Milyen szerepek? Minden, ami nem színházi... Leginkább nemi és társadalmi. Szubjektívan arról, hogy szerintem mi a jó. Röviden? Szinte bármi, ami neked-nektek jó. Miért fontos erről beszélni? Mert bizonyos korlátok között, de a saját mini-univerzumod szabályait te alkothatod meg és a működésmódját te irányíthatod!

Arról, hogy mit gondolunk magunkról mint nőről vagy férfiról, hogy biológiailag hogyan határoz meg a nemünk és személyiségfejlődésünk során, ill. társadalmilag milyen szerepelvárások, családból hozott szerepminták befolyásolnak és alakítanak minket, egy egész sor modern tudomány foglalkozik. Nem vagyok szakértője a témának, nem is szeretnék úgy tűnni, mintha az lennék. Egy nemrég megjelent cikk a témában egy határozott irányvonalat képvisel, ezt lehet szeretni vagy nem szeretni, szerintem a szeretés és a nemszeretés is teljesen elfogadható álláspont, nekem a bajom leginkább a tudományosan megalapozatlan, felszínes következtetéseivel van, ami nem szakemberhez méltó, de mint véleményt elfogadom. Egy erre született kritika az ellenkezőjét képviseli, ez módszertanilag legalább hibátlan és a tartalmi üzenetét mindenki keblére ölelheti vagy pokolba kívánhatja, szíve joga. Abból a szempontból volt érdekes ezt a kettőt olvasnom mostanában, mert már régóta mocorog bennem, és most kikívánkozik, hogy mennyire nehéz ebben az egész szerepelvárósdiban eligazodni, megtalálni magunkat benne és kialakítani egy önazonos, komfortos gyakorlatot, ami a közvetlen környezetünkkel összhangban működik. Pedig jó lenne, fontos lenne... De hogyan? Nem fogok tuti tippet adni, inkább gondolatébresztőnek szánom ezt a cikket.

Minél több szerepben állsz helyt (és mindenki egy rakatban egyszerre, én is írtam már erről egyszer itt), annál több elvárásnak kell megfelelned, külsőnek és belsőnek egyaránt. Van néhány olyan szerep, amiről pedig különösen erőteljes véleménye és elvárása van a társadalomnak, jellemzően egymás mellett élő, de egymásnak teljesen ellentmondó kinyilatkoztatások formájában. Az igazi nő... az igazi férfi... a jó anya... a jó feleség... egy jó családban... és itt mindenki behelyettesítheti a különböző táborok különböző szólamait, amit a főnökétől kezdve a családtagjain keresztül a sarki kisbolt eladó nénijétől hall vagy a tévé ilyen-olyan műsoraiból lát. A nagy kérdés: hogyan lehet kialakítani egy olyan gyakorlatot, ahol magadra úgy gondolsz, mint aki köszöni, de jól van azzal, ahogy éli a mindennapjait hétfőtől vasárnapig, ahol nem kell bizonygatnod semmit senkinek, vagy ha mégis, akkor azt az öndefiníciót és magyarázatot indulatok nélkül, mosolyogva tudod kimondani:

"én ilyen vagyok" vagy "nekünk ez így jó"

Mondom, nem vagyok ebben az egész "szerepesdiben" szakértő. Csak a saját életem szakértője vagyok. Amiben biztos vagyok, hogy nő vagyok, hogy feleség és hogy anya. Három kategória, mindhármat számtalan variációban lehet megélni és gyakorolni, számtalan szerepminta szerint. Hogy én hogyan élem meg ezeket, hogyan működöm bennük, milyen belső szabályok és mindennapi rutinok szerint - na, az szinte folyamatosan változik, néhány alapelvtől eltekintve: ami leginkább az egyenjogúság, méltóság, szabadság, kölcsönösség, figyelem alapértékeivel írható le. Konkrétan: az, hogy én hogyan "csinálom az anyaságot", szinte folyamatosan változik. Folyamatosan korrigálom az anyai szerepben való működésemet annak megfelelően, hogy az mennyire jó nekem és mennyire jó az érintetteknek, a gyerekeimnek és a szűk családomnak. A változást élem meg állandónak. Merek váltani és változtatni egy korábbi elképzelésemhez képest, igyekszem nem beleragadni egy-egy szokásba csak azért, mert egyszer még azt gondoltam, hogy az jó. Aztán mégse lett jó. Már merem azt mondani: oké, nekem ez nem jó, én másképp csinálom. Nem akarok a saját anyaságról alkotott elveim szobra lenni, inkább hibázó, életszerű, élő, jól levő anya szeretnék lenni. De ez nem volt így mindig, többéves tanulási folyamat árán tudom ezt könnyedén és magabiztosan megtenni.

Amikor még jó messze voltam attól, hogy anya legyek, biztos voltam benne, hogy én egy "hordozós" anya leszek, tudjátok: mindig rám lesz kötözve a csecsemőm egy hordozóban, imádjuk majd egymás testmelegét, és így töltjük az első hónapok nagy részét. Ehhez képest az én babám néhány meghitt naptól eltekintve kirúgta, kifeszítette magát a hordozóból, láthatóan nem szerette: mozogni, mocorogni, szabadulni akart. Nekem meg baromira fájt a hátam a szakszerű megkötés ellenére is, nem szerettem én se. Hát nem lettünk hordozós baba és mama, babakocsisok lettünk, azt mindketten szerettük. :-) Ez csak egy kiragadott példa, de az első egy évben folyamatosan korrigálni kényszerültem és volt olyan kívülről-belülről jövő elvárásom, amivel hosszan küzdöttem, mire meg mertem lépni a nekem-nekünk jó verziót: az a "szabad-e, lehet-e egy anyának a gyereknevelés mellett valami saját dolgot csinálni" ügye volt.

Lehet-e saját felnőtt életem, saját önmegvalósításom amellett, hogy anya vagyok?

A válaszom igen lett, de ez nem egy pikkpakk döntés volt, kompromisszumokkal és sok befektetett energiával járt, mindezek eredményét viszont nagyon nekem valónak - és a családomnak valónak - érzem. Ha anya jól van, mindenki jól van...

Arra biztatok mindenkit, hogy merjen őszintén, a saját igényei által vezérelve gondolkodni a saját női vagy férfi szerepéről vagy arról, hogy mi a komfortos működésmód számára egy párkapcsolatban vagy a családi életben anyaként/apaként. Merjen beszélni róla és merje kialakítani közösen az érintettekkel a kölcsönösen elfogadott és működő saját univerzumukat. Merje máshogy csinálni, ha az nekik úgy jó. A ti legjobb gyakorlataitok nektek jók, nektek valók, titeket tesznek boldoggá - a különböző szerepeitek önazonos megélésében.

Te mit gondolsz erről? Hogyan és mennyire laktad be a saját szerepeidet? Örülök, ha megosztod a véleményedet!

Ur Anita, coach