A flow-ról, nem dióhéjban 3.
Számomra az egyik legizgalmasabb kérdés a flow-val kapcsolatban, hogy a hétköznapokban és különösképpen a hétköznapi szokásos tevékenységeink, jelesül a munka terén hogyan tudjuk megélni a magával ragadó áramlat-élményt. Erről lesz szó ebben a posztban, a háromrészes flow-sorozatom befejező részében.
Ha nem olvastad a flow-sorozatom előző két részét, akkor itt és itt most megteheted. Hogy miért épp a munka? Mert siklóernyőzés, sakkjátszma, kosárlabdameccs vagy regényírás közben sokkal evidensebb, hogy meg lehet élni a flow-t - feltéve, ha választott tevékenységről van szó és a feladat nehézsége összhangban áll a személyes képességeinkkel. De a munkánk során? A legtöbb munkakörben sok az ismétlődő, rutinszerű, érdektelen, unalmas, vagy éppen az ellenkezője: a stresszt okozó, túlzottan sok és teljesíthetetlenre belőtt feladat. Mennyiségi és minőségi kifogásaink egyaránt akadnak, és sokan inkább csinálnának mást napi 8 (vagy még több) órában, mint amit épp aktuálisan csinálnak. Egyáltalán, az lenne a legjobb, ha semennyit nem kellene dolgozni! Tényleg?
Csaknem húsz évvel ezelőtt, az első magyar kiadással egy időben olvastam utoljára Csíkszentmihályi könyvét, a Flow-t. Húsz év után nemigen emlékeztem már a részletekre, pár mondatban tudtam volna egy összefoglalót adni a könyvről, de ennél többet nem, még a fejezet-címek sem rémlettek most, amikor újra kézbe vettem a könyvet. Kivéve egy részletet, ami Joe-ról szól. A nevére és a történetére is világosan emlékeztem húsz év távlatából - nem véletlenül, most is lenyűgöző újraolvasni. Muszáj hosszan idéznem, mert... egyszerűen muszáj:
"Joe akkor hatvanas éveinek elején járt, hegesztőként dolgozott egy dél-chicagói gyárban, ahol vasúti kocsik összerakását végezték. Körülbelül kétszáz ember dolgozott Joe-val együtt három óriási, sötét, hangárszerű csarnokban. (...) Nyáron meg lehetett sülni a hőségtől, télen viszont süvöltött a jeges szél a csarnokban. (...) Noha Joe igen alul állt az üzemi hierarchiában, mégis mindenki ismerte és egyetértett abban, hogy ő a legfontosabb ember az egész gyárban. A menedzser kijelentette, hogy ha még öt olyan embere lenne, mint Joe, ez a gyár lenne a leghatékonyabb a szakmában, a többi munkás szerint pedig Joe nélkül akár rögtön be is csukhatnák a boltot. Joe közkedveltségének egyszerű oka volt: az üzemi munkafolyamatok minden egyes résztevékenységét elsajátította, és ha szükség volt rá, bárkinek a helyét át tudta venni, sőt bármilyen elromlott gépet meg tudott javítani, a hatalmas mechanikus daruktól az elektronikus monitorokig. A legmeghökkentőbb azonban az volt, hogy Joe nemcsak képes volt ilyen feladatokat végrehajtani, de még élvezte is őket. Amikor megkérdezték tőle, hogyan tanult meg összetett, bonyolult gépekkel és szerszámokkal bánni minden komoly előképzettség nélkül, Joe lefegyverzően azt válaszolta, hogy azért sikerülhetett, mert gyerekkora óta érdekelte mindenféle gép. Különösen, amelyek nem működtek rendesen. (...) A felfedezés izgalma azóta sem hagyta el, Joe már közel jár a nyugdíjhoz, de még mindig élvezi a munkáját. Amit otthon csinált, az talán még izgalmasabb volt, mint az, ahogy a gyárban az érdektelen rutinmunkából összetett áramlat-tevékenységet varázsolt. Joe és felesége egy szerény kis külvárosi házban éltek. Az évek során megvásárolták a két szomszédos üres telket is, ahol Joe vadregényes sziklakertet épített teraszokkal, ösvényekkel, több száz bokorral és virágokkal. Miközben a föld alatti öntözőberendezést építette, Joe-nak támadt egy ötlete - mi lenne, ha a vízpermet szivárványokat csinálna? Olyan öntözőfejeket keresett, amelyek elég finom cseppekre porlasztják a vizet. Mivel nem talált megfelelőeket, tervezett egyet saját maga, aztán az alagsori műhelyében el is készítette. Így aztán munka után elüldögélhetett a verandán és egy kapcsoló megérintésével tucatnyi kis szökőkutat, és ugyanannyi kis szivárványt varázsolhatott magának."
Ugye értitek, hogy miért tartottam olyan fontosnak ezt a részletet? Az, hogy Beethoven, Picasso vagy Einstein flow-ban úszott a munkája során - nem kérdés. De mindez elérhető közelségben van nemcsak a zseniknek, hanem hétköznapi embereknek a hétköznapi munkájuk és az egész életük során - nekem ezt példázza gyönyörűen ez a történet. Joe a kitűnő példája annak, mit jelent az, ha valakinek autotelikus személyisége van, vagyis:
megvan benne az a képesség, hogy áramlat-élményt teremtsen magának a legsivárabb környezetben is - egy embertelen munkahelyen vagy egy gyommal benőtt külvárosi telken.
Az előző részben írtam arról, hogy vannak autotelikus tevékenységek, amelyek jó eséllyel váltanak ki flow-élményt. Sőt, vannak olyan autoelikus foglalkozások is, amelyek szintén magukban hordozzák a többinél valószínűbb lehetőséget arra, hogy flow-t éljen meg a művelője. Én is tudatosan választottam évekkel ezelőtt a mostani munkámat, ismerve magamat és sejtve azt, hogy ez nekem való feladat lesz, ami lehetőséget ad majd az áramlat-élmény megélésére. Igazam lett. :-) Csíkszentmihályi a sebészeket említi, ahol a feladat kihívása, felelőssége és változatossága nagyfokú felkészültséget, összpontosítást igényel, egyértelmű visszacsatolást ad és egyben állandó fejlődési lehetőséget foglal magában. A felépítése és folyamata alapján ez egy igazi tökéletes élményt jelentő munka.
De a dolog nem ilyen egyszerű, hogy akkor mindannyian legyünk sebészek és tutira boldogok leszünk. Hiszen munkájukat utáló sebészek is vannak (Magyarországon valószínűleg egy kicsit többen, mint az USA-ban...). Fontos, hogy milyen egy munkakör felépítése, de önmagában nem ez határozza meg, hogy az azt végző személy örömét leli-e benne vagy sem. Tehát válthatunk ugyan munkát, de ha a szemléletünk, viszonyulásunk, attitűdünk ugyanolyan marad, akkor nem feltétlenül hozza meg egy új munka a remélt bevonódást, örömöt és elégedettséget. Az a rossz hír, hogy abszolút értelemben vett álommeló nincs - bárki is állítja az ellenkezőjét. A lényeg nem az adott munka, hanem mi magunk vagyunk. Joe vélhetően természeténél fogva autotelikus személyiség volt, de autotelikus személyiséggé lehet válni is, saját erőből, kitartóan fejlesztve magunkat.
Hogy egy munka változatos-e vagy sem, az végső soron inkább a mi hozzáállásunktól függ, mint az igazi munkakörülményektől.
Mit javasol Csíkszentmihályi professzor, hogy képesek legyünk a flow megélésére a jelenlegi életünkben, jelenlegi munkánkban is, vagyis hogyan válhatunk (még inkább) autotelikus személyiséggé?
1. Ismerjük fel a cselekvési lehetőségeinket minden helyzetben.
2. Folyamatosan fejlesszük a már meglevő képességeinket.
3. Tűzzünk ki újabb és újabb (elérhető) célokat, amelyekért képesek vagyunk küzdeni.
Ez utóbbira még egy javaslat érkezik tőle, amivel mélyen egyetértek:
...úgy tűzzük ki a céljainkat, hogy egyúttal a főnökünket és munkatársainkat is segítsük a saját céljaik elérésében. Igaz, ez nem olyan közvetlen módszer, és több időt vesz igénybe, mintha hanyatt-homlok igyekeznénk érvényesíteni az érdekeinket másokkal szemben, viszont hosszú távon ritkán mond csődöt.
Te hogy állsz ezen a téren? Mennyire ad lehetőséget a mostani munkád a flow-ra? Hogyan lehetne neked tenned azért, hogy több áramlat-élményt biztosítson? Mi múlik tényleg rajtad és nem a körülményeiden? Ha úgy érzed, lenne még mit tenned és csak egy pici dolgon változtatsz a közeljövőben, máris megérte elolvasnod ezt a cikket.
Csíkszentmihályi könyvét egyébként erősen ajánlom mindenkinek, aki még nem olvasta, alapdarab. (Tényleg, miért is nem "kötelező olvasmány" az ilyesmi érettségi előtt álló, végzős diákoknak? - pedig de hasznos lenne...) Amellett, hogy olvasmányos a stílusa, teli érdekes kultúrtörténeti utalásokkal; tudományosan megalapozottak, mégis közérthetőek a megállapításai és magunkra szabható a mondanivalója. Olvassátok el vagy újra a Flow-t!
FOLYT. KÖV.! Még egy ráadás poszttal jövök hamarosan ebben a témában. Mert még van mit mondani a flow-ról...
forrás: Csíkszentmihályi Mihály: Flow - Az áramlat (Akadémiai Kiadó, 1997)
Ur Anita, coach
