvözi a nyelvtanulást a munkagyakorlattal, fél éven keresztül és amit az állam fizet. Teljes munkaidőben 6 hónapon át, heti 3 nap nyelvtanfolyam és heti 2 nap munka, amit a kommune keres és jelöl ki arbaidspraksis-ként a végzettségednek, tapasztalatodnak megfelelően, ami fontos gyakorlat és persze beírható utána a CV-be is. A munka része után természetesen fizetés is jár, az intenzív nyelvtanfolyam pedig ingyenes.

Másnap hívott Nina telefonon a kommune-től. Köpni, nyelni nem tudtam. Egyébként is telefonon értek és beszélek a legrosszabbul norvégul, mondjuk úgy 30%-át az elhangzottaknak. Nina méghozzá hadar is. Azt nagy nehezen kihámoztam belőle, hogy menjek be holnap reggel 10-re ide és ide (ezt háromszor mondattam el vele) egy norvég nyelvű interjúra a Jobbsjansen programra és ja, hozzam magammal a norvég CV-met is. Telefont letettük én pedig halálra sápadtam. Délután összedobtam a norvég nyelvű CV-met és kísérőlevelemet. A Google Translate a legjobb barátom, anélkül nem ment volna. Aztán másnap jól nem találtam oda a megbeszélt helyre (tipikus), késtem, izgultam, béna voltam. Nina továbbra is hadart, egy harmincas cuki csaj, kicsit hebrencs, ő vezeti ezt a Jobbsjansen programot, beszélgessünk egy kicsit, mondta mosolyogva. Kikérdezett a múltamról és tervezett jövőmről. Régen kérdezgetett tőlem ilyesmit bárki is éles interjúhelyzetben, méghozzá norvégul. Iszonyúan koncentráltam, hogy legalább az 50%-át értsem annak, ami elhangzik, majd próbáltam ügyesen egyszerű, tömör válaszokat adni, hogy ne bonyolódjak nyelvileg kivitelezhetetlen gondolatmenetekbe. Tök nehéz volt, de legalább tanulom ezzel is az egyszerűséget. Mondta, hogy a programnak része, hogy segítenek CV-t írni megtanulni, de látja, hogy nekem nem kell, mert ez teljesen jó, amit hoztam. Hát azt szerintem se kell, legfeljebb nyelvileg segíteni.

Másnap pedig írt egy emailt, hogy nagyon meggyőző voltam, megfelelek a feltételeknek és "glimrande kandidat" vagyok, úgyhogy elkezdhetem a projektet, ő lesz a mentorom a továbbiakban. A glimrande-t megnéztem gyorsan a Google Translate-ban, hogy "ragyogó", aztán visszaírtam egy emailt, hogy köszönöm és mikor kezdhetek (gondoltam: október, november... ismerve a norvég ráérősséget). Holnap - jött a válasz.

A nyelvtanfolyam része azonnal elkezdődött. Különösebb nyelvi felmérés nélkül betettek a helyi felnőttképzési centrumban egy B1-es, már futó csoportba. Ami kicsit kihívás nekem, mert én inkább A2-es vagyok, mint B1, de legalább van húzóerő. A csoport nagyon vegyes, minden szempontból. Kicsit para, mert kb. 20-an vagyunk egy viszonylag kicsit teremben, se maszk, se egy méter távolság, mert kettesével ülünk egymás mellett... de a kézfertőtlenítést nagyon nyomják és szünetben kötelező átszellőztetni a termet - remélem, ennyi elég lesz, hogy ne szedjem össze a koronavírust. A világ minden tájáról vagyunk. Európából csak én. A négyes kiscsoportban, akikkel együtt beszélgetnünk és dolgoznunk, ha kiscsoportos feladatot kapunk, van: egy 20 éves kongói menekült srác, aki írni csak nehézkesen tud, de olyan szuper nyelvérzéke van, hogy szóban lepipál mindenkit a csoportban, mindent elsőre megjegyez; egy nagydarab török pasi, aki az építőiparban dolgozik, folyton széles jókedve van, ennek megfelelően hangos is és magától értetődően bókol és udvarol minden nőnek a csoportban, mindegy hogy csadorban van vagy farmerban; mellettem pedig egy 60 éves belarusz nő ül, akit finoman leszúrt a nyelvtanárunk, hogy nem jó, nem jó Aljona, nem szabad ilyen hosszú mondatokot írnod, mert a norvégok csak rövid és egyszerű mondatokat írnak. Ajaj, válaszolta, az nehéz lesz, én csak hosszú mondatokat tudok írni. Ezek után a szünetben megkérdeztem tőle, hogy mit csinált Ferhéroroszországban, mielőtt idejött. Akadémikus voltam - mondta. Azt hiszem, ennyire különböző hátterű emberekkel még soha nem kellett együtt tanulnom, együttműködnöm. Ez tényleg nagyon izgalmas. A nap végére mindig iszonyúan elfáradok, mert nagyon kell figyelnem végig, hogy tudjam követni, mi történik, mi a feladat, miről van szó. 2 tanárunk van, mindkettő más dialektusban beszéli a norvégot, a tanfolyami társaim pedig egészen érthetetlen akcentusokkal. A legnehezebb a kaliforniai srácot érteni az amerikai akcentusa miatt és a thai csajokat, akiknél nem mindig lehet felismerni, hogy most norvégul mondtak valamit vagy csak egymáshoz szóltak thai nyelven, mert ugyanúgy hangzik náluk mindkettő.

A munka része még várat magára. A koronavírus miatt nehezebben megy, keresik nekem, de most nem olyan egyszerű külsősként bekerülni valahová egyfajta gyakornokként, mert most nem azok a nyitott idők járnak. Valószínűleg oviban vagy iskolában leszek asszisztens, ha találnak olyan helyet, amelyik fogadni tud. A CV-mből a pedagógiai tapasztalatos része volt értelmezhető, ezzel tudok itt elindulni a munka világában a jelenlegi nyelvi szintemen. Közben Nina benyomott egy Fretex által indított karrierprogramba is, kicsit ellenkeztem, hogy elég lesz nekem ez a másik is elsőre, meg ugye ott van nekem a 3 gyerek is, de nagyon lelkesedett, hogy szerinte még ez is kell nekem. Úgyhogy bebuszoztam Bergenbe és találkoztam egy újabb 30 éves karriertanácsadó csajjal, aki kikérdezett a múltamról és a tervezett jövőmről. Másodjára már egy kicsit jobban tudtam beszélni róla. Itt is lesz egy bevándorlós mentorcsoport és még pontosan nem tudom, hogy mi, mert vagy nem értettem, amit mondott, vagy ha értettem és belekérdeztem, hogy az tulajdonképpen mi is lesz ebben a projektben, akkor azt mondta, hogy még nem tudja pontosan, mert majd az igényeinkre szabják. Na ja. Ezt ismerem: tehát még fogalmuk sincs, mert most dobják össze a programot. De majd hívnak és szeptember végén elkezdünk valamit. Jó.

Itt tartunk most. Kicsit fáradt vagyok, de történnek a dolgok, nincs időm töprengeni. A toporgáson határozottan túljutottam. És például az ovis strartsamtale-t (nyitóbeszélgetés a szülők és az óvónő között) is már teljesen norvégul nyomtuk a férjemmel együtt, az óvónő is értett minket és mi is őt. Egy év norvégiai ittlét után tehát van fejlődés, haladás - és jó ezt érezni, büszke vagyok magunkra.